Orosdy Dániel blogja

Gondolom, arról nem kell vitát nyitnunk, hogy Raymond Chandler zseni volt-e. Az volt, nincs mese. Absztinens az éppen nem volt, a hard-boiled krimik ősforrását sem benne tisztelhetjük, a regényei cselekményei annyira bonyolultak (hogy azt ne mondjam, zavarosak) voltak, hogy ő maga sem tudta követni őket stb. stb., mindez azonban nem sokat változtat a tényen, hogy zseniális író volt, pont. (Nem véletlenül nem írom oda, hogy krimiírónak volt zseniális, ezeken a nácoid megkülönböztetéseken túráztassa magát a sok fél- és egészhülye.)

És aki elolvassa a The Simple Art of Murder című híres esszéjét, azt is megállapíthatja, hogy Chandler bizony esszéistának is zseniális volt. Nem feltétlenül azért, mert minden egyes megállapításával és felvetésével egyetértünk (nekem pl. semmi bajom Agatha Christie-ékkel), hanem mert stílusosan és kíméletlenül mutat rá a bűnügyi irodalom megítélésével kapcsolatos neuralgikus pontokra, és még vitatkozni is öröm vele (utóbbi persze némileg egyoldalú tevékenység, de ez már csak így megy, ha valaki Twitter vagy Facebook helyett esszék segítségével kommunikál a világgal, ráadásul 56 éve halott).

A The Simple of Murder látszólag a krimik „régi” és „új” vonulatát ütközteti egymással, nem túl meglepő módon az „új” mellett téve le voksát, de távolról sem csak ebben merül ki a lényege. Ahogy Őz Zsolt is általános következtetéseket tudott levonni a magyar kultúra rákfenéjéről az intrumentális zenekarokról írott cikke apropóján, Chandler sem fogja vissza magát, ha az irodalomról általában kell nyilatkoznia. És nyilatkozik is, szerencsére. Az alábbi részek a kedvenceim (saját kiemelésekkel, természetesen), angolosok előnyben!

There is plenty of (…) social and emotional hypocrisy around today. Add to it a liberal dose of intellectual pretentiousness and you get the tone of the book page in your daily paper and the earnest and fatuous atmosphere breathed by discussion groups in little clubs. These are the people who make bestsellers, which are promotional jobs based on a sort of indirect snob-appeal, carefully escorted by the trained seals of the critical fraternity, and lovingly tended and watered by certain much too powerful pressure groups whose business is selling books, although they would like you to think they are fostering culture. Just get a little behind in your payments and you will find out how idealistic they are.

[It is not] any part of my thesis to maintain that [the detective story] is a vital and significant form of art. There are no vital and significant forms of art; there is only art, and precious little of that. The growth of populations has in no way increased the amount; it has merely increased the adeptness with which substitutes can be produced and packaged.

In her introduction to the first Omnibus of Crime, Dorothy Sayers wrote: „It (the detective story) does not, and by hypothesis never can, attain the loftiest level of literary achievement.” And she suggested somewhere else that this is because it is a „literature of escape” and not „a literature of expression.” I do not know what the loftiest level of literary achievement is: neither did Aeschylus or Shakespeare; neither does Miss Sayers. Other things being equal, which they never are, a more powerful theme will provoke a more powerful performance. Yet some very dull books have been written about God, and some very fine ones about how to make a living and stay fairly honest. It is always a matter of who writes the stuff, and what he has in him to write it with. As for literature of expression and literature of escape, this is critics’ jargon, a use of abstract words as if they had absolute meanings. Everything written with vitality expresses that vitality; there are no dull subjects, only dull minds. All men who read escape from something else into what lies behind the printed page; the quality of the dream may be argued, but its release has become a functional necessity. All men must escape at times from the deadly rhythm of their private thoughts. It is part of the process of life among thinking beings. It is one of the things that distinguish them from the three-toed sloth; he apparently – one can never be quite sure – is perfectly content hanging upside down on a branch, and not even reading Walter Lippmann. I hold no particular brief for the detective story as the ideal escape. I merely say that all reading for pleasure is escape, whether it be Greek, mathematics, astronomy, Benedetto Croce, or The Diary of the Forgotten Man. To say otherwise is to be an intellectual snob, and a juvenile at the art of living.

71 éves szavak ezek, emberek! És az esszé, amelyből származnak, egyetemi tananyag a fejletlen, buta Amerikában! Tiszta mázli, hogy mi még mindig a boldog 80-as években élünk, nem igaz? „Csak Aczél elvtárs meg ne haljon [a fejekben], addig minden rendben lesz…”