Orosdy Dániel blogja

Oscar. Díj?

Az Oscar-díj átadása már régóta nem hozott ennyi meglepetést, mint legutóbb. Hosszú éveken keresztül a főszabály az volt, hogy csak a közönségkedvenc egynyári nyál-filmek gyűjthetik be a „Legjobb film” díját; az eredeti forgatókönyv-díj azé, aki tényleg megerőlteti magát; a technikai elismerések pedig annak jutnak, aki a közönség legszélesebb rétegeit bűvölte el valamilyen „lenézett” műfajú filmmel. Ilyen lenézett műfaj Hollywood-ban a sci-fi, a horror – és a fantasy.[1]

Ezért nem jutottak a legnagyobb filmes jutalomhoz olyan, mára klasszikussá lett filmek, mint a Csillagok háborúja, a Szárnyas fejvadász, Az Ördögűző, az Excalibur, és még hosszan sorolhatnánk. Egészen egyszerűen, mert az év legjobb filmje az akadémiai tagok szerint csak valami csöpögős dráma vagy történelmi film lehet. Valami, ami „komoly”, vagy legalábbis annak tűnik.

A Csillagok háborúja nem volt komoly, de valószínűleg több ember életére volt alapvető (és pozitív) hatással, mint mondjuk Az angol beteg. Tényleg, emlékszik még valaki erre a Titanic-ot előkészítő közepes tévéfilmre? Anthony Minghella rendező következő filmje A tehetséges Mr. Ripley-ről sokkal maradandóbbnak fog bizonyulni, pedig az sem hibátlan alkotás.

Oscar azonban most, 2004-ben (azaz, hivatalosan 2003-ban) többé-kevésbé tudott meglepetést okozni, és a díjak mintha ezúttal a megfelelő emberek zsebébe vándoroltak volna. Sean Penn-nek és Tim Robbins-nak már régóta kinézett egy-egy Oscar, amit most szerencsésen meg is kaptak. Öröm. Ki tudja, talán egyszer Tom Hanks is elszégyelli magát, és megajándékozza az egyik Oscarjával Harvey Keitelt, nem lehet? (Nem. De Russel Crowe talán egyszer a Gladiátorért bezsákolt díjat nyilvánosan is átadja az arcszőrzetének, amely kiérdemelte neki.) A férfiszínész-Oscarok kapcsán csak Bill Murray miatt fájhat a szívünk, aki túl jó komikus ahhoz, hogy komolyan vegyék (pedig a vígjáték-színészek ugyanúgy lehetnek Oscar-díjra érdemesek, mint bárki más), és több esélye a legnagyobb elismerésre valószínűleg már nem lesz.

A női fronton Charleze Theron és Renée Zellweger díja talán kicsit korai, de sokkal rosszabbul is járhattunk volna (pl. egy második díj Julia Roberts-nek). Lehet, hogy ebben is Oscarnak volt igaza, majd elválik.

A Gyűrűk Ura harmadik része elsősorban két, szorosan összefüggő okból részesülhetett a díjözönben: a teljes trilógia óriási sikere, és az egyes filmek óriási sikere miatt. Az első és második rész sem volt rosszabb, mint a harmadik, akkor miért nem értek el ugyanennyit a korábbi díjátadásokkor? Mert A NYÁL mellett a másik dolog, ami előtt Oscar meghajol, az A PÉNZ.

Nem a tág értelemben vett sikerről beszélünk, hanem a ropogós dollárról. A ropogós dollár még azt is kiválthatja az Akadémia előtt, hogy a filmed fantasy, te magad új-zélandi vagy, korábban horrorokat forgattál, a színészeid egy része angol, és a többi is csak közepesen sikeres amerikai (nem tehetségről van szó!, ld. lent). Hogy a filmed  – értve ez alatt az egész trilógiát, ahogyan a könyv sem sorozat, hanem szerves egész volt – mellesleg jó? Örülünk, persze, de ez nem számít olyan nagyon.

Akiva Goldsman forgatókönyvírónak, aki olyan emberiség ellenes bűncselekményeket követett el, mint a Batman és Robin, illetve a Lost in Space, A NYÁL vette meg az Oscar-díjat (Egy csodálatos elme – legjobb adaptált forgatókönyv). Peter Jacksonnak sem a tehetsége, sajnos, hanem A PÉNZ, amit a Trilógiával hozott a stúdiója konyhájára.

Az Akadémiánál az első két A Gyűrűk Ura-film fizette ki a beugrót, amiért a harmadik megkaphatta azt, amit a korábbiak ugyanúgy megérdemeltek volna.

A Gyűrűk filmje

A Gyűrűk Ura-trilógia részeinek töretlen sikerére nem az a magyarázat, ami általában a filmsorozatoknál, azaz a későbbi részek magas színvonalú, gondos kivitelezése (vagy éppen a séma gátlástalan másolása), hanem az, hogy a „trilógia”, illetve „folytatások” megnevezések ellenére valójában egy filmről beszélünk, A Gyűrűk Uráról. Ez egy több, mint kilenc órás filmeposz, amelynek utolsó „fejezetei” nemrég megkapták többek között a „Legjobb film” Oscar-díját.

Még J. R. R. Tolkien főművének egyik legismertebb mozgóképes leágazása, George Lucas Star Wars-trilógiája (a nemrég elkészült „első” két részt felejtsük el gyorsan) sem mondhatja el magáról, hogy organikus egész lenne, a többi sorozatról (Indiana Jones-filmek, James Bond-filmek, Alien-filmek, Mátrix-filmek, stb.) nem is beszélve.

A Gyűrűk Ura készítői kockáztattak és nyertek: ahogyan Tolkien csak egy könyvet írt, amelyet a kiadó kérésére tagolt három eltérő című kötetre, úgy Jackson is egészként forgatta le alkotását, amelyet a forgalmazás szempontjainak engedelmeskedve vetítettek önálló filmekként. Nem folytatásokról van szó tehát sem a filmek, sem a könyv esetében. És ez nagyon fontos.

Egy folytatás sikerülhet jól (Keresztapa II.) és rosszul (Mátrix – Forradalmak). Egy folytatás megismételheti az eredeti film történetét kicsit másképp (Die Hard II. – Még drágább az életed) és térhet teljesen új utakra (Aliens – A bolygó neve Halál). Egy folytatást készíthetnek az eredeti alkotói (Indiana Jones-trilógia), kerülhet értő kezekbe (Star Wars V-VI.), és elronthatják dilettánsok (Batman-sorozat harmadik és negyedik része).

A Gyűrűk Ura egészként sikerült magas színvonalú, elgondolkodtató és elvarázsoló kommerszfilmé, annyit sem kellett rajta utólag toldozni-foltozni, amennyit George Lucas tett az első Star Wars-film után, pedig neki sem egy filmre való ötlet volt a tarsolyában. Mindez – természetesen a mesevilágot kitaláló Tolkien mellett – elsősorban Peter Jackson forgatókönyvíró-rendező érdeme.

Peter Jacksontól korai munkái alapján minden távolibbnak tűnt, mint az Oscar-díj és A Gyűrűk Ura. Amatőrfilmesként kezdte, már első játékfilmjének címe („Rossz ízlés”) is örökre megóvhatta volna a mainstream-filmeknek szóló legnagyobb elismeréstől. Vérfolyatós horrort ötvözött fekete humorral és börleszkkel, a végeredmény pedig elvarázsolta a „jó rossz-ízlés” kedvelőit, a kultuszfilm-rajongókat, és – harmadik játékfilmjénél, a nálunk is vetített Hullajónál – a nagyközönséget is.

Splatter horrorról a psycho-horrorra váltott negyedik filmjével, a Mennyei teremtményekkel, és ez az opus már hatott a művészfilmek kifinomultabb rajongóira is. Felemás, de szerethető belépőként sikerült az amerikai filmgyártásba a Michael J. Fox főszereplésével készült The Frighteners, és már nyitva állt az út a nagy álom, A Gyűrűk Ura megvalósítása felé.

Jacksonnak szinte senki sem szavazott bizalmat (beleértve a sokat emlegetett Lucas-t is), hiszen korábban olyan rendezők véreztek el a Tolkien-projecten, mint Stanley Kubrick (aki a fantázia birodalmába inkább a 2001 - Űrodüsszeiával utazott), vagy John Boorman (aki az Excalibur című Artus-legenda megfilmesítéssel aratta egyik legnagyobb sikerét). A hobbit-formájú új-zélandinak mégis sikerült úgy elkészítenie az első részt, hogy még Spielbergéket is kenterbe verte volna.

Nem mintha A Gyűrűk Ura-filmeket nem venné körül a túlzásba vitt rajongás vagy fanyalgás. A rajongók egy része a könyv élményének tökéletes illusztrációját látja bennük mások éppen ellenkezőleg, a fantázia elpusztítását.

Való igaz, az „egységes trilógia” nem mindenben tökéletes, a végeredmény mégis megdöbbentően jó, és sokkal jobb, mint amit az egyszerű néző gondolt vagy remélt volna. Minden kockán érződik, hogy az alkotók (persze, főleg a rendező) szerelmesek az alapanyagba, és mindent megtesznek, hogy ezt az érzést átragasszák a nézőre is.

A producerek a színészválasztásnál szerencsére nem követték a bevált sémákat: ahogyan a jobban sikerült fantasy filmek (Excalibur, Conan, a barbár) szereposztói, ők sem a sztárokra, hanem az arcokra, karakterekre koncentráltak: Arnold Schwarzenegger színészi képességei nem hasonlíthatóak pl. Brad Pittéhez, ennek ellenére tökéletes Conan volt, amit az utóbbi színészről valószínűleg nem lehet elmondani.

Persze, A Gyűrűk Uránál eleve nem lehetett volna nagy sztárokkal dolgozni: egyrészt a történetvezetésnek sem tett volna jót, ha Aragornt mondjuk Han Solóval, vagy a Rettenthetetlen Gibsonnal kellett volna azonosítanunk; másrészt a kilencórás, speciális effektusokkal tömkelegével felvett film meglehetősen drágának tűnhetett sztárok nélkül is.

Ian Holmmal például sokkal jobban jártak az alkotók: legalább olyan zseniális színész, mint a sokkal ismertebb Anthony Hopkins, csak emellett még olcsóbb is, nem annyira elcsépelt, kevesebbet ripacskodik, és jobban választ szerepeket. (Sir Anthony életművének kilencvenes évek elején kezdődő szakaszában egy A bárányok hallgatnakra két Bad Company jutott.)

Zsákos Bilbó (Ian Holm) unokaöccse, Frodó és barátja, Samu, azaz Elijah Wood és Sean Astin sem kifejezetten rossz választások ezekre a szerepekre, bár meglehetősen fiatalnak tűnnek hobbit-hősként, fiatalabbnak, mint kellene (ami persze, más oldalról segíti a gyerekek azonosulását a főszereplőkkel).

Viggo Mortensen Aragornként viszont újabb telitalálat, ahogyan Ian McKellen Gandalf-ja is kiváló választás volt. Christopher Lee (Szarumán), mint a II. Világháború utáni horrorfilmek sztárveteránja gyakorlatilag kihagyhatatlan volt a filmből, ráadásul méltóságteljes gonoszsággal alakítja szerepét, tökéletesen kiegészítve McKellen-t.

Terry Gilliam rendező Az időbanditák című filmjében arra a feltevésre alapozta az óriás megjelenítését, hogy a mesebeli óriások nem hasonlíthatóak a valóságban látható „magas” óriásokhoz, sokkal inkább az alacsony, mokány felépítésű emberekhez, ezért a filmben az óriást egy 150 cm körüli artista alakította.

Jackson ugyanezt a gondolkodásmódot fordította meg Gimli, a törp esetében. Mindkettejüknek igaza lett. John Rhys-Davies nagydarab ember (aki kíváncsi rá teljes életnagyságban, tekintse meg az Indiana Jones-sorozat első és harmadik részében Indy arab barátját, ő alakítja), ráadásul tehetséges színész, ami a filmből sajnos nem derül ki, mivel a szakáll és páncél mögé zárva, minimális szöveggel még a legnagyobb színész sem bizonyíthatja egykönnyen a rátermettségét…

Jackson színészválasztásai éppen a tündék esetében bizonyultak a legérdekesebbnek. A tündéket Tolkien különlegesen szép, lenyűgöző megjelenésű személyekként jellemezte. Ennek a leírásnak jobbára megfelel Liv Tyler, Orlando Bloom és Cate Blanchett, akiknek külseje elég közel áll a hagyományos szépségideálhoz. Viszont Hugo Weaving, mindannyiunk Smith ügynöke inkább nevezhető karakteres, avagy „érdekes arcú” színésznek, mint jóképűnek, vagy „szép”-nek… Weaving esetében sem a tálentummal van a baj, inkább a választás tűnik furcsának (bár az ő jelenléte minden bizonnyal inkább köszönhető a Mátrixnak, a forgatási helyszínnek és Jackson nemzetiségének, mint az amerikai producerek választásának).

A második részben tűnik fel a hüllőarcú Brad Dourif, aki némileg Christopher Lee kései leszármazottjának is tekinthető. Pályája nagyon ígéretesen indult Jack Nicholson oldalán a Száll a kakukk fészkére öngyilkos Billy Bibbitjével, amelyért Oscar-díjra is jelölték (már megint ez az Oscar-díj…), de utána nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket és sok jó alakítás ellenére a nyolcvanas évekre B-horrorok sztárja, A-kategóriás filmek mellékszereplője lett. Túlzásoktól sem mentes játéka viszont igazi alantas gonoszságot kölcsönöz szerepének, Kígyónyelvű Grimának. (így hívják???) [A szerkesztő megjegyzése 2024-ből: :DDD]

A főbb színészek kiválasztása tehát ügyesen történt, ahogyan a technikai stáb tagjaié is. Az operatőr ugyanolyan jól komponál szélesvászonra a monstre totáloknál, mint a rángatózós kézikamerás felvételeknél. A vágó és a rendező ugyan a második filmnél egy kicsit eltéved, ahogy a szereplők kalandjait párhuzamos montázzsal próbálják bemutatni, de könnyen lehet, hogy a DVD-n megjelenő hosszabb változat megtekintésekor jobban összeáll majd a sztori.

A speciális effektusok nagyon fontos részét teszik ki a történetnek (Gollam nem igazán elhanyagolható szerepét is számítógép kelti életre), de ez nem megy a mesélés rovására, végül nem „a farok csóválja kutyát”. A számítógép-generálta jelenetek és az élőszereplős részek összeillesztése ugyan nem mindig sikerül tökéletesen, de Jackson ebben is sokkal többször talál célba, mint mellé (főleg, ha összehasonlítjuk olyan, mostanában mozifilmként vetített PC-játékokkal, mint a Baljós árnyak, vagy a Mátrix 2-3.).

Összességében Peter Jackson rendező-forgatókönyvíró-producer-hobbit teljesítménye minden szempontból tiszteletreméltó. És az elismeréseket is megérdemli ez az ember, aki egyébként második filmjében a Muppet Show-t parodizálta perverz véglények kavalkádjaként.

[1] Más okokból, de lenézett műfaj a vígjáték is. Ha valamin lehet nevetni, akkor az már nem komoly, igaz? Ami pedig nem komoly, az nem érdemel Oscar-díjat. A Forrest Gump előtt az utolsó vígjáték, amely a Legjobb Film elismerésben részesült, Woody Allen Annie Hall-ja volt, 1977(!)-ből.

A Gyűrűk Ura-trilógia részeinek töretlen sikerére nem az a magyarázat, ami általában a filmsorozatoknál, azaz a későbbi részek magas színvonalú, gondos kivitelezése (vagy éppen a séma gátlástalan másolása), hanem az, hogy a „trilógia”, illetve „folytatások” megnevezések ellenére valójában egy filmről beszélünk, A Gyűrűk Uráról. Ez egy több, mint kilenc órás filmeposz, amelynek utolsó „fejezetei” nemrég megkapták többek között a „Legjobb film” Oscar-díját (Oscar-véleményezést ld. a cikk teljes változatában, az interneten.)

Még J. R. R. Tolkien főművének egyik legismertebb mozgóképes leágazása, George Lucas Star Wars-trilógiája (a nemrég elkészült „első” két részt felejtsük el gyorsan) sem mondhatja el magáról, hogy organikus egész lenne, a többi sorozatról (Indiana Jones-filmek, James Bond-filmek, Alien-filmek, Mátrix-filmek, stb.) nem is beszélve.

A Gyűrűk Ura készítői kockáztattak és nyertek: ahogyan Tolkien is csak egy könyvet írt, amelyet a kiadó kérésére tagolt három eltérő című kötetre, úgy Jackson egészként forgatta le alkotását, amelyet a forgalmazás szempontjainak engedelmeskedve vetítettek önálló filmekként. Nem folytatásokról van szó tehát sem a filmek, sem a könyv esetében. És ez nagyon fontos.

Egy folytatás sikerülhet jól (Keresztapa II.) és rosszul (Mátrix – Forradalmak). Egy folytatás megismételheti az eredeti film történetét kicsit másképp (Die Hard II. – Még drágább az életed) és térhet teljesen új utakra (Aliens – A bolygó neve Halál). Egy folytatást készíthetnek az eredeti alkotói (Indiana Jones-trilógia), kerülhet értő kezekbe (Star Wars V-VI.), és elronthatják dilettánsok (Batman-sorozat harmadik és negyedik része).

A Gyűrűk Ura egészként sikerült magas színvonalú, elgondolkodtató és elvarázsoló kommerszfilmé, annyit sem kellett rajta utólag toldozni-foltozni, amennyit George Lucas tett az első Star Wars-film után, pedig neki sem egy filmre való ötlet volt a tarsolyában. Mindez – természetesen a mesevilágot kitaláló Tolkien mellett – elsősorban Peter Jackson forgatókönyvíró-rendező érdeme.

Peter Jacksontól korai munkái alapján minden távolibbnak tűnt, mint az Oscar-díj és A Gyűrűk Ura. Amatőrfilmesként kezdte, már első játékfilmjének címe („Rossz ízlés”) is örökre megóvhatta volna a mainstream-filmeknek szóló legnagyobb elismeréstől. Vérfolyatós horrort ötvözött fekete humorral és börleszkkel, a végeredmény pedig elvarázsolta a „jó rossz-ízlés” kedvelőit, a kultuszfilm-rajongókat, és – harmadik játékfilmjénél, a nálunk is vetített Hullajónál – a nagyközönséget is.

Splatter horrorról a psycho-horrorra váltott negyedik filmjével, a Mennyei teremtményekkel, és ez az opus a művészfilmek kifinomultabb rajongóit is lenyűgözte. Már csak egy felemás, de szerethető belépő kellett az amerikai filmgyártásba a Michael J. Fox főszereplésével készült The Frighteners-szel, és nyitva állt az út a nagy álom, A Gyűrűk Ura megvalósítása felé.

Jacksonnak szinte senki sem szavazott bizalmat (beleértve a sokat emlegetett Lucas-t is), mégis sikerült úgy elkészítenie az első részt, hogy még Spielbergéket is kenterbe verte. Nem mintha A Gyűrűk Ura-filmeket nem venné körül a túlzásba vitt rajongás vagy fanyalgás! A rajongók egy része a könyv élményének tökéletes illusztrációját látja benne, mások éppen ellenkezőleg, a fantázia elpusztítását.

Való igaz, a „trilógia” nem mindenben tökéletes, a végeredmény mégis megdöbbentő, és sokkal jobb, mint amit az ember gondolt volna. Minden kockán érződik, hogy az alkotók (persze, főleg a rendező) szerelmesek az alapanyagba, és mindent megtesznek, hogy ezt az érzést átragasszák a nézőre is.

A szűk terjedelem nem teszi lehetővé minden egyes közreműködő külön kiemelését ezen az oldalon, legyen elég annyi, hogy a színészektől az utolsó világosítóig mindenki megteszi, amit tud. A számítógép-generálta jelenetek és az élőszereplős részek összeillesztése ugyan nem mindig sikerült tökéletesen, de Jackson ebben is sokkal többször talál célba, mint mellé (főleg, ha összehasonlítjuk a mostanában mozifilmként vetített PC-játékokkal).

Összességében Jackson teljesítménye minden szempontból tiszteletreméltó. És az elismeréseket is megérdemli ez az ember, aki egyébként második filmjében a Muppet Show-t parodizálta perverz véglények kavalkádjaként.