Orosdy Dániel blogja

Hogy mi a közös Terry Gilliamben és John Cleese-ben? Egyszerre nagyon sok és nagyon kevés, de a legérdekesebb az, hogy még abban is meglehetősen különböznek, amiben amúgy kifejezetten hasonlítanak.

MIRŐL BESZÉL EZ AZ EMBER?!

Elmagyarázom.

Ahogy azt már párszor szóvá tettem (legalábbis gondolatban biztosan), egy (ön)életrajzi könyv legproblematikusabb része tipikusan az ún. korai évek, vagyis az a kihagyhatatlan időszak, ami fontos a szerző(k)nek, fontos az alanynak (tárgynak?), fontos minden szempontból – viszont a legritkább esetben nevezhető igazán érdekesnek. Hősünk akkor még nem hős, csak hős-kezdemény, konkretice egy gyerek/fiatal, aki fontos (nem lehet ezt a szót eleget használni!), sőt, meghatározó eseményeket tapasztal és élményeket él át (esetleg fordítva)… amik jellemzően elsősorban neki izgalmasak. Ahhoz, hogy számunkra, külső szemlélők, befogadók, vagyis a közönség számára is azok legyenek, szükség van a művész produktumára, azaz a műre, ami már egy megszűrt, átalakított, a primer tapasztalatokhoz képest másodlagos (vagy harmadlagos, negyedleges…) valami, márpedig ez a legritkább esetben pont az önéletrajz, annak is az első pár fejezete;

VAGY szükség van olyasféle írói tehetségre (akár az alanytárgy, akár a segítője-szellemírója-életrajzírója részéről), ami képes ezeket a jellemzően eseménytelen ésvagy nem különösebben lenyűgöző momentumokkal teli korszakot olvasmányosan találni. Kemény dió.

Nos, John Cleese esetében határozottan kijelenthetem, hogy

Bármi is legyen a bookazine, benne van, hogy book, tehát a magazine-os megjelenés ellenére könyvnek minősül és így helye van a könyvnaplóban. (Komoly tisztesség ez, pl. fénymásolatban, képernyőn olvasott vagy kinyomtatott könyveket általában nem naplózok, igaz, ilyenek nem is gyakran kerülnek a kezembe.)

• Teljesen meg leszek vele elégedve, ha soha még egyszer az életben egyetlen sort sem kell olvasnom a teniszről mint olyanról. Se az elméletéről, se a gyakorlatáról, sem a neves, sem a random játékosokról, úgy általában mindent szívesen távol tartok magamtól mostantól kezdve, ami tenisz. (Magát a játékot kivéve: ha úgy alakul, szívesen teniszezem bárkivel. Teniszezni jó! De olvasni róla… Na, az nem hiányzik a Végtelen tréfa után, kicsit sem.)

Ha már volt Monty Python, emlékezzünk meg a másik... ööö.... legcsudálatosabb tévésorozatról, ami valaha készült: SZOMSZÉDOK!!!

Ismétlem: SZOMSZÉDOK!!!

S Z O M S Z É D O K ! ! !

A párhuzamok egyébként is számosak:

Biztosan velem van a baj, de ezekről a srácokról/-tól szinte bármit szívesen olvasok, ami persze nem véletlen: akármihez nem adják a nevüket, főleg nem csoportként.

Amikor megfogalmazódott bennem a saját blog gondolata, egyik első ötletem a film- és olvasmányélmények hosszabb-rövidebb összefoglalása volt 1-1 poszt keretében, ld. jobbra a Filmnapló és Könyvnapló rovatokat. El is kezdtem összeírogatni, mi mindenről lehetne és kellene majd írni, csakhogy a blog dizájnja nagyon lassan készült el, én pedig nem akartam előre megírni ezeket a cikkeket, úgyhogy szépen lassan elkészült egy hosszú lista, amihez (kész szöveg híján) semmilyen konkrét tartalmat nem tudtam kapcsolni, csak amire még emlékszem adott műről hónapokkal ezelőttről. A frissen megtekintett filmeket persze mindig precízen felvezetem a filmvilágos Filmnapló-twitterre, ezek tehát "nem vesztek el", de a könyveknél tényleg szinte csak a cím maradt meg egyértelműen az élményből. Valami azt súgja, hogy ezekről már nem is nagyon fogok bővebben írni, de a teljesség kedvéért bemásolom ide a listát és lejegyzem a címek után megmaradt gondolataimat, hátha van ennek még valami értelme, vagy esetleg mégis foglalkozni akarnék velük később.
És persze ha valaki kommentben vagy más módon rákérdez egy vagy több könyvre, még az is megeshet, hogy erőt veszek magamon, és komplett véleményt írok az adott opuszról.

Mi ez, ha nem felhívás keringőre?! :)

Ez pedig maga a lista: