Orosdy Dániel blogja

Na melyik filmből van ez a kép?

Nem, Anthony Shaffer nem egy ismeretlen, ám tehetséges ifjú rendező, és nem, nem ő írta az Equust ésvagy az Amadeust. Előbbi feltételezésre az adhat okot, hogy a címben a „filmjeit” emlegetem, utóbbira pedig, hogy ikertestvére, – a nem túl meglepően azonos vezetéknevű – Peter Shaffer szintén komoly sikereket aratott (film)íróként és színpadi szerzőként egyaránt. Anthony Shaffer tehát író (volt), méghozzá meglehetősen tehetséges. Mozgóképes működése viszonylag szerény, mégis meghatározó. Egy idő után „átállt” ugyan a John Guillermin–Peter Ustinov rendező-színész páros Agatha Christie-adaptációinak írására (pl. Halál a Níluson, de belekavart a legelső ilyen produkcióba, Sidney Lumet kiváló Gyilkosság az Orient Expresszenjébe is), korábban azonban három kiváló és fontos művel máig élő hatást gyakorolt a „becsapós” thriller műfajára, a bűnügyi témájú, intelligens szórakoztató mozikra.

Hát ezt is megértük: Ellis elromlott, hibás, nem működik. Eddig sem arról volt híres, hogy mindig, minden egyes alkalommal precíz óraműként hozná a magas színvonalat, de túl nagy kilengéseket nem tapasztaltam az életműben. Mostanáig.
Oké, megvan/-volt nála az a furcsaság, ami engem Tarr Bélára (NyB!) emlékeztetett: van tőle korai, van tőle kései, van jobb, van rosszabb, de ami egyértelműen és messze kimagaslik az életműből (nem csak hírhedtség és botrányosság okán, de ezek miatt IS), az egy darab mű: az Amerikai psycho (avagy a Sátántangó).
Attól még a Nullánál is kevesebb (Családi tűzfészek) erős kezdés és a Glamorama (Werckmeister harmóniák) érdemei jelentősek... De a Nagy Mű az a Nagy Mű, nagyobb nem is lesz már.
Jelentős különbség persze, hogy Tarr nagyon okosan tudta, hogy abba kell hagyni, és azt is, mikor és mivel kell abbahagyni, Ellis viszont inkább tévelygett, elment Stephen King irányba (Holdpark), aztán visszatért az alapokhoz (Királyi hálószobák), többé-kevésbé... Akár örökre el is hallgathatott volna, de nem, inkább támadt egy ötlete, megrohanta az ihlet és nekiállt a Még Nagyobb Nagy Műnek -- gondolta/remélte ő.
Ezzel még nem is lenne baj.

Hát ez becsúszott, mint... Vannak dolgok, amik becsúsznak, ne feszegessük a témát. Szóval nem volt tervben, hogy Kinget (Bachmant) olvasok, vagy ha igen, akkor már az Azt illene befejeznem így kb. 30 év után, de mindegy is, úgy alakult, hogy egy cikk miatt (a decemberi Filmvilágban jelent meg, tessék utólag is megvenni!) kiolvastam ezt a vékony köteT, ami elméletileg a Schwarzenegger-mozi alapjául szolgált. (Hogy miért csak elméletileg? Erről -- is -- szól a cikk, tessék megvenni a Filmvilágot és elolvasni!)
És nem bánom, hogy így alakult, főleg mert amúgy is érdekelt -- részben a film miatt, részben a témája miatt, részben Bachman ésvagy King miatt, részben csak úgy. (Szeretem a dolgokat az elejüknél indítani, úgyhogy igazából a Carrie-vel és A hosszú meneteléssel -- esetleg a Düh-vel -- kellett volna kezdenem, de ez a vonat már elment.)
És nem bánom azért sem, mert

A folytatással folytatjuk!

 Amikor ez történik:

Óhatatlanul (...előbb-utóbb...) ez is megtörténik:

Alien vs. Predator: Taccsra tett szörnyek

Amikor bejelentették az Alien vs. Predator készítését, már gyanús volt valami.

Még ha naivak is vagyunk, és az alapjaiban elrontott Alien 4 - Feltámadás után bízunk egy ilyen kvázi-folytatásban*, sőt, az egyértelmű marketing szempontokról (franchise-bővítés) és riasztóan nyilvánvaló hollywoodi lenyúlási szándékról is megfeledkezve, egyszerű Alien-, sci-fi vagy horror-rajongóként várjuk ezt a filmet, akkor is bűzlik valami.

* Pontosabban prequelben, azaz előzményeket elbeszélő „folytatás”-ban.

Pedig ebben az esetben ez nem kellene, hogy törvényszerű legyen. A két sorozat közül a sikeresebb, az Alien-saga azon ritka esetek egyike, amikor művészi szempontból a folytatások is izgalmasnak voltak nevezhetőek. Mi több, A bolygó neve: Halállal kapcsolatban gyakran felmerül, hogy még jobb is, mint az első rész, ami a mindenkori folytatások minőségét ismerve nagyon ritka eset. A harmadik, David Fincher-rel készült rész ugyan már sok szempontból egyértelműen engedett a nívóból, de méltó lezárása lehetett volna egy trilógiának.

A Jean-Pierre Jeunet segítségével elrontott negyedik rész már egyértelműen felesleges volt, ám - ha már úgyis az összes bőrt le akarják nyúzni az alapötletről - az Alien vs. Predator elkészítése reményt kellett volna hogy adjon egy újabb, elődeihez méltó kommerszfilmnek.

És (gondolhatnánk ismét nagyon naivan) a H. R. Giger által tervezett szörnyekről nem lehet érdektelen filmet készíteni.

De, sajnos lehet.

...nos, mi sajnos sosem találkoztunk egymással, pedig erre mindkét oldalról volt igény, főleg részemről (és mivel Osbourne úr sosem zárkózott el élesen a dologtól, joggal föltételezhetem, hogy ő is érzett).

ÁMDE!

Most, hogy már egészen másról szólnak a hírek, nem ezzel van tele a sajtó (aki a Pokolra kíván jutni, annak a Black Sabbath nem jó!), én is prezentálom a kedvenc Ozzy-sztorimat, ami -- ha jól érzékeltem -- eddig még nem került elő a kismillió visszaemlékezésben és nekrológban. De ha mégis, sebaj: megosztom és kész, evvan. Viszont mivel az önéletrajz vonatkozó részeit egy az egyben beidézni mérsékelten legális és korrekt eljárás lenne, kénytelen leszek összefoglalni a sztorit a magam szerény eszközeivel.

Ha Ketchum jön, én megyek, mármint a könyvesboltba, és (ellentétben az "impulzusolvasás" eseteivel, ld. eggyel korábban) mielőbb sort is kerítek az olvasásra. Nem volt ez másképp a Friss hús esetében sem, amit gyorsan megvettem, hamar elolvastam, és meglehetősen elégedett is voltam vele. De nem teljesen.
Kisebb gondjaim a korábbi részekkel is voltak, dióhéjban: jó ez, jó ez, de kb. annyit tud, amit az eltaláltabb hasonszőrű slasherek. Ez sem kevés, de...

I m p u l z u s v á s á r l á s !

Nem vettem impulzust (van itthon elég), ám ahogy azt a rutinos olvasó már kiszúrhatta, elég sajátosan alakul a könyv- és filmnaplóm, amiben szerepe van annak a jelenségnek, ami az impulzusvásárlás mögött is áll.

Szóval, ahogy a költő mondja:

 

és mikor egy érzés a teraszra vitte őket,

 

mert IGEN, néha engem is fog az érzés és kivisz a teraszra, ilyenkor pl. magam számára is meglepetésszerűen úgy döntök, hogy a David Goodis "filmes" regényeit összegyűjtő kötetből (felsőbbik kép) nekem el kell olvasnom a The Moon in the Gutter-t (vagy esetleg a Moon in the Gutter-t, amennyiben a névelőt akkor sem duplázzuk, ha az egyik nem magyarul van; alsóbbik kép).

Hogy mé'?

Ajánlottam én már Hanulát, nem véletlenül: érdemes rá figyelni, és elég kínos (természetesen nem rá nézve, hanem úgy általában), hogy nem "rendes" kiadásban jelennek meg a könyvei, bár ez tudatos döntésnek tűnik (és meg is tudom érteni).

Nem voltam nagy rajongója a nemrég elhunyt mesternek (NyB!), de olvastam pár könyvét, és valami biztosan nem volt: rossz író. (Mondjuk a Titkok könyve alapján feltűnően megbízható tényfeltárónak se mondanám, de ami azt illeti, az a könyv is ügyesen megírt munka sok izgalmas felvetéssel.)

Szóval a szomorú hír adta az ürügyet egy vékonyka, ám annál fontosabb (hiszen ELSŐ!) kötet elolvasására.

Már csak 799 van hátra.

Ash sem pihen (...wait for it...!), de ennyi év érlelés után igazán eljött az ideje, hogy közzétegyem a legendás -- és remélhetőleg csak átmeneti szabadságon lévő -- Deliria Blog tulajdonosának és főrészvényesének értékes hozzájárulását a MUTATOM!-rovathoz.

Jelszó: KROKI.

Kattintson a TOVÁBBra,
ha kedves az élete!
ha nedves a bérlete!
vagy lelövöm a kutyáját!
jó lesz!

avagy A kilencvenes évek meghatározó filmélményei

És ahogy egykor az ATV (egykor) menő (egykori) műsorvezetője mondta rendszeresen (és szerintem tök tévesen, de ettől vicces):

 Haladunk, haladunk!

Kapaszkodniii...

KEZDÜNK!

Avagy ilyen volt a tavalyi év első féléve a Letteboxd-profilom tanúsága szerint.

Nem szántam neki külön bejegyzést, de ugyancsak magamévá tettem a Dan O'Bannon eredeti forgatókönyvéből (illetve annak egyik változatából) készült képregényt, szóval ez most egy SZPESÖL. Is. És ennek a képregény az elolvasása már csak azért is tanulságos volt, mert kiderült belőle, hogy

Halloween (DVD-kritika)

Duplalemezes, extrákkal teli Halloween-kiadás?

Ó, öröm!!!

Audiokommentárok, magyar szinkron, a film két változatban… Mi lehet a gond?

Gond sajnos mindig akad. Ráadásul az Ultrafilm eddig igazán tisztességesnek mondható kiadványaihoz (Cannibal Holocaust, A holtak napja) képest ezúttal több is. Eddig legalább az olyan technikai szempontokkal nem voltak komolyabb gondok, mint a szinkron vagy a film lejátszása, de az intő jelek – az elülső borítón olvasható csúnya helyesírási hiba, A holtak hajnala 2. lemezének menüje – sajnos ómennek bizonyultak. A kiadó a hibák többségével tisztában volt, és mentegetőzik is, de ennyi pénzért ez talán már kevés.

Bíztam benne, hogy az Agave folytatja a Ketchum-sorozatát (ami persze elsőre nem feltétlenül tűnt sorozatnak: akkor még csak konkrétan két, egyébként passzoló külsejű regényről beszélhettünk, semmi többről), s lám, megérkezett a Dead River-trilógia középső része.

Ami tök jó!

Kellemes meglepetés volt Presser könyve, a Presser könyve, mivel azzal ugyan tisztában voltam, hogy a jeles zeneszerző és előadó jó ízlésű, olvasott, értelmes és érzékeny figura, ami remek alap a (memoár)íráshoz, ámde azzal is, hogy számomra egyértelműen ő volt az LGT leggyengébb dalszövegírója (Adamis Anna – a szerző által nagyon helyesen „gyerekmesésnek” titulált, amúgy pszichedéliát célzó – szövegei nálam ezüstöt érnek, az aranyat pedig Sztevanovity Dusán kapja mindig profi, ezzel együtt néha kifejezetten emlékezetes megfejtéseiért). Amit talán újra kell értékelnem, ezek után nem kizárt, hogy igazságtalan vagyok a librettista Presserrel, de mindegy is, volt már olyan a világtörténelem során, hogy valaki verset tudott írni, regényt meg nem, és fordítva. Lapozzunk.

Őz Zsoltnak az ő esete Rátgéber Lászlóval, Lovasi András őszinte sajnálatára, valamint Cuba Libre, miheztartásilag. Értelmetlen tribute- és riszpekt-rovatunk folytatódik.