Kemény cucc. Persze tudtam, hogy az lesz, nem is lepődtem meg, plusz olvastam már keményebbet (hogy mást ne mondjak, kb. mindent Bret Easton Ellis-től, és persze a többi McCarthy-regény sem piskóta), de az azért majdnem mind más tészta volt.
FILOZOFÁLÁS ALERT!
Gondolom, arról nem kell vitát nyitnunk, hogy Raymond Chandler zseni volt-e. Az volt, nincs mese. Absztinens az éppen nem volt, a hard-boiled krimik ősforrását sem benne tisztelhetjük, a regényei cselekményei annyira bonyolultak (hogy azt ne mondjam, zavarosak) voltak, hogy ő maga sem tudta követni őket stb. stb., mindez azonban nem sokat változtat a tényen, hogy zseniális író volt, pont. (Nem véletlenül nem írom oda, hogy krimiírónak volt zseniális, ezeken a nácoid megkülönböztetéseken túráztassa magát a sok fél- és egészhülye.)
És aki elolvassa a The Simple Art of Murder című híres esszéjét, azt is megállapíthatja, hogy Chandler bizony esszéistának is zseniális volt. Nem feltétlenül azért, mert minden egyes megállapításával és felvetésével egyetértünk (nekem pl. semmi bajom Agatha Christie-ékkel), hanem mert stílusosan és kíméletlenül mutat rá a bűnügyi irodalom megítélésével kapcsolatos neuralgikus pontokra, és még vitatkozni is öröm vele (utóbbi persze némileg egyoldalú tevékenység, de ez már csak így megy, ha valaki Twitter vagy Facebook helyett esszék segítségével kommunikál a világgal, ráadásul 56 éve halott).
A The Simple of Murder látszólag a krimik „régi” és „új” vonulatát ütközteti egymással, nem túl meglepő módon az „új” mellett téve le voksát, de távolról sem csak ebben merül ki a lényege. Ahogy Őz Zsolt is általános következtetéseket tudott levonni a magyar kultúra rákfenéjéről az intrumentális zenekarokról írott cikke apropóján, Chandler sem fogja vissza magát, ha az irodalomról általában kell nyilatkoznia. És nyilatkozik is, szerencsére. Az alábbi részek a kedvenceim (saját kiemelésekkel, természetesen), angolosok előnyben!
A tizedik emlékező poszt alkalmából prezentálom egyik kedvenc Őz-idézetemet, melyet alig kellett átírni, hogy általános érvényt szerezzen, így már valamiféle ars poetica-szerűségként is merek hivatkozni rá. Pontosan ilyen egy kristálytiszta látlelet, én mondom, és már 15 éve igaz minden szava, de a lényege sajnos & valószínűleg még 15 év múlva is az lesz.
A felkapott helyeken drága teát szürcsölő, egymást fúrogató, megfellebbezhetetlen ítéleteket hozó, trendeket és művészeket hirtelen a köztudatba emelő, majd onnan szívfájdalom nélkül lepottyantó, divatteremtő és pusztító, sznob szubkultúra belterje rombol, annak minden hamis elitizmusával, kiválasztottságérzésével, a kívülrekedt vagy bekerülni nem is óhajtó csendes lefitymálásával. Kívülről átláthatatlan erőviszonyok, a plebejus "attitűd" megvetése teszi ezt a kört a tágabb világ (na jó, legyen csak az ország maradék része) számára érthetetlenné és érdektelenné, egy önmagába forduló, és ott sziszegve dagonyázó massza képviselő fontoskodnak és fölözik le a nem csekély hasznot.
Ami máshol valódi életforma, az élet megváltoztathatóságába vetett hit, aminek elengedhetetlen része a másik megbecsülése, a más életfilozófiát vallókkal fenntartott kommunikáció, az itt szédelgés.
Ami tegnap magasművészet volt, ma ciki. Egyszerű halandó mire kiismeri magát, már veheti virtuális munkakönyvét, vagy gyorsan utánanéz, milyen az új trend, és a hangadók nyomába veti magát.
Sznobok és kékharisnyák nem pótolhatják a valódi nyilvánosságot, még akkor sem, ha ők magukról azt hiszik, hogy ők az egyetlen és létező nyilvánosság, így, egyes számban.
És most a Wanted 2000/12. számának nem szerény mennyiségű Őz-cikke, illetve két erősen gyanús rövidke darab, melyeket egyrészt a szerző álneve, másrészt a stílus, harmadrészt a lejegyzett anekdoták ismerős volta (a Rakenroll című könyvből) miatt helyeznék el a művész életművében. Íme:
