Ezt is megértük: Ellroy nem döngöl a földhöz (-be?). De mondok én valamit(!): nem is baj. Egyrészt mert jó látni, hogy ő is valahonnan jutott el valahová (senki sem az L.A. Kvartett-tel vagy az Amerikai Tabló-sorozattal kezdi), másrészt mert nem kell minden regénynek annyira rohadt intenzívnek lennie. Szóval, ha úgy vesszük, kicsit csalódtam, de közben azért örülök is neki, hogy nem megint egy ecstasy-n pörgő, a (kisebb) hibákat nyers energiával elfedő nagyregényt olvastam (mint amilyen szerintem mondjuk a Fehér jazz és – főleg – A nagy sehol), hanem egy kevesebbet markoló, és ha úgy vesszük, kevesebbet is fogó, ám azért még így is igen magas színvonalon mozgó művet, ami jól mutatja, hol járt művészünk a kezdeti (saját bevallása szerint túlságosan Raymond Chandler bűvöletében fogant) szárnypróbálgatások után, de még a korszakos remekművek előtt.
Nem remekmű tehát a Gyilkos az úton, „csak” egy nagyon jó, olvasmányos, és a legkevésbé sem érdektelen regény. Az egyik, ami kimondottan izgalmassá teszi (túl magán a történet izgalmain, természetesen), az a személyesség. A sztori eleje, vagyis a sorozatgyilkos korai évei könnyen párhuzamba állíthatók Ellroy sűrű és szomorú fiatalkorával, amivel kimondatlanul is közli velünk: belőlem is lehetett volna ilyen ember, egy beteg sorozatgyilkos. A másik izgalmas körülményre fentebb már utaltam: ez nem az az Ellroy, akit A Fekete Dália miatt/óta ismerünk. Ha nem a fordítás tehet erről (amit kétlek), akkor olybá tűnik, hogy művészünk itt még jóval „óvatosabban” (nem a legjobb szó, de nem tudok jobbat), visszafogottabban fogalmazott, és akárhány/-milyen szélsőséget is írt le ebben a művében (sok olvasónak a tizede is sok lenne), az ötletei sem közelítik meg a későbbi extrémitásokat. (A történet bonyolításáról ne is beszéljünk, és okkal ne: szerintem ez a legrövidebb, egyben – relatív rövidségéből is következően – legegyszerűbb cselekményű magyarul olvasható Ellroy-regény.)
„Ilyen egy sorozatgyilkos fejében lenni.” – izgalmas a gondolat, amiből a jeles szerző kiindult, azonban (akkor még) nem tudta olyan szinten kivitelezni az elképzeléseit, mint amennyire jó az ötlet volt / amennyire jól később meg tudta volna oldani / amennyire jól mások, pl. filmesek (ld. Henry, egy sorozatgyilkos portréja és társai) meg tudták oldani. Egy átlagos krimiíró a fél kezét odaadná egy ilyen könyvért, de A Fekete Dália még arrébb van. Ezzel együtt is jó könyv, bőven megérte elolvasni, és nagyon bízom benne, hogy más korai Ellroy-művek is megjelennek még itthon.
Kép: moly.hu (köszi)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.