20+ évig tartott, de elolvastam… Na nem mintha annyira nehéz olvasmány lenne (sőt, a híréhez képest egész jól haladtam vele), de ahhoz képest, mennyire régen szereztem be azzal a határozott szándékkal, hogy hamar a végére érek, eléggé elhúzódott a dolog.
Hogy milyen a híre?
Ezt is megértük: Ellroy nem döngöl a földhöz (-be?). De mondok én valamit(!): nem is baj. Egyrészt mert jó látni, hogy ő is valahonnan jutott el valahová (senki sem az L.A. Kvartett-tel vagy az Amerikai Tabló-sorozattal kezdi), másrészt mert nem kell minden regénynek annyira rohadt intenzívnek lennie. Szóval, ha úgy vesszük, kicsit csalódtam, de közben azért örülök is neki, hogy nem megint egy ecstasy-n pörgő, a (kisebb) hibákat nyers energiával elfedő nagyregényt olvastam (mint amilyen szerintem mondjuk a Fehér jazz és – főleg – A nagy sehol), hanem egy kevesebbet markoló, és ha úgy vesszük, kevesebbet is fogó, ám azért még így is igen magas színvonalon mozgó művet, ami jól mutatja, hol járt művészünk a kezdeti (saját bevallása szerint túlságosan Raymond Chandler bűvöletében fogant) szárnypróbálgatások után, de még a korszakos remekművek előtt.
Nem én leszek az, aki teljesen új és váratlan állításokat fog megfogalmazni a képregény műfajának e klasszikus darabjáról, hacsak egy apró, óvatos megjegyzést nem tekintünk újnak és váratlannak:
Többször is ledobott magáról ez a könyv, pont, mint a Harmonia Caelestis (asszem egyszerre nyúltam le mindkettőt mutertól), de most sikerült elkapnom a flow-t. Félre tudtam tenni, hogy folyton változik az alany (ti. én/mi/ők beszélnek egyetlen mondatom belül is akár, viszont nincsenek hagyományos értelemben vett párbeszédek), és szinte már olvastatta is magát. Azt nem merném állítani, hogy végig 100%-osan meg tudtam különböztetni egymástól a szereplőket (sok van, hasonló nevűek, plusz ez az alany-mizéria…), de mintha nem is ez lenne a lényeg. Ez a mi történetünk, 40-es évekbeli magyaroké, akik lehetnek és lesznek is svábból magyarok/németek, zsidóból halottak, kommunisták vagy túlélők, erdélyiből budapestiek stb. stb. „Idegen testünk” – elvben nem lehet idegen, hiszen a miénk, de közben mégis, tett róla a történelem.
… ez az ember tizenkilencben, az orosz fogságban beszélt Lenin elvtárssal. Nem irigyli?
Ilyen és ehhez hasonló bonmot-kkal sajnos(?) nincs tele a kötet, ifjabb Karinthy még bolsi korszakában is túl jó író volt ahhoz (erről majd később!), hogy nettó hülyeségekkel szórja tele a kéziratát, és mégis: cseppben a tenger. Ebben a regényben tényleg az a legkevesebb, hogy a rendes kommunista (értsd: ember; amilyen mindenki lenni szeretne, akár tudja magáról, akár nem) szeretne orosz fogságban lenni, és ott lehetőleg beszélni Kun Bélával Lenin elvtárssal! (Hátha meglapogatja a vállát – miközben főbe is lövethetné, ahogy a derék Uljanov későbbi korszakáról tartja a vicc.)
Igen, ez a könyv végig ilyen, vagy még ilyenebb, de nem (csak) ettől annyira olvasmányos, hanem mert
Kevés magyar, ún. műfaji regényt tudnék mondani, amit – legalábbis az én szerény ismereteim és tapasztalataim szerint – annyira alaposan kiveséztek „sikerültség” (elvárások kontra valóság) szempontjából, mint A szivarhajó utolsó útját. Köszönhető ez részben annak, hogy az egyik író, (P. Bence) maga is aktív újságíró és kritikus, aki a sci-fi irodalom múltjának és jelenének feltérképezése mellett foglalkozott saját munkájának fogadtatásával is (szerzőként és szerkesztőként egyaránt), részben annak, hogy a könyv, pontosabban a felemás marketingje nem akármilyen várakozásokat kelthetett az olvasókban. Ahogy maga Pintér Bence írja:
„Alternatív történelmi, steampunk, ifjúsági kalandregény – zsánermeghatározások tömege kerül elő, ha a Szivarhajóról esik szó. Kezdjük az végén: a híresztelésekkel ellentétben ez a történet nem ifjúsági, vagy éppen young adult (YA) regény. (…) A Szivarhajó szereplői huszonpárévesek, a könyvben rendesen folyik a vér, és például annyi, az ifjúság számára valószínűleg kifejezetten unalmas, főleg az áthallások miatt érdekes kül- és belpolitikai fejtegetés van benne, hogy azt a Baljós árnyak készítői is megirigyelnék. (…) Aztán itt van nekünk a steampunk jelző, ami legalább annyira nem működik, mint az ifjúsági. (…) A szubzsáner eszközkészlete, látványos esztétikája teljesen hiányzik a könyvből (…) Ami tehát megmarad, és még igaz is, az az ’alternatív történelmi kalandregény’.”
Fején találta a szöget, ahogy az önboncolgató írás további részeivel is nehéz vitatkozni, a (szerintem) „végső helyes” következtetés egyértelmű levonására azonban annak ellenére nem kerül sor a szövegben, hogy még egy kézenfekvő párhuzam, illetőleg hivatkozási pont is előkerült a Baljós árnyak emlegetésével. Mert akárhány vélt vagy valós hibát is találunk A szivarhajó utolsó útjában, a legfőbb problémája (túl a marketing baklövésén, persze) nem az, hogy pl. „klisés”, vagy a főszereplő túl sokat dohányzik, hanem az, amire ezek a bizonyos vélt/valós hibák jórészt visszavezethetőek. Nevezetesen az
Után, valamint másodközlés: Amerika: nem indiánnak való vidék
Az 1920-as évek elején az oklahomai Osage megye lakóit, majd egy idő után a helyi és az országos médiát is az oszázs indiántörzset sújtó átok, pontosabban a gazdag törzstagokat érintő feltűnően sok gyanús haláleset foglalkoztatta. Az oszázsok (akik gyakorlatilag egytől egyig vagyonosak voltak, tehát mind a veszélyeztetett kategóriába tartoztak) szabályosan rettegtek, és minden okuk megvolt rá: kegyetlen, változatos eszközökkel elkövetett gyilkosságok, fura öngyilkosságok és rejtélyes betegségek tizedelték őket. Nem segítettek rajtuk sem a pénzen megvehető eszközök és szolgáltatások, sem az elővigyázatosság, ráadásul a külvilágra, a többségi társadalomra sem számíthattak. A média ugyanis már a gyilkosságsorozat előtt is sokat foglalkozott velük, de csak mint egzotikus, primitív, ám dúsgazdag vadakkal, és az akkor még magától értetődő rasszizmustól a hatóságok sem voltak mentesek, sőt. Közömbös és ellenséges környezetben kellett küzdenie a törzsnek, ám egyszer csak megjelentek Edgar J. Hoover emberei, és véget vetettek az őslakosok szenvedéseinek.
Az utókorban nagyjából ennyi maradt meg az oszázsok kálváriájából, illetve ennyi se. Az egykor nagy feltűnést keltő és nem kis részben az FBI létjogosultságát-erejét is megalapozó történet a gazdasági világválság, majd a II. Világháború árnyékában egyre jelentéktelenebb lett, végül évtizedek alatt lassan megkopó emlékké és az ismét szegénysorba süllyedő oszázsok jócskán megfakult belügyévé vált – ezen még a témát érintő vagy feldolgozó alkotások (rádióműsorok, irodalmi alkotások, legalább egy játékfilm) sem változtattak érzékelhetően. David Grann könyve követ dobott az állóvízbe, de nem csak abban merül ki a jelentősége, hogy felhívta a figyelmet egy régen elfeledett ügyre, valamint alapanyagot biztosít egy izgalmasnak ígérkező Scorsese-DiCaprio együttműködésnek
Kezdjük az érdekes, de abszolút lényegtelen résszel: ennyire fura kiadványt én még nem (sokat) láttam…
Vegyük a borítót. Szép, jó? Háááát… Gusztus dolga. Láttam szebbet, maradjunk ennyiben. Van köze a könyvhöz? Kb. semmi. A háttérben látható szörny(?) önmagában még határeset, fogadjuk el, de apácára(??) egyáltalán nem emlékszem, az éjjeli tornyos házikó (???) pedig nagyjából minden második regényt reklámozhatna, annyira általános, ám Laymon – részben – egy modern amerikai kisvárosban játszódó cselekményéhez speciel kevéssé passzol. De ez még csak a kezdet.
Ott van a kiadó. Illetve nincs. Értsd: van, ha elhiszem, hogy a Headline Book Publishing nevű jelentékeny angol kiadó hozott egy hóbortos döntést (úgy nézem, először és utoljára), miszerint Londonban kiad egy magyar nyelvű piacra szánt köteT, amelyen sem a fordítót, sem a szerkesztőt nem tünteti fel, sőt, önmagát is csak az angol nyelvű (!) impresszumban… És ha már emlegettük a fordítót, ezt a személyt úgy sikerült kiválasztania ennek a bizonyos nagy angol kiadónak, hogy még véletlenül se értse a leggyakoribb angolszász argó kifejezéseket (így lesz a „cool”-ból „hűvös”, a kb. „Te jó ég…” vagy „Haver…!” értelemben használt „Boy.”-ból pedig „Fiú.”). A szerkesztőt amúgy csak a vicc kedvéért említettem meg, arra minden bizonnyal jó kifogása volt a kiadónak (azaz nem a Headline-nak, hanem valami hazai kalóznak), hogy az ő nevét nem tüntette fel…
Na de mi a helyzet a könyvvel, a negyedik, egyben utolsó Laymon-kötettel, amit módomban állt magyarul elolvasni?
Két dolgot tudok ezzel kapcsolatban elmonDani:
Lehet lamentálni azon, hogy emberi és művészi nagyság nem feltétlenül esik egybe, sőt? Lehet, főleg nálunk, ahol még mindig sokan szeretik azt hinni, hogy a nagy művész egyben feddhetetlen magánember is.
Írtam volt korábban, és igazam volt, mert nagyon okos vagyok. Vagy mert Nyáry Krisztián nagyon okos…? Talán utóbbi inkább igaz, de azért én is ugyanerre jutottam, méghozzá Nyáry kollégától függetlenül, szóval ebből most kivételesen ne csináljunk kabinetkérdést.
Kifejtés és vonatkozó Nyáry-szemelvények ALÁBB.
A hazai képregénykiadás reneszánsza szerkesztőségünket sem kerülte el.
Szerencsére!
Valójában két könyv ez, a Kitolás 1. és 2., ezúttal egy kötetben kiadva, és az elsőt még a kisfiam születésekor olvastam (mivelhogy az újszülöttekkel/csecsemőkkel foglalkozik), a másodikat pedig nem olyan régen (mivelhogy az a már idősebbekkel foglalkozik, kb. 5 éves korig).
És jól tettem.
Állítólag bizonyos embereket csak imádni vagy utálni lehet. A jelek szerint vannak olyanok is, akiket csak imádni és utálni lehet, így, egyszerre. De pontosítsunk rögtön, hisz ezért vagyunk itt! (?)
Támadnak a finnek! Hideg van, néha hó is hullik (a könyvet még télen olvastam, ezt a posztot is akkor kezdtem el), nyilván ezért. Vagy csak mert most jutottam el odáig, hogy pótoljam Renny Harlin finn rendező relatíve komoly sikert aratott debütjét, a Született amerikaiakat, ami egy finn-amerikai koprodukció a 80-as évekből. És olyan is. Harlin szépen megrendezte, tényleg, elég erős jelenetek (is) vannak a filmben, de amúgy, túl a számomra nehezen viselhető 80-as évek fílingen, hát… Ritka buta egy valami, na. Chuck Norris fia játssza a főszerepet, állítólag a fater helyett, aki nem ért rá, bár én nem tartom kizártnak, hogy az alapjáraton elég igénytelen Chuck alaposabban beleolvasott Harlinék szkriptjébe, és végül mégiscsak szólt az ügynökének, hogy mentse ki („Nyaralok, telelek, beteg vagyok, mindegy, intézd el, különben mehetsz vissza Lorenzo Lamas asszisztensének!”), így aztán Norris jr. jelenléte tudta csak menteni a helyzeT.
Könyvben is támadnak a finnek, jóval izgalmasabb végeredménnyel. Réges rég, egy messzi-messzi galaxisban blogon olvastam erről a könyvről, a szerzője írt róla (ő természetesen magyar, Szabó Zsoltnak hívják, és a hazai ponyva nemes hagyományainak megfelelően fordítóként tüntetik fel a kiadványban).
Nos, ha egymásnak eresztjük a két művet, a következőkre juthatunk:
Emlékkönyv és emlékkönyv között zongorázni, sőt, basszusgitározni lehet a különbséget: Hofié (túlnyomórészt) érdekes és alapos volt, Orszáczky Jackie-é inkább csak érdekes. A Rejtő Jenő-emlékkönyv más minőség:
Saját portékánkat, ne dicsérjük stb. stb. De mit csináljak: olvastam, tetszett. Ennyit még elárulok.
Hogy mi mennyire és mi miért nem…?
A Sorozatgyilkosok töménysége után joggal merülhet fel a kérdés: vajon nem lőtte el a szerzőpáros már az első könyvével az összes puskaport? Maradt még elég anyag egy újabb hosszú kötetre (sőt, többre)?
Nos, határozott válaszom erre az, hogy
Úgy látszik, ahány McCarthy-regény, annyi féle, aztán persze mindegyik ugyanolyan. És végre talán sikerült megtalálni az arany középutat is a fordítást-központozást illetően: valahol az arany középút a Megvető-féle „sehol egy vessző, szokd meg!”-stílus és az egykorvolt Ulpius által (egy alkalommal) kultivált „minden egyes idegen szót precízen, lábjegyzetben lefordítok, csak ne maradjon hiányérzeted” hozzáállás között. Szóval vannak vesszők, de pl. a párbeszédeket nem jelölik külön, ami elfogadható kompromisszum szerintem, és kerüli a két szélsőség csapdáit (McCarthy sem megvetősen nehezen, sem ulpiusosan könnyen olvashatónak nem szánta a műveit, amikor kevesebb vesszővel dolgozott az angol nyelvben jellemzőnél – ami ugye eleve nem sok)
Eltelt pár évtized 2013 óta, mi? Kálmán Olga még a csúcson lévő Egyenes beszéd (ATV) műsorvezetőjeként írta meg az emlékeit, gondolatait, életét és munkásságát, azóta pedig már az Egyenesen (Hír TV) is a múlté. (Oké, egy keveset futott nélküle is a műsor, de miután eleve Olga-vehicle-ként jött létre, kifejezetten az Egyenes beszéd klónja gyanánt, talán joggal mondhatjuk, hogy a műsorvezető-váltással némileg… lényegét vesztette a show.)
Hype. Sőt: HÁJP!
Életek megrontója! Ízlések gyalázója!! Idő és energia rablója, pazarlója, tékozlója!!!
Na jó, ennyire azért nem drámai a helyzet, de teljesen elégedettnek se mondanám magam. Mitől próbálom távol tartani magam, most már jó ideje többé-kevésbé tudatosan? Hát a hájptól. Engem ne befolyásoljanak, mi több, ne folyásoljanak be se pró, se kontra, se hogy, majd én eldöntöm, mi érdekel (vagy nem) és mi tetszik (vagy nem), köszönöm! Aztán persze időről időre áttöri valami ezt a védvonalat, én pedig üvöltök a sivatagi éjszakában:
HÁJP!
Életek megrontója! Ízlések gyalázója!! Idő és energia rablója, pazarlója, tékozlója!!!
Most éppen Dan Simmons agyonsztárolt könyve, a történelmi sci-fi-horrorok nem túl népes táborát erősítő Terror került be valahogy a védett övezetbe, és annak ellenére, hogy a könyv jó, ismétlem: JÓ, én mégis ideges vagyok. Kifejtés alant.
(Spoilerek, meg minden.)
Különleges, mindössze 500 számozott példányban megjelent kiadvány állít emléket a Syrius basszusgitáros-énekeséből elismert ausztrál zenésszé váló művésznek: a nagyalakú, szövegben és képekben gazdag albumot 12 CD egészíti ki. Utóbbiakkal, azaz a képekkel és a CD-kkel nincs is semmi gond (?? - ld. alább), sőt, komoly hiányt pótolnak, és a zenei anyag a szerkesztők szerénykedése ellenére („nem fedi le az életmű egészét”) valójában minden – fontosabb – hangzóanyagot tartalmaz Orszáczkytól, és ha esetleg mégsem (nem tudhatom, de erről később), hát piszok közel jár hozzá.
Gondok tehát csak (?? - ld. alább) a szöveges részekkel vannak, de valójában (?? - ld. alább) ez sem vészes, illetve nem tud másmilyen lenni, mint amilyen, azaz nincs kire ujjal mutogatni.
Kivételesen nem én vagyok a vajszívű, amikor is megállapítom, hogy tanult kollégám meglehetősen megengedő volt, amikor e könyvet – inkább többé, mint kevésbé – méltatta a Filmvilág hasábjain, még ha „ponyvaportréként” is. Alapvetően persze igaza van Baski Sándor Szerkesztő Úrnak, és a „Korántsem hibátlan bulvár-biográfia, de a Tarantino-kultusz ápolói számára nélkülözhetetlen kellék.” lead is jól visszaadja a lényeget, ám az ördög, mint tudjuk, a részletekben rejlik. Ezúttal leginkább a magyar kapcsolatban.
Milyen legyen egy emlékkönyv? (Már azon kívül, hogy jó drága…) Hát színes, szagos, tele képekkel, szöveggel, lehetőleg exkluzív tartalommal, és persze alapos összefoglalóval (életrajz, munkásság, eredmények, művek stb.) az emlékezés „tárgyáról”.
Mit tud ez az emlékkönyv?
Ismét az esztéta szól Önökhöz!
Ugyanaz, aki korábban.
És ugyanazt is mondja, azaz hogy Laymon jó, de most – szegény! – kénytelen egészen más irányból nekifutni ugyanannak (ilyen az esztéták – és néha a futók – élete).
A Vidámpark ugyanis esztétikai szempontból nem annyira érdekes feladvány, mint A kegyetlen volt, viszont izgalmasan kontrasztba lehet állítani vele. Utóbbi művel ugye kb. az volt a gond(om), hogy bármennyire jó és ambiciózus is, egy (szerintem) nem éppen tökéletes koncepciót követ, ami némileg felemássá teszi. Olvasmányos, emlékezetes, és mégis… Az író jól oldotta meg, amit kitalált, csak hát mintha eleve nem találta volna ki teljesen jól. Szóval nehéz ügy. A Vidámpark sokkal könnyebb ügy: ez egy hasonlóan, gyakorlatilag ugyanannyira jó – vagy csak kicsit gyengébb – horrorregény, aminek semmi gond a koncepciójával, viszont a kivitelezésével már akadnak problémák.
Szegény Cserna-Szabó! Jól elvertem itt párszor a port rajta, pedig nem volt rá soha (különösebb) okom, sőt, ő még a normálisabbak egyike, mármint az irodalom mint olyan megítélésében, csak hát ezek a megengedő nyilatkozatok éppenséggel ki tudják nyitni az ember zsebében a bicskát még akkor is, ha amúgy eléggé hasonlókat gondol (és persze sok múlik a kérdező személyén és hozzáállásán is, okostalan kérdésre nem mindig könnyű okosan válaszolni). Szóval néhány elhajlástól eltekintve Cs-Sz. jó arcnak tűnik, azt meg amúgy is tudtam, hogy jó író (Puszibolt, puszillak). A regényével mégis óvatos voltam, talán az előzmények miatt, talán mert én ilyen óvatos gyerek vagyok, talán mert mindig félek tőle, ha valaki úgy téved a so-called szórakoztató irodalom határain belülre, hogy messziről lobogtatja a Szépirodalom külügyminisztériumában kiállított útlevelét (Magas ló tenger? Komolyan?? Költői, gépiesen kattogó minimalizmussal?....).
Utóbbi persze nem (teljesen?) igaz Cserna-Szabóra, mégis, én minden olyan írótól félek, akinek nem műfajtól, besorolástól, skatulyáktól függetlenül „csak” jó könyvet akar írni, hanem „felvállal”, „reformál”, sőtmitöbb „lemegy kutyába”. (Menj le parizerért, te hülye, ne kutyába. Mondanám neki, ha beszélőben lennénk.) Magas lóról ezt nem lehet, és kész. Illetve lehet, de az olyan is lesz.
Cserna-Szabó hálistennek nem esett ebbe a csapdába, még ha az új (szövegirodalmi*) Magvető régi (simán csak irodalmi) Magvetőt ügyesen másoló-karikírozó borítója engem – önhibáján kívül – némi félelemmel töltött is el. Biztosan jól van ez így?
Mint utóbb kiderült
