Orosdy Dániel blogja

A hazai képregénykiadás reneszánsza szerkesztőségünket sem kerülte el.

Szerencsére!

Novellát és képregényeket olvastam már Gaimantől (tetszettek!), hosszabb lélegzetű írásához, prózakötetéhez azonban még nem jutottam el – mostanáig. És hát mivel is kezdje a sort az ember fia, ha a célkeresztbe került szerzőnek elismertnél elismertebb és népszerűbbnél népszerűbb, azaz (elvileg) jobbnál jobb regényei, novelláskötetei jelentek meg? Nos, az ember fiának döntéséről nem tudok beszámolni, de az én apám fia ilyenkor nem bíbelődik holmi ismerkedéssel, meghagyja az óvatos csókot másra, a főművet viszi fel a padlásra! (Nem József Attila-i, hanem Mutzenbacher Józsa-i értelemben kell elképzelni ezt a padlásozást, bár talán az a legjobb, ha el se képzeljük és bele sem bonyolódunk ebbe az egészbe mélyebben, hiszen a könyveket nem azzal a szándékkal szokták padlásra, ágyba stb. vinni. Na, én már bele is zavarodtam.)

Sok újat nem tudok elmondani a korábbiakhoz képest e remek képregényekről, de azért valamit megpróbálok. Érdekes módon mindkét sorozat annál a kötetnél ment át valamiféle váltáson, amelyiknél újra felvettem a fonalat: a Sandman esetében az Álmok Ura éppen a 3. könyvben kezdett el novellaszerű rövidebb írásokban szerepelni (feltéve persze, hogy érdemben szerepelt is, nem csak cameózott) a korábbi nagyívű történetek, vagy legalábbis lazán kapcsolódó sztorik helyett, Scott Pilgrim története pedig hogy, hogy nem, a 4. könyvnél kanyarodik el a film cselekményétől (ha nem is élesen, de egyértelműen). Finom változások ide vagy oda, Neil Gaiman és Bryan Lee O'Malley továbbra sem tud hibázni, sőt, utóbbi még az "egyenlegén is javított" azzal, hogy teret engedett annak a témának, ami a filmben (számomra) fájóan felszínesen került csak elő, azaz hogy hogy hűdejófej Pilgrim azért mégiscsak egy kicsit hernyó volt, amikor egyszerre két csajt szédített, és minimum gyáva, amiért nem tudott időben szakítani a korábbi nőjével a későbbi kedvéért. Sok jót el tudok mondani a filmről is, de ami a történet bonyolítását és a figurákat illeti, a képregény lefőzi, és még azok a poénok is nívódíjasak, amik semmilyen formában nem köszönnek vissza Edgar Wright mozijában. (Csak érteném, mitől akkora szám ez a Scott... És tudnám egyértelműen megkülönböztetni a szereplőket...)
A verdikt változatlanul: Sandman és Scott Pilgrim méltó a figyelmükre, amit én is köszönök. Legközelebb egy újabb szpesöllel jelentkezik népszerű rovatunk, a szó a stúdióé.

Kép: moly.hu (köszi)

Van úgy, hogy az embernek a neki tetsző műről sokkal kevesebbet jut az eszébe, mint arról, ami nem tetszett, sőt, még fel is idegesítette. (Ami talán nem is meglepő, nem tudom.) Örülnék, ha sokkal többet tudnék írni a második Sandman-könyvről, de a lényeget már megfogalmaztam korábban, csak a számozást kell kicserélni: "A Sandman első kötete minden szempontból egységes nívójú, maradandó és emlékezetes darab." A legjobban talán a sorozatgyilkosos rész tetszett, pedig az a legfelkavaróbb (főleg ha a Kedves Olvasó tudja, hogy amit Gaiman tulajdonképpen csak érint, túlnyomórészt valóságos; annak pedig, aki nem hiszi el, hogy a valóság furcsább a fikciónál, azt javaslom, olvasson utána a legismertebb sorozatgyilkosok élettörténetének [John Wayne Gacy, Jeffrey Dahmer, Ed Gein stb.], vagy nézzem utána, legális volt-e valamely nyugat-európai országban a XX. század folyamán a pedofil pornó forgalmazása -- persze csak ha van hozzá gyomra!).

Ennyit erről, két másik Sandman még úgyis szóba fog kerülni a blogon. Szemben ezzel a könyvvel, amiről először és utoljára kívánok referálni:

Itt van a comic(s), itt van újra...