Orosdy Dániel blogja

• Teljesen meg leszek vele elégedve, ha soha még egyszer az életben egyetlen sort sem kell olvasnom a teniszről mint olyanról. Se az elméletéről, se a gyakorlatáról, sem a neves, sem a random játékosokról, úgy általában mindent szívesen távol tartok magamtól mostantól kezdve, ami tenisz. (Magát a játékot kivéve: ha úgy alakul, szívesen teniszezem bárkivel. Teniszezni jó! De olvasni róla… Na, az nem hiányzik a Végtelen tréfa után, kicsit sem.)

• Nem ma kezdtem a szakmát. Befogadtam én már olyan dolgokat közönségként, hogy hujjuj… Sátántangó? Megvolt, köszi, nagyon tetszett, szívesen újranézném. (Ami azt illeti meg is tettem, úgyhogy nekem nem is az „Akik végignézték a Sátántangót”, hanem az „Akik kétszer végignézték a Sátántangót” Facebook-csoporthoz kéne tartoznom, hogy ne keveredjek a plebsszel.

Captain Beefheart and His Magic Band: Trout Mask Replica? Megvolt, köszi, többször is, bár én személy szerint a Safe as Milkre, a Strictly Personalra, a Lick My Decals Off, Baby-re és társaikra szavazok (a Lou Reed-féle hírhedt Metal Machine Music egyelőre kimaradt, de szerét fogom ejteni).

Cannibal Holocaust, Sweet Movie, Visszafordíthatatlan, Salò, avagy Szodoma 120 napja, Begotten és társaik? Amerikai pszicho? (Mármint a könyv, nem a fékezett habzású filmváltozat.) Megvoltak, köszi… Oké, bevallom megvannak a magam korlátai (Nekromantik 1-2, Szerb film? Köszi, de köszi, nem.), ám némi gore, szadizmus és hasonló emberpróbáló tényállások még nem tartanak vissza valami befogadásától.

Azt pedig, hogy (pl.) az olvasóbarátnak csak nagy jóakarattal (elfogultsággal/sznobizmussal/…) mondható Harmonia Caelestisnek a végére értem, azok tudják a legjobban, akik rendszeresen járnak ide mifelénk a blogra.

SZÓVAL, akárhogy is nézzük, beláthatjuk, kemény meló engem ezen a vonalon zavarba hozni, és magamévá tudok tenni ún. nehéz műveket, ha arról van szó.

A Végtelen tréfa is felkerült immár erre a listára, hírhedt darab, nem is adta könnyen magát. 1100+ sűrűn teleírt oldal lábjegyzetekkel, csurig szereplőkkel, helyszínekkel és eseményekkel, utalásokkal fiktív és valós dolgokra (irodalomtól a sporton át a gyógyszerészetig kb. bármilyen tárgykörben), plusz elég gyakran maga a szöveg sem az a Rejtő Jenős laza viccelődés, itt-ott Bret Easton Ellis pennájára méltó világokba teszünk kirándulásokat.

De legyűrtem. Igen, ez legyűrés volt. Nem olyan legyűrés, mint amikor a házin kell túlesni, vagy a kötelezőnek akarok már az utolsó oldalára lapozni, de attól még… Hogy mást ne mondjak, elgondolkodik rajta az ember (mondjuk a teniszről hosszan olvasva), hogy megéri-e. Hány százaléka lehet ez betűben egy vitathatatlan klasszikusnak, mondjuk a Háború és békének vagy A Karamazov-testvéreknek? És hány olyan könyv „férhet bele”, amit régóta „tolok magam előtt”, miközben tényleg érdekel?

Nehéz ügy, kemény dió – de nem halott ügy!

A Végtelen tréfa ugyan nem áll össze (és ezt nem csak én mondom, drága hipszter barátom, maga a szerző is bevallotta annak idején, méghozzá Jonathan Franzennek), némileg össze is omlik a saját súlya alatt, de ennek is az az oka, hogy VAN súlya, ugyanis a szerzője tehetséges, érzékeny és értelmes figura volt, nem is kicsit. Hogy miért nem inkább pártucatnyi esszét/novellát és – mondjuk – 2-3 kisregényt írt meg a megalomán főmű helyett (illetve -ből, hiszen gyakorlatilag csak a megfelelő oldalakat kell kitépni, és ott áll előttünk a sok kisebb, de önmagában tökéletesen egységes és kiváló hosszabb-rövidebb írás), azt meg nem tudnám mondani, illetve mégiscsak, de egy másik megközelítésből. Ami legyen mondjuk a 3)-as.

• Minden Írónak – íróként – két nagy és örök szerelme van: Önmaga (mint Alkotó, hogy azt ne mondjuk: Művész) és az Olvasó(k tömege). És mindkettőnek meg akar felelni, de úgy, hogy egyiket sem tagadja meg a másikért (a másik megcsalása természetesen szóba sem jöhet, mégis – ugyancsak természetesen – rendszeresen megtörténik). Szóval az Írónak minden kell, a bestsellerlista csúcsa és a Nobel-díj is. Középút nincs, mert kompromisszumot nem kötünk, pedig arra hajt mindenki: Tetszen nekem, amit írtam (hiszen anélkül minek?), de szeresse az Olvasó is (különben mehetek vissza a balettba ugrálni). És persze vannak, akik úgy akarnak távol maradni a „színpadtól” (ld. még hakni), hogy közben csak és kizárólag az első szerelemnek felelnek meg. Mondhatni, az álom netovábbja:

Fullba nyomni a kretént, oszt Oszkár bácsi mégiscsak gyün.

Lehetetlen? Az. Nehéz úgy maszturbálni, hogy attól a közönség is elélvezzen, néha mégis sikerül (talán ezért is létező műfaj a pornóban a „solo”, mármint állítólag, mert nekem erről fogalmam sincs.) Vissza Wallace-hoz.

Megpróbálta hősünk a lehetetlent? Abszolút. Tulajdonképpen sikerült is neki. A gond (?) csak az, hogy a kettes számú feltételt, az Olvasó kielégítését mellékesnek tekintette. Megesik, nem is ritkán, és mások csúnyán ráfaragnak, amikor ezzel próbálkoznak, nem válnak ugyanis élő klasszikussá, sőt, nemhogy sikeresnek nem mondhatják magukat a kísérlet végén, hanem egyenesen megbuknak (és egyszersmind kultkedvencek lesznek, de a nagyközönség attól még nem gondol jó szívvel erre a bizonyos munkájukra, mondhatni, a Tűz nem ment velük.)

Látszólag szembe (de csak látszólag!) megyek a forgalommal, amikor felteszem a nagy kérdéseket: „ér” ennyire túlírni egy könyvet, ami még csak egységesnek sem mondható, és a cselekményszálai sem érnek össze?... Nem akarjuk szobára vinni az olvasókat, rendben, de szabad úgy önkielégítenünk, hogy az idő jelentős részében még hátat is fordítunk, és/vagy a személyes kis mániáinkról tartunk hosszadalmas előadást?... (Nem várok választ, performansz-barátok különösen kíméljenek!)

Én nem tenném, nem is teszem, és nem csak azért, mert egy k*rva vagyok, aki szereti, ha vágynak rá. Wallace meg merte lépni ezt, hogy elsősorban (vagy csak?...) önmagának írt, és még sikeres is lett így – de nem „azért”, hanem „annak ellenére”! Mert a gátlástalan önmagának írás közben is volt annyira tehetséges, hogy sikerüljön elrabolnia mások szívét (a látszat ellenére én sem vagyok kivétel). És ezért már nem csak pirospont és buksisimi jár, hanem riszpekt is, plusz annak bevallása, hogy érdemes volt végigolvasni a Végtelen tréfát, bármennyire nehéz is volt haladni benne időnként.

• Mondtam volt: hipszterek. Nos, igen.

Én tényleg mindenkit szívesen kiröhögök, aki szerint szótárral, enciklopédiával és 8 könyvjelzővel kell végigolvasni ezt a könyvet, vagy éppen bármelyiket (tisztelet a kivételnek, talán akad ilyen). Ha Ön így tett, barátom, akkor ugyanúgy felült a (végtelen) tréfának, mint azok, akiket Sándor György szólított meg az utcán szabásmintával a kezében, hogy igazítsák már el a Majtényi utcába.

Ennyire egyetlen író (vélt vagy valós) zsenije előtt sem kell megalázkodni, pláne ha nem is gondolta komolyan. Márpedig én állítom, hogy Wallace nem gondolta komolyan, illetve ezt a részét, az idegenszó-halmozást és társait tényleg csak a maga szórakoztatására vette be a könyvbe. A lényeg nem ebben rejlik, hanem abban, amit komolyan gondolt, és azok bizony egyszerű, emberi dolgok nagyon szépen és tisztán leírva. (És adott esetben jól elrejtve százoldalas, változó színvonalú trollkodások közé.)

Ajánlanám én ezt a könyvet bárkinek, aki nem hipszterségből érdeklődik? Minden további nélkül, de figyelmeztetésekkel (ld. fent és alant).

És vajon jónak mondanám-e amúgy oldszkúl módon? Igen. Minden további nélkül, de megszorításokkal (ld. fent és alant).

(A hype-ot kerüljék, kérem, nem győzöm hangsúlyozni!)

• Monty Python. Ez az egyik válasz arra, a kérdésre, hogy „Na de mi is az a ’végtelen tréfa’ tulajdonképpen?”

A végtelen tréfa ugyanis egyrészt a Monty Python A világ legjobb vicce, avagy a Gyilkos vicc című szkeccsének újrafelhasználása, ezzel minden bizonnyal Wallace is tisztában volt. Másrészt utalás a Hamletre (távolról sem az egyetlen, de szerintem önmagában ez, mármint shakespeare-i kapcsolat is lényegtelen). Harmadrészt amire fentebb utaltam: amikor megküzdünk a Végtelen tréfával, mi magunk leszünk a „butt of the joke”; nem mi nevetünk és végképp nem velünk nevetnek, hanem rajtunk. Méghozzá Wallace, saját világának gátlástalan istene kacag felettünk. És még csak haragudni sem lehet rá.

• Talán akkor húzott volna igazán zseniálisat ez a szerző, ha CD-ROM-ot vagy valami őrületes weboldalt készít a regényéből, és akkor még húzni sem kellett volna belőle, viszont kimaxolhatta volna az interaktivitást (plusz teljesültek volna az olvasásra enciklopédiával készülők nedves álmai is). Korai lett volna? Talán igen, de a zsenik megelőzik a korukat, ugye.

• A biztonság kedvéért különítsük el a Végtelen tréfát (aminek újraolvasásán annak ellenére elkezdtem gondolkodni, hogy alig vártam már az utolsó oldalát) attól, amit máshol gyönyörű szerencsétlenségnek kereszteltem el.

Ha ilyen-olyan szempontból hasonló gyönyörű (vagy bármilyen) szerencsétlenséget kellene megneveznem, a már említett Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! mellett a Lynch sorozatának farvizén született Vad pálmák (Wild Palms) című cyberpunk agymenés vagy a Nyomul a nyolcadik dimenzió (The Adventures of Buckaroo Banzai Across the 8th Dimension) című furcsaság (persze kultfilm) jutna eszembe. De ezek hangsúlyozottan csak felületesen hasonlítanak Wallace könyvéhez, annak világához. (Előbbi annyira meta, pszeudo és faltól falig posztmodern, hogy az már kínos, utóbbi pedig leginkább a második része egy mozifilmnek, amit senki sem forgatott le, ebből következően igen nehezen dekódolható.)

Szóval a Végtelen tréfa nem ilyen, bármennyire is ki kell jelenteni róla, hogy nem áll össze (úgymond nincs értelme, bár ezzel a kifejezéssel itt óvatosan kell bánnunk), ami pedig közös jellemzője a gyönyörű (vagy bármilyen) szerencsétlenségeknek. A gond az, hogy hasonlót se nagyon tudok mondani. Ebből is látszik, hogy különleges könyv (pedig nem tökéletes). Ebből is látszik, hogy nem való mindenkinek

• És ami még látszik: kicsit ez a poszt is olyan lett, mint a könyv, amiről írtam: túltolt, némileg zavaros, nem áll össze, de a lényeg azért benne van. Legalábbis remélem. És talán még össze is áll. Miközben nincs nagyon túlírva. Talán.

Kép: moly.hu (köszi)