Orosdy Dániel blogja

Nehéz ügy. Nem egyszerű érdemben megnyilatkozni vagy eszmét cserélni erről a könyvről, a nyilvános vélemények ugyanis jellemzően két szélsőség között ingadoznak: az egyik szerint „nem a tükörre kell haragudni”, magyarán Moldova csak a valóságot/igazságot írta meg, méghozzá jól, ő nyugodtan moshatja kezeit, nincs itt semmi látnivaló (ezt a véleményt erősítik természetesen a kicsit vagy nagyon rasszisták is, de persze nem csak ők), a másik szerint a Bűn az élet (1988) nem is riport, hanem a rendszer kegyeltjének, a Kádár-rajongó zavaros féltehetségnek a rendőrséghez (és így a rendőrállamhoz) intézett elfogult és félresikerült felmentő beszéde, ami nem is egyszerűen szubjektív ésvagy rossz, hanem kifejezetten káros is ([volt,] hiszen cigánygyűlöletre buzdít[ott], ennélfogva eredendően rasszista).

Most jön az a rész, hogy egyik vélemény sem igaz teljesen, az igazság valahol a szürke egyik árnyalatában keresendő.

És jöhetNE az, amiben titokban talán magam is reménykedtem: hogy félreértés/túlzás az egész, és Moldova szíve azért (mondhatni 100%-osan) a helyén van (volt), inkább alapos és olvasmányos riport ez, mint bármi más, a rasszizmusnak pedig még csak az árnya sem vetül rá. Ami azért így, ebben a formában nem teljesen igaz, a helyzet némileg bonyolultabb. A riport ezzel együtt is korrekt, és Moldova írói nagyságát sem kérdőjelezném meg (továbbra sem), de nézzük csak, mire is gondolok pontosan, amikor azt mondom, azért vannak itt gondok. Mert bizony akadnak, csak hát...

MUTATOM! LÁSSUK!

1) Rákóczi térrel és cigánybűnözéssel kezdődik a könyv, ami érthető (olvasottság növelése, ez jött le anno a médiában is részletekben stb.), egyszersmind kb. felhívás volt keringőre.

2) A demokratikus ellenzék szempontjából nyilván vörös posztó egy olyan szöveg, ami a rendőröket elsősorban nem a hatalom eszközeként ábrázolja, sőt, odáig merészkedik, hogy szinte tényként tálalja: ellenzéki gondolkodása miatt senki sem került elmebetegek közé (ma azért már bőven tudható, hogy ez nem így volt, de már akkor sem volt teljesen abszurd a felvetés, valószínűleg éppen ezért is feszegette Moldova). Más kérdés, hogy emiatt talán még nem kéne a Kádár-rendszer minden bűnét az írón elverni, és még a halála apropóján is a rasszizmus vádját hangsúlyozni az érdemei és eredményei helyett, de erre még biztosan visszatérek.

3) Valóban akadnak problémás részei a könyvnek, amik már az akkori közfelfogás szerint sem stimmeltek, vagy kellett volna stimmelniük.

És ezzel el is jutottunk a lényeghez!

A korszak rendőrségéről és bűnözéséről alapvetően (és nem politikai értelemben véve!) korrekt képet nyújtó, ma is kimondottan élvezetes, jól olvasható, de kordokumentumnál azért nem feltétlenül több Bűn az élet elsősorban saját korának közönségét próbálta megszólítani, tehát nem az örökkévalóságnak készült, és nem is értelmezhető ebből a közegből, helyből-időből kiragadva. Ahogy írtam is, innen nézve sem kifogástalan munka, okkal kritizálhatták akár formai hibák miatt (pl. mert a párbeszédeken belüli történetek és azok párbeszédei nem különülnek el a „főszövegtől”, ami picit zavaró), és Moldova baloldalisága-humanizmusa sem mindig következetes. A homoszexuálisokkal foglalkozó részben akadnak kínos mondatok (pl. „Elterjed a hír, hogy rendőrök 'dolgoznak' a környéken, ennek ellenére egy pillanatra sem csökken a forgalom – ez az emberfajta veszélyhelyzetben sem tud parancsolni magának.” vagy „Nagy udvarú szemek, elnőiesedett arc, magas, vékony, homoszexuális testalkat és mozgás.”), de Moldova képes az önreflexióra (pl. egy rendőri blöff után: „Eltűnődöm: hogy kell értékelnem ezt a helyzetet? Mint író és ember mindig is a gyengék, elesettek védelmére esküdtem, és most itt a szemem láttára becsapnak valakit, joggal tarthatna igényt együttérzésemre, ha segíteni nem is nagyon tudok rajta. Aztán végiggondolom az egész ügyet: valahol a történések kezdetén egy megölt öregasszony fekszik átvágott torokkal, fennakadt szemmel bámulva a szoba mennyezetét, a gyilkos pedig elmenekült és elrejtőzött. Nagy szavakkal élve: a kiontott vér, a megsértett világrend megtorlást kíván, és ehhez a célhoz, úgy látszik, hasonló csapdákon keresztül vezet az út. Nem kell szeretni ezeket az eszközöket, de nincs miért pálcát törni fölöttük.”)

Ahogy az lenni szokott, a közös munka valamennyire összehozta a feleket, író elvtárs többnyire empatikus a rendőrökkel, elsősorban nem a politikai hatalom képviselőit, hanem a bűn(özés) ellen küzdő (átlag)embert látja bennük*, de azért marad benne kritika, nem azonosul feltétel nélkül a zsarukkal (erre még visszatérek Kristóf Attila műve kapcsán), és időről-időre pozicionálja magát hozzájuk képest. Az, hogy a legnagyobb természetességgel beszél cigánybűnözésről, cigány elkövetőkről (és eleve: cigányokról) szintén a korból és a rendőrség akkori működéséből következik (ahogy a ma már furának tűnő négerezés is, ami ugyanúgy magától értetődő volt, mint a cigányozás, és még csak negatív felhangja sem volt). A kor embere főszabály szerint nem volt érzékeny arra, hogy más annál inkább érzékeny lehet a vélt vagy valós származására, és az ehhez kapcsolódó előítéletekre: "aki cigány, az cigány, kész" (és mint ilyen, gyanús, bár ez már kevésbé volt magától értetődő és elfogadott).

Hogy Moldova lehetett volna empatikusabb a kisebbségekkel, beleértve a kor rendőrsége által (nem feltétlenül rosszindulatból, de mégiscsak) megbélyegzett melegeket és romákat? Nos, igen, ebben azért van valami (és akkor megint: Moldova néha önmagához képest is következetlen a könyvben, pl. erre a dialógusra csak valami olyan, a korabeli Rákospalotával kapcsolatos és mindenki által ismert körülmény adhat felmentést, amit elképzelni is nehezen tudok:
"– Egyelőre úgy néz ki, hogy hármas emberölés Rákospalotán.
– Cigányok?")

Hogy hatalmas, sőt, megbocsáthatatlan hibát követett el a művével, és akarva-akaratlanul fűtötte a ma is köztünk élő rasszizmust? Nem, ezt sem a könyv, sem úgy általában Moldova írói működése nem támasztja alá, ahogy az sem tűnik igaznak (inkább az ellenkezője), hogy ő maga rasszista lett volna. Ezek a vádak sokkal inkább munkássága kései szakaszával és az akkor tett nyilatkozataival (Kádár-kultusz stb.) állnak összefüggésben, semmint a Bűn az élettel. És azt végképp nem alapozzák meg, hogy a halálakor egy (minimum) tehetséges és fontos író helyett a „puha” diktatúra rasszista, zavaros gondolkodású rajongóját lássuk benne.

(Ajánlott irodalom, vitaalapnak is izgalmas.)

Két témára érdemes érdemes még kitérni, aztán zárom is soraim:

1) A könyv rasszizmus szempontjából legtanulságosabb és legérdekesebb részei nem a nyócker mindennapjairól szóló kezdésben, vagy éppen a Tonhauser Lászlót szerepeltető részekben olvashatóak, hanem a befejezéshez közeledve, a vidéki (zalai) helyzettel és közbiztonsággal foglalkozó fejezetben, ahol eleve különválik cigánykérdés és cigánybűnözés, és egy cigány vezető is szót kap.

2) Mivel sem felmenteni nem akartam Moldovát, sem pálcát törni felette, „kontrollcsoport-jelleggel” elolvastam egy másik korabeli, rendőrségről szóló riportkönyvet. Hasonló nagyságú és komolyságú vállalkozás persze nem fűződik kortárs szerző nevéhez (ez Moldova nagy érdeme és keresztje egyszerre: csak ő volt olyan helyzetben, hogy átfogó képet adjon a kor rendőrségéről, ám ehhez valamilyen szinten „megbízhatónak” kellett lennie, és persze a döntéshozók nem engedhették, hogy mindig mindent és a maga teljes valóságában lásson – csak hát vagy ez, vagy semmi), de azért az éra egy másik népszerű írója is lehetőséget kapott rá, hogy betekintsen a kulisszák mögé.

A kommunista-kádárista Moldova és a konzervatív-orbánista Kristóf összevetése amúgy tanulságos lenne, erre azonban (egyelőre) nem vállalkozom. Alapvetően mindkettejükkel jó a viszonyom, de Moldovával határozottan jobb (értsd: jobban szeretem és tehetségesebb írónak tartom), miközben Kristóf krimijeiről is szép emlékeket őrzök, sőt, hosszabb távon szándékomban áll pótolni a Dér Ádám-sorozat eddig kihagyott darabjait, illetve újraolvasni a már olvasottakat is. Nadelényegre!

A Konok zsaruk, hiszékeny gyilkosok (1986) gyakorlatilag riportjok gyűjteménye, a budapesti gyilkossági csoport működésébe engednek bepillantást konkrét eseteken keresztül. Kristóf valamivel korábban kezdhetett bele ebbe a munkába, mint Moldova, viszont sokkal szűkebb területről tudott (akart?) ily módon beszámolni, és igazán nem is maga a rendőrség, hanem a nyomozás, a gyilkosság felderítése érdekelte. Nyelvezete is eltér Moldováétól: meglepő módon ő, a hivatásos és éppen riportot készítő újságíró sokkal líraibb, személyesebb stílusban mesél. Legalább ennyire sajátos, mennyire nem igyekszik távolságot tartania hőseitől (nem túlzás ez a szó ebben az esetben), a nyomozóktól, sőt, önmagát is a csapat afféle külső tagjaként, valamiféle kollégaként-haverként állítja be (az is lehetett akkoriban), aki könnyen és örömmel azonosul a detektívekkel, miközben próbálja őket megfejteni (és gyakran bizony piedesztálra is helyezi a konok zsarukat, bár a kritikai szemlélet és önreflexió azért az ő hozzáállásából sem hiányzik teljesen). A Konok zsaruk, hiszékeny gyilkosok részben ezért tanulságos olvasmány (lám, milyen pikáns, a komcsi Moldova mégsem ölelte magához annyira könnyedén és olyan sok szeretettel az állampárt erőszakszervezetének képviselőit, mint a Magyar Nemzet minimum 2000-ig meghatározó munkatársa), részben pedig mert alátámasztja mindazt, amit fent leírtam a korszak kapcsán: egyszerűen nem volt téma, hogy lehet-e cigányozni, evidenciának tekintették, legfeljebb azzal kellett elszámolni, ha valaki nem előítéletes velük szemben (535. oldal: „a szívem mélyén kedvelem a cigányokat”, vallja be a szerző, aki egészen addig nagyjából ugyanúgy kezeli a kérdést, mint Moldova és a legtöbben akkoriban).

Egyébként a két kötet közül egyértelműen Moldova riportját ajánlom inkább (a már leírtaknak megfelelően: kordokumentum, hibákkal, nem az örökkévalóságnak stb. stb.), Kristóf szövege az övéhez képest nehézkés, kevésbé gördülékeny, de ezzel együtt sem rossz, főleg ha valakit érdekelnek a (korabeli) nyomozási furfangok, a hivatásos detektívek mindennapjai és tevékenysége.

Uff.

kép: moly.hu (köszi)

* Apróság, de megemlítem, mert érdekes (és ismerős): a rendőrök egyik fő (állandó?) gondja, hogy nincs tekintélyük, nem tehetnek belátásuk szerint, kb. mindenki (legyen civil, ügyvéd, akárki) ellenük van ésatöbbi ésatöbbi. Bezzeg régen! (Tudjuk: a régi jó dolgokból már nem maradt semmi...) Nos, a finoman szólva nem "szolgálunk és védünk" alapon szerveződött későkádári rendőrség ilyesféle kesergése miatt már akkor is okkal szaladhatott fel az ember szemöldöke. Nyilván könnyebb félelmet keltve rendet tartani, csak hát ennek nem erről kéne szólnia, a jól végzett rendőri munkának ne legyen már az is része, hogy a közeg lekenhet szinte bárkinek egy sallert, ha nem tetszik neki valami (usw). Megérteni meg lehet a következmények nélküli vegzálásra nosztalgiázókat, egyetérteni velük már kevésbé.