Korai zsenge. Kicsit szerkesztve, de nem átírva.
És töredelmesen bevallom, ez most az az eset, amikor nem tudok visszaemlékezni rá, tényleg láttam-e a recenzált művet... Elképzelhető, hogy nem(!).
Ami egyrészt tök gáz (rendes kritikus [hovatovább: ember] ilyet nem csinál, még egy Garfielddal sem), másrészt húszévente egyszer megesik.
2004, emberek, kettőezer-négy!
A megfejtés (persze) ismét nagyívű, de véget ér, mint a bot. Vagy mint az a mondat, amit az ember egyszer nagyon határozottan elkezd, hogy aztán soha a büdös életbe be ne
Alien vs. Predator: Taccsra tett szörnyek
Amikor bejelentették az Alien vs. Predator készítését, már gyanús volt valami.
Még ha naivak is vagyunk, és az alapjaiban elrontott Alien 4 - Feltámadás után bízunk egy ilyen kvázi-folytatásban*, sőt, az egyértelmű marketing szempontokról (franchise-bővítés) és riasztóan nyilvánvaló hollywoodi lenyúlási szándékról is megfeledkezve, egyszerű Alien-, sci-fi vagy horror-rajongóként várjuk ezt a filmet, akkor is bűzlik valami.
* Pontosabban prequelben, azaz előzményeket elbeszélő „folytatás”-ban.
Pedig ebben az esetben ez nem kellene, hogy törvényszerű legyen. A két sorozat közül a sikeresebb, az Alien-saga azon ritka esetek egyike, amikor művészi szempontból a folytatások is izgalmasnak voltak nevezhetőek. Mi több, A bolygó neve: Halállal kapcsolatban gyakran felmerül, hogy még jobb is, mint az első rész, ami a mindenkori folytatások minőségét ismerve nagyon ritka eset. A harmadik, David Fincher-rel készült rész ugyan már sok szempontból egyértelműen engedett a nívóból, de méltó lezárása lehetett volna egy trilógiának.
A Jean-Pierre Jeunet segítségével elrontott negyedik rész már egyértelműen felesleges volt, ám - ha már úgyis az összes bőrt le akarják nyúzni az alapötletről - az Alien vs. Predator elkészítése reményt kellett volna hogy adjon egy újabb, elődeihez méltó kommerszfilmnek.
És (gondolhatnánk ismét nagyon naivan) a H. R. Giger által tervezett szörnyekről nem lehet érdektelen filmet készíteni.
De, sajnos lehet.
...nos, mi sajnos sosem találkoztunk egymással, pedig erre mindkét oldalról volt igény, főleg részemről (és mivel Osbourne úr sosem zárkózott el élesen a dologtól, joggal föltételezhetem, hogy ő is érzett).
ÁMDE!
Most, hogy már egészen másról szólnak a hírek, nem ezzel van tele a sajtó (aki a Pokolra kíván jutni, annak a Black Sabbath nem jó!), én is prezentálom a kedvenc Ozzy-sztorimat, ami -- ha jól érzékeltem -- eddig még nem került elő a kismillió visszaemlékezésben és nekrológban. De ha mégis, sebaj: megosztom és kész, evvan. Viszont mivel az önéletrajz vonatkozó részeit egy az egyben beidézni mérsékelten legális és korrekt eljárás lenne, kénytelen leszek összefoglalni a sztorit a magam szerény eszközeivel.
Ha Ketchum jön, én megyek, mármint a könyvesboltba, és (ellentétben az "impulzusolvasás" eseteivel, ld. eggyel korábban) mielőbb sort is kerítek az olvasásra. Nem volt ez másképp a Friss hús esetében sem, amit gyorsan megvettem, hamar elolvastam, és meglehetősen elégedett is voltam vele. De nem teljesen.
Kisebb gondjaim a korábbi részekkel is voltak, dióhéjban: jó ez, jó ez, de kb. annyit tud, amit az eltaláltabb hasonszőrű slasherek. Ez sem kevés, de...
I m p u l z u s v á s á r l á s !
Nem vettem impulzust (van itthon elég), ám ahogy azt a rutinos olvasó már kiszúrhatta, elég sajátosan alakul a könyv- és filmnaplóm, amiben szerepe van annak a jelenségnek, ami az impulzusvásárlás mögött is áll.
Szóval, ahogy a költő mondja:
és mikor egy érzés a teraszra vitte őket,
mert IGEN, néha engem is fog az érzés és kivisz a teraszra, ilyenkor pl. magam számára is meglepetésszerűen úgy döntök, hogy a David Goodis "filmes" regényeit összegyűjtő kötetből (felsőbbik kép) nekem el kell olvasnom a The Moon in the Gutter-t (vagy esetleg a Moon in the Gutter-t, amennyiben a névelőt akkor sem duplázzuk, ha az egyik nem magyarul van; alsóbbik kép).
Hogy mé'?
Korai zsenge (megmondások és szentenciák, business as usual). Kicsit szerkesztve, de nem átírva.
Nem voltam nagy rajongója a nemrég elhunyt mesternek (NyB!), de olvastam pár könyvét, és valami biztosan nem volt: rossz író. (Mondjuk a Titkok könyve alapján feltűnően megbízható tényfeltárónak se mondanám, de ami azt illeti, az a könyv is ügyesen megírt munka sok izgalmas felvetéssel.)
Szóval a szomorú hír adta az ürügyet egy vékonyka, ám annál fontosabb (hiszen ELSŐ!) kötet elolvasására.
Már csak 799 van hátra.
avagy A kilencvenes évek meghatározó filmélményei
És ahogy egykor az ATV (egykor) menő (egykori) műsorvezetője mondta rendszeresen (és szerintem tök tévesen, de ettől vicces):
avagy
„William Gibson forgatókönyve alapján regény egy Hugo-díjas szerzőtől Pat Cadigan [sicc!]”
Nem szántam neki külön bejegyzést, de ugyancsak magamévá tettem a Dan O'Bannon eredeti forgatókönyvéből (illetve annak egyik változatából) készült képregényt, szóval ez most egy SZPESÖL. Is. És ennek a képregény az elolvasása már csak azért is tanulságos volt, mert kiderült belőle, hogy
Korai zsenge (újfent öblös megaszondás). Kicsit szerkesztve, de nem átírva.
Izgalmas új rovatunk röpke 9,5 év után folytatódik!
Az alapvető tudnivalók a fenti linkre kattintva érhetők el. A kevésbé alapvető tudnivaló: ez a töltény már tényleg besült, félbehagytam a cikket és azóta se fejeztem be. Hogy a Sokk Magazin körüli hercehurcák és/vagy a DVD kiadójának fenyegetése miatt (állítólag meg akart ver[et?]ni... :DDD ), azt már nem tudnám megmondani, 2006 még régebben volt, mint 2015.
Halloween (DVD-kritika)
Duplalemezes, extrákkal teli Halloween-kiadás?
Audiokommentárok, magyar szinkron, a film két változatban… Mi lehet a gond?
Gond sajnos mindig akad. Ráadásul az Ultrafilm eddig igazán tisztességesnek mondható kiadványaihoz (Cannibal Holocaust, A holtak napja) képest ezúttal több is. Eddig legalább az olyan technikai szempontokkal nem voltak komolyabb gondok, mint a szinkron vagy a film lejátszása, de az intő jelek – az elülső borítón olvasható csúnya helyesírási hiba, A holtak hajnala 2. lemezének menüje – sajnos ómennek bizonyultak. A kiadó a hibák többségével tisztában volt, és mentegetőzik is, de ennyi pénzért ez talán már kevés.
Bíztam benne, hogy az Agave folytatja a Ketchum-sorozatát (ami persze elsőre nem feltétlenül tűnt sorozatnak: akkor még csak konkrétan két, egyébként passzoló külsejű regényről beszélhettünk, semmi többről), s lám, megérkezett a Dead River-trilógia középső része.
Ami tök jó!
Korai zsenge. A negyedik. Itt. Kicsit szerkesztve, de nem átírva.
(Vigyázat, nagyívű, gyémántkemény megfejtés! El se fért a lapban.
Igaz, abban sem vagyok biztos, hogy anno ez került fel a netre, annyira szerkesztetlennek tűnik, még szerkesztve is. :D )
Kellemes meglepetés volt Presser könyve, a Presser könyve, mivel azzal ugyan tisztában voltam, hogy a jeles zeneszerző és előadó jó ízlésű, olvasott, értelmes és érzékeny figura, ami remek alap a (memoár)íráshoz, ámde azzal is, hogy számomra egyértelműen ő volt az LGT leggyengébb dalszövegírója (Adamis Anna – a szerző által nagyon helyesen „gyerekmesésnek” titulált, amúgy pszichedéliát célzó – szövegei nálam ezüstöt érnek, az aranyat pedig Sztevanovity Dusán kapja mindig profi, ezzel együtt néha kifejezetten emlékezetes megfejtéseiért). Amit talán újra kell értékelnem, ezek után nem kizárt, hogy igazságtalan vagyok a librettista Presserrel, de mindegy is, volt már olyan a világtörténelem során, hogy valaki verset tudott írni, regényt meg nem, és fordítva. Lapozzunk.
Korai zsenge. A harmadik. Itt. Kicsit szerkesztve, de nem átírva.
(Ez a kezdés... Nagy bölcs voltam már akkor is.)
Nem szoktam efféle vallomásokat tenni, de magunk között vagyunk: ha valakivel szívesen cserélnék, az Les Claypool lenne. És NEM elsősorban azért, ahogy basszusgitározik! Nem mondom, az sem utolsó szempont, de távolról sem a zenei tehetség a lényeg. Hogy akkor mi?
Az egyelőre maradjon az én titkom.
Ami viszont nem titok:
Régi tartozást tudtam le azzal, hogy ezt a könyvet (és Claypool regényét – coming up!) megrendeltem és elolvastam. Egy ideig bíztam a magyar könyvkiadókban
Oké, ezt tényleg nem tudtam röhögés nélkül leírni. :DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
Nem én leszek az, aki sokkolóan újat fog mondani Ketchum regényéről, de olvastam, tetszett is, szóval vegyük át a kötelezőket!
TELEFONKÖNYVEK!
RÉGI TELEFONKÖNYVEK!
Ha olvasta a Wakondot, azért.
Ha nem, akkor csak úgy!
De inkább olvassa el, az a biztos!
Nehéz ügy. Nem egyszerű érdemben megnyilatkozni vagy eszmét cserélni erről a könyvről, a nyilvános vélemények ugyanis jellemzően két szélsőség között ingadoznak: az egyik szerint „nem a tükörre kell haragudni”, magyarán Moldova csak a valóságot/igazságot írta meg, méghozzá jól, ő nyugodtan moshatja kezeit, nincs itt semmi látnivaló (ezt a véleményt erősítik természetesen a kicsit vagy nagyon rasszisták is, de persze nem csak ők), a másik szerint a Bűn az élet (1988) nem is riport, hanem a rendszer kegyeltjének, a Kádár-rajongó zavaros féltehetségnek a rendőrséghez (és így a rendőrállamhoz) intézett elfogult és félresikerült felmentő beszéde, ami nem is egyszerűen szubjektív ésvagy rossz, hanem kifejezetten káros is ([volt,] hiszen cigánygyűlöletre buzdít[ott], ennélfogva eredendően rasszista).
Most jön az a rész, hogy egyik vélemény sem igaz teljesen, az igazság valahol a szürke egyik árnyalatában keresendő.
És jöhetNE az, amiben titokban talán magam is reménykedtem: hogy félreértés/túlzás az egész, és Moldova szíve azért (mondhatni 100%-osan) a helyén van (volt), inkább alapos és olvasmányos riport ez, mint bármi más, a rasszizmusnak pedig még csak az árnya sem vetül rá. Ami azért így, ebben a formában nem teljesen igaz, a helyzet némileg bonyolultabb. A riport ezzel együtt is korrekt, és Moldova írói nagyságát sem kérdőjelezném meg (továbbra sem), de nézzük csak, mire is gondolok pontosan, amikor azt mondom, azért vannak itt gondok. Mert bizony akadnak, csak hát...
MUTATOM! LÁSSUK!
Kézbe vesszük a könyvet ésvagy egy pillantást vetünk a borítóra, és (potenciálisan) két gondolat fogalmazódik meg bennünk, amolyan elvárás-féleként:
1) Biztosan megtudjuk majd, miért „Dübörög a basszus” a cím, és miért az elmélyülten basszusgitározó Németh Alajos látható rajta a szerző helyett (ugyanis ő az, nem Wilpert, bár ez a szerzőről amúgy számtalan képet tartalmazó belső oldalak alapján hamar kiderül), szóval fény derül rá, miért tűnik az egész kötet egy „Így legyél menő basszusgitáros”-oktatókönyvnek „Egy popmenedszer emlékiratai” helyett, ami az alcím.
2) Wilpert kitér majd a nevéhez kapcsolódó érdekesebb sztorikra, különös tekintettel arra, mely szerint „a rendszerváltozás után Wilpert Imre (már az EMI-Quint embereként) szeretett volna kiadni egy Betiltott dalok című lemezt, többek között Kontroll-számokkal, de mivel Müller Péter Iván csak akkor járult volna ehhez hozzá, ha a borítóra ráírják, hogy 'betiltotta és engedélyezte Wilpert Imre', ebből sem lett semmi” (Artpool - M.U.Z.I.K. / MAGASPINCE, Szőnyei Tamás: Kontroll Csoport)
Hogy végül hogyan és mennyire teljesülnek ezek az elvárások?
1 - Nem, nem tudjuk mert, miért „Dübörög a basszus” a cím, és miért az amúgy kiváló zenész Lojzi látható a borítón (a basszushoz persze neki van köze -- de eleve hogyan került a basszus azt asztalra, ugye?!?!?!?).
2 - Nem, Wilpert mindenről ír, ami csak eszébe jut, de speciel ez a híres sztori utalás szintjén sem kerül elő. Ami szóba kerül, bőven problémás, ugyanis
Korai zsenge a megboldogult Kistangó portálról, nagyjából 2006 végéről.
És ezúttal ZENEI megfejtés! Alig módosítva.
Árvaház
Tom Waits: Orphans – Brawlers, Bawlers and Bastards
A zenész Tom Waits tulajdonképpen ketten van: az egyik részegen, cigivel a szájában dől a zongorára, és sorban nyomja a bluesos-dzsesszes-folkos, lassabb-gyorsabb sirámokat amolyan rekedt Frank Sinatrába oltott túlmozgásos Bob Dylanként; a másik az avantgárd zeneszerzők ötleteit ötvözi az alternatív zenékkel, rozsdás vasalót ütöget üres konzervdobozhoz, vagy éppen új hangszereket talál fel a legaberráltabb hangzások kikísérletezése közben. Nagyjából a Swordfishtrombones-ig előbbi uralta Waits munkásságát: minden populáris műfaj bekerült a májsztró zenei olvasztótégelyébe, aztán az egészet nyakonöntötte némi (zseniális) beatköltészettel.
Az említett lemez után – gyökereit nem feledve – Waits megnyílt a kísérleti zene felé: marad a hamis felvétel is, ha az sikerült a legjobban, a magas hangoknál fellépő köhögéskényszer simán rákerül a mesterszalagra, egyes számokban minden és mindenki kopácsol stb. Legjobb munkáiban mindkét alkotói hozzáállás megfért egymás mellett, ám még a viszonylag rendszeresen megjelenő sorlemezek mellett is sok – főleg kísérletező jellegű – anyag készült egyéb projektekhez: komplett soundtrackek (pl. a Szívbélihez vagy az Éjszaka a Földönhöz), színházi produkciók zenéi (pl. The Black Rider).
Waits persze nem csak kiváló zenész, hanem tehetséges színész is, és rendszeresen vett fel 1-1 számot a filmekhez, amelyekben szerepelt – vagy amelyekben nem. Aztán ott vannak még a tribute-lemezekhez felvett dalok, az elfeledett felvételek, a válogatásalbumokra feldobott számok… 30-40 év alatt annyi „rendes” lemezen ki nem adott, de egyébként figyelemreméltó cucc gyűlt össze, hogy bőven megtöltenének egy 2-3 CD-s válogatást.
Előretolt ui.
Lehet már bírálni a nem is olyan rég elhunyt Moldovát? Vagy még korai? Kicsit gondban vagyok ezzel, mert nem szívesen „bántanám”, de a Könyvnaplóban nem szokásom kozmetikázott véleményt közzétenni. Igaz, eleve a halála miatt olvastam el ezt a két könyvet, amiket egyébként még évekkel ezelőtt rendeltem meg… Na mindegy, olyan nagyon úgysem fogom bántani, amúgy pedig Uj Péter nagyjából az én búcsúmat is megírta ezzel a nekrológgal. A kulcsmondatok*:
