Orosdy Dániel blogja

Ajánlottam én már Hanulát, nem véletlenül: érdemes rá figyelni, és elég kínos (természetesen nem rá nézve, hanem úgy általában), hogy nem "rendes" kiadásban jelennek meg a könyvei, bár ez tudatos döntésnek tűnik (és meg is tudom érteni).

Nem voltam nagy rajongója a nemrég elhunyt mesternek (NyB!), de olvastam pár könyvét, és valami biztosan nem volt: rossz író. (Mondjuk a Titkok könyve alapján feltűnően megbízható tényfeltárónak se mondanám, de ami azt illeti, az a könyv is ügyesen megírt munka sok izgalmas felvetéssel.)

Szóval a szomorú hír adta az ürügyet egy vékonyka, ám annál fontosabb (hiszen ELSŐ!) kötet elolvasására.

Már csak 799 van hátra.

avagy A kilencvenes évek meghatározó filmélményei

És ahogy egykor az ATV (egykor) menő (egykori) műsorvezetője mondta rendszeresen (és szerintem tök tévesen, de ettől vicces):

Nem szántam neki külön bejegyzést, de ugyancsak magamévá tettem a Dan O'Bannon eredeti forgatókönyvéből (illetve annak egyik változatából) készült képregényt, szóval ez most egy SZPESÖL. Is. És ennek a képregény az elolvasása már csak azért is tanulságos volt, mert kiderült belőle, hogy

Bíztam benne, hogy az Agave folytatja a Ketchum-sorozatát (ami persze elsőre nem feltétlenül tűnt sorozatnak: akkor még csak konkrétan két, egyébként passzoló külsejű regényről beszélhettünk, semmi többről), s lám, megérkezett a Dead River-trilógia középső része.

Ami tök jó!

Kellemes meglepetés volt Presser könyve, a Presser könyve, mivel azzal ugyan tisztában voltam, hogy a jeles zeneszerző és előadó jó ízlésű, olvasott, értelmes és érzékeny figura, ami remek alap a (memoár)íráshoz, ámde azzal is, hogy számomra egyértelműen ő volt az LGT leggyengébb dalszövegírója (Adamis Anna – a szerző által nagyon helyesen „gyerekmesésnek” titulált, amúgy pszichedéliát célzó – szövegei nálam ezüstöt érnek, az aranyat pedig Sztevanovity Dusán kapja mindig profi, ezzel együtt néha kifejezetten emlékezetes megfejtéseiért). Amit talán újra kell értékelnem, ezek után nem kizárt, hogy igazságtalan vagyok a librettista Presserrel, de mindegy is, volt már olyan a világtörténelem során, hogy valaki verset tudott írni, regényt meg nem, és fordítva. Lapozzunk.

Nem szoktam efféle vallomásokat tenni, de magunk között vagyunk: ha valakivel szívesen cserélnék, az Les Claypool lenne. És NEM elsősorban azért, ahogy basszusgitározik! Nem mondom, az sem utolsó szempont, de távolról sem a zenei tehetség a lényeg. Hogy akkor mi?

Az egyelőre maradjon az én titkom.

Ami viszont nem titok:

Régi tartozást tudtam le azzal, hogy ezt a könyvet (és Claypool regényét – coming up!) megrendeltem és elolvastam. Egy ideig bíztam a magyar könyvkiadókban

Oké, ezt tényleg nem tudtam röhögés nélkül leírni. :DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

Nem én leszek az, aki sokkolóan újat fog mondani Ketchum regényéről, de olvastam, tetszett is, szóval vegyük át a kötelezőket!

Nehéz ügy. Nem egyszerű érdemben megnyilatkozni vagy eszmét cserélni erről a könyvről, a nyilvános vélemények ugyanis jellemzően két szélsőség között ingadoznak: az egyik szerint „nem a tükörre kell haragudni”, magyarán Moldova csak a valóságot/igazságot írta meg, méghozzá jól, ő nyugodtan moshatja kezeit, nincs itt semmi látnivaló (ezt a véleményt erősítik természetesen a kicsit vagy nagyon rasszisták is, de persze nem csak ők), a másik szerint a Bűn az élet (1988) nem is riport, hanem a rendszer kegyeltjének, a Kádár-rajongó zavaros féltehetségnek a rendőrséghez (és így a rendőrállamhoz) intézett elfogult és félresikerült felmentő beszéde, ami nem is egyszerűen szubjektív ésvagy rossz, hanem kifejezetten káros is ([volt,] hiszen cigánygyűlöletre buzdít[ott], ennélfogva eredendően rasszista).

Most jön az a rész, hogy egyik vélemény sem igaz teljesen, az igazság valahol a szürke egyik árnyalatában keresendő.

És jöhetNE az, amiben titokban talán magam is reménykedtem: hogy félreértés/túlzás az egész, és Moldova szíve azért (mondhatni 100%-osan) a helyén van (volt), inkább alapos és olvasmányos riport ez, mint bármi más, a rasszizmusnak pedig még csak az árnya sem vetül rá. Ami azért így, ebben a formában nem teljesen igaz, a helyzet némileg bonyolultabb. A riport ezzel együtt is korrekt, és Moldova írói nagyságát sem kérdőjelezném meg (továbbra sem), de nézzük csak, mire is gondolok pontosan, amikor azt mondom, azért vannak itt gondok. Mert bizony akadnak, csak hát...

MUTATOM! LÁSSUK!

Kézbe vesszük a könyvet ésvagy egy pillantást vetünk a borítóra, és (potenciálisan) két gondolat fogalmazódik meg bennünk, amolyan elvárás-féleként:

1) Biztosan megtudjuk majd, miért „Dübörög a basszus” a cím, és miért az elmélyülten basszusgitározó Németh Alajos látható rajta a szerző helyett (ugyanis ő az, nem Wilpert, bár ez a szerzőről amúgy számtalan képet tartalmazó belső oldalak alapján hamar kiderül), szóval fény derül rá, miért tűnik az egész kötet egy „Így legyél menő basszusgitáros”-oktatókönyvnek „Egy popmenedszer emlékiratai” helyett, ami az alcím.

2) Wilpert kitér majd a nevéhez kapcsolódó érdekesebb sztorikra, különös tekintettel arra, mely szerint „a rendszerváltozás után Wilpert Imre (már az EMI-Quint embereként) szeretett volna kiadni egy Betiltott dalok című lemezt, többek között Kontroll-számokkal, de mivel Müller Péter Iván csak akkor járult volna ehhez hozzá, ha a borítóra ráírják, hogy 'betiltotta és engedélyezte Wilpert Imre', ebből sem lett semmi” (Artpool - M.U.Z.I.K. / MAGASPINCE, Szőnyei Tamás: Kontroll Csoport)

Hogy végül hogyan és mennyire teljesülnek ezek az elvárások?

1 -  Nem, nem tudjuk mert, miért „Dübörög a basszus” a cím, és miért az amúgy kiváló zenész Lojzi látható a borítón (a basszushoz persze neki van köze -- de eleve hogyan került a basszus azt asztalra, ugye?!?!?!?).

2 - Nem, Wilpert mindenről ír, ami csak eszébe jut, de speciel ez a híres sztori utalás szintjén sem kerül elő. Ami szóba kerül, bőven problémás, ugyanis

Előretolt ui.

Lehet már bírálni a nem is olyan rég elhunyt Moldovát? Vagy még korai? Kicsit gondban vagyok ezzel, mert nem szívesen „bántanám”, de a Könyvnaplóban nem szokásom kozmetikázott véleményt közzétenni. Igaz, eleve a halála miatt olvastam el ezt a két könyvet, amiket egyébként még évekkel ezelőtt rendeltem meg… Na mindegy, olyan nagyon úgysem fogom bántani, amúgy pedig Uj Péter nagyjából az én búcsúmat is megírta ezzel a nekrológgal. A kulcsmondatok*:

Igazi (és kellemes) meglepetés Karinthy Ferenc – nem mellesleg első – regénye, és nem csak a Kőművesekhez képest.

A Don Juan éjszakája a későbbi (ismertebb) művek felől szemlélve (is) különleges, többek között a „Krúdy-light” kifejezés is eszembe jutott róla, amivel persze csak két gond van: nem ismerem eléggé – sajnos – Krúdy munkásságát ahhoz, hogy alapom legyen ilyen kijelentésekre, illetve maga a fogalmazás is félrevezető, mert a regény ugyan (engem legalábbis) emlékeztet a Szindbád-történetek világára, de amúgy semmilyen értelemben sem „light” (vagy max. annyiban, hogy olvasmányos). Szóval kicsit Krúdy, kicsit light, és (részben ezek miatt) nem igazán hasonlít a későbbi művekre, de nem ez a lényeg. Hogy mi? Talán az alábbi idézet közelebb visz minket a válaszhoz (és a könyvet természetesen ajánlom mindenkinek, aki bármilyen alacsony szinten is, de fogékonynak érzi magát erre a világra, sőt, akár még a nyitott gondolkodású fantasy-rajongókat sem zárnám ki a célcsoportból):

Jelen esetben az „önálló recenzióként máshol megjelenő szöveg” filmekről szólt, tehát kicsit kifejthetem (a saját magam alkotta szabályok alapján... amikhez miért is kéne ragaszkodnom?? :D kifejtem és kész) a máshol már publikált lényeget bővebben.

„És már mondom is: elcsesztem a számolást!” – írtam volt jó régen, és (sajnos) teljesen igazam volt. Akkor is, meg most is, apró korrekcióval, lássuk:

Tényleg.

Néha. 

Mert ilyenekbe futok bele:

Hogy mi a közös Terry Gilliamben és John Cleese-ben? Egyszerre nagyon sok és nagyon kevés, de a legérdekesebb az, hogy még abban is meglehetősen különböznek, amiben amúgy kifejezetten hasonlítanak.

MIRŐL BESZÉL EZ AZ EMBER?!

Elmagyarázom.

Dám, a rádiós újságíró a rendszerváltás előtt két perccel, ám még az általános csömör csúcsán ültette le az úgynevezett (már aki úgy nevezi őket…) Nagy Generáció jeleseit némi „elszámolásra”. Hogy vannak, miért rosszul, mit ígértek, abból mi vált valóra, miben reménykedtek, az miért nem jött össze, miért maradt ki az életműből a „valódi” nemzetközi áttörés stb. stb.

„A Fargo-sorozat írójának világsikere”, hirdeti a borító (a másik), amiből számomra főleg a „világsiker” érdekes, de az mindenképpen pluszpont, ha valaki egy elismert sorozaton dolgozott, ami ráadásul kedvenceim, a Coen-fivérek egyik filmjén alapul. Bár, ami azt illeti, a sztoriról nekem elsőre inkább a LOST című szemfényvesztés máshogy sikeres széria jutott az eszembe:

Egy ​ködös nyári éjszakán magánrepülőgép száll fel az Egyesült Államok keleti partvidékéhez tartozó Martha’s Vineyard-szigetről New York felé, fedélzetén tizenegy utassal.

Tízen a felső tízezer tagjai, a tizenegyedik egy nem túl jelentős festő. Tizenhat perccel az indulás után a gép az óceánba zuhan. A katasztrófát ketten élik túl: Scott Burroughs, a festő és a gépen utazó médiamogul négyéves kisfia. Burroughsnak sikerül a lehetetlen: partra úszik a gyerekkel. Ott aztán belekerül a nyomozás és a médiahisztéria kettős forgatagába. De vajon véletlenül zuhant-e le a gép? Vagy a befolyásos embereket szándékosan gyilkolta meg valaki?

Parasztvakításról Nehezen kibogozható rejtélyek tömegéről, zavaros hülyeségekről fantasztikumba hajló megoldásokról azonban ugyancsak nincs szó, Hawley regénye (képzavar: ON) két lábbal a földön áll. Ez az egyik erénye: az író túlnyomórészt olyan dolgokról ír, amik léteznek és amiket ismer – ez becsülendő és rokonszenves. A másik (kevésbé nagy) erénye a szövegnek a nyelvezete: többnyire tárgyilagos, leíró, nem keresi a feltűnést – ez a stílus alapvetően passzol a tartalomhoz (még ha én nem is gondolom különösebben kiemelkedő érdemnek, hogy egy hivatásos [forgatókönyv]író képes többé-kevésbé szenvtelenül megírni egy kalandos-krimis-rejtélyes történetet).

A lényeg röviden: a Zuhanás előtt teljesíti célját, kifejezetten szórakoztató olvasmány, amit bátran merek ajánlani bárkinek, aki kicsit is nyitott az efféle irodalomra.

De azért azt sem szívesen hallgatnám el, hogy pár dolog azért (számomra, nyilván) nem igazán működött benne, ami főleg annak fényében visszás, hogy állítólag (és minden bizonnyal ténylegesen is) világsikerről beszélünk.

SPOILER lesz!
...szóltam…

Tehát A Dolog? Valóban?... Nem is!

Alan Dean Foster regénye John Carpenter A Dolog című filmklasszikusa alapján

(ld. a borítót), még pontosabban

Alan Dean Foster regénye Bill Lancaster forgatókönyvírónak Az izé (másik címén: Ki van odakinn?, eredeti címén: Who Goes There?) című John W. Campbell-novella nyomán készült valahányadik szkript-változata alapján

– ahogy erre a külföldi kiadások is utalnak, nagyon helyesen („A novel by Alan Dean Foster based on a screenplay by Bill Lancaster”):

A borító tehát némiképp félrevezető, ám éppen ez teszi érdekessé a könyvet – mármint nem a pontatlanság, hanem hogy Foster nem a kész film (esetleg annak valamelyik változata), hanem egy szkript-verzió alapján dolgozott.

UGYANIS!

Méghozzá háromszorosan is! (Mármint szpesöl. A könyvnapló.)

Egyrészt mert kivételesen nem egy teljes könyvet tettem magamévá, jó szokásom szerint, hanem csak uszkve a felét (az első kisregényt a kettőből).

Másrészt mert mielőtt eldönthettem volna, könyvnaplózom-e egyáltalán (ami ilyen esetekben messze nem egyértelmű), más már megírta a lényeget, illetve

Harmadrészt mert végül jómagam is szóban foglaltam össze mindazt, amit gondolok róla, és ez végképp fölöslegessé tette egy "teljes értékű" könyves poszt megfogalmazását.

Hát ennyit a kulisszatitkokról, a szerkesztőség belső életéről, az intim kis összefüggésekről: a pőrére vetkezett művész nyilatkozott meg Önök előtt...

És most a főbb pont(ok):

Tényleg innen nyúlták A pusztító című híres hollywoodi mozi alapsztoriját, ahogy Nemere állítja?

Ahogy azt már párszor szóvá tettem (legalábbis gondolatban biztosan), egy (ön)életrajzi könyv legproblematikusabb része tipikusan az ún. korai évek, vagyis az a kihagyhatatlan időszak, ami fontos a szerző(k)nek, fontos az alanynak (tárgynak?), fontos minden szempontból – viszont a legritkább esetben nevezhető igazán érdekesnek. Hősünk akkor még nem hős, csak hős-kezdemény, konkretice egy gyerek/fiatal, aki fontos (nem lehet ezt a szót eleget használni!), sőt, meghatározó eseményeket tapasztal és élményeket él át (esetleg fordítva)… amik jellemzően elsősorban neki izgalmasak. Ahhoz, hogy számunkra, külső szemlélők, befogadók, vagyis a közönség számára is azok legyenek, szükség van a művész produktumára, azaz a műre, ami már egy megszűrt, átalakított, a primer tapasztalatokhoz képest másodlagos (vagy harmadlagos, negyedleges…) valami, márpedig ez a legritkább esetben pont az önéletrajz, annak is az első pár fejezete;

VAGY szükség van olyasféle írói tehetségre (akár az alanytárgy, akár a segítője-szellemírója-életrajzírója részéről), ami képes ezeket a jellemzően eseménytelen ésvagy nem különösebben lenyűgöző momentumokkal teli korszakot olvasmányosan találni. Kemény dió.

Nos, John Cleese esetében határozottan kijelenthetem, hogy

A mérsékelten józan Nick Cave (akkor még kulthérosz, mára már intézmény) követte el ezt a könyvet kb. a nyolcvanas évek végén, és érződik is rajta, hogy szerzője nem volt feltétlenül és minden körülmények között önmegtartóztató – plusz hogy tehetséges (volt/van), íróként is, bizony!

A szöveg és a történet pont olyan, amilyet Cave-től elvár az ember:

Bármi is legyen a bookazine, benne van, hogy book, tehát a magazine-os megjelenés ellenére könyvnek minősül és így helye van a könyvnaplóban. (Komoly tisztesség ez, pl. fénymásolatban, képernyőn olvasott vagy kinyomtatott könyveket általában nem naplózok, igaz, ilyenek nem is gyakran kerülnek a kezembe.)