Vagyis arról, ami lett belőle.
Grey Keys, Soft Keys, Pop Keys, esetleg Black Locks, Auerbach & Carney?
Kétségbeesve keresem a Black Keys-t!...
...a Black Keys-ben...
Vagyis arról, ami lett belőle.
Grey Keys, Soft Keys, Pop Keys, esetleg Black Locks, Auerbach & Carney?
Kétségbeesve keresem a Black Keys-t!...
...a Black Keys-ben...
… ez az ember tizenkilencben, az orosz fogságban beszélt Lenin elvtárssal. Nem irigyli?
Ilyen és ehhez hasonló bonmot-kkal sajnos(?) nincs tele a kötet, ifjabb Karinthy még bolsi korszakában is túl jó író volt ahhoz (erről majd később!), hogy nettó hülyeségekkel szórja tele a kéziratát, és mégis: cseppben a tenger. Ebben a regényben tényleg az a legkevesebb, hogy a rendes kommunista (értsd: ember; amilyen mindenki lenni szeretne, akár tudja magáról, akár nem) szeretne orosz fogságban lenni, és ott lehetőleg beszélni Kun Bélával Lenin elvtárssal! (Hátha meglapogatja a vállát – miközben főbe is lövethetné, ahogy a derék Uljanov későbbi korszakáról tartja a vicc.)
Igen, ez a könyv végig ilyen, vagy még ilyenebb, de nem (csak) ettől annyira olvasmányos, hanem mert
A stáblisták nem csak akkor rejtenek izgalmas, különleges, sőt, csodálatos dolgokat, ha pornók elején/végén látjuk őket (nyugi, lesz pornó is).
Bizonyíték erre ez az alsópolcos csoda, a számtalan angol címen ismert Trigon-akció,
melyben elvileg mindenki felbukkan ilyen-olyan minőségben, aki számított akkoriban a film, zene, irodalom (!) világában. Olyan nevekkel találkozhatunk az enmagát is átkeresztelő "Teddy Page" (valójában Teddy Chiu)
művében, mint
Állítólag bizonyos embereket csak imádni vagy utálni lehet. A jelek szerint vannak olyanok is, akiket csak imádni és utálni lehet, így, egyszerre. De pontosítsunk rögtön, hisz ezért vagyunk itt! (?)
Saját portékánkat, ne dicsérjük stb. stb. De mit csináljak: olvastam, tetszett. Ennyit még elárulok.
Hogy mi mennyire és mi miért nem…?
Valószínűleg kétes hírnévre tettem szert, nyilván széleskörű érdeklődésemnek köszönhetően (pillantsanak csak a jobb oldalon diszkréten megbúvó „pornó” tagre, hogy filmkritikusi munkásságom bizonyos darabjait most ne is emlegessem), ugyanis egy kedves, ám anonimitásához szigorúan ragaszkodó olvasó nemrég azzal talált meg, hogy ő vicces dolgokra lelt…
...
...
…pornófilmek stáblistáján.
Főleg.
De nem kizárólag!
MALACKODÁS!!!
helyett
szexmentes izgalmak és gurgulázó kacajok következnek.
Saját portékánkat ne fényezzük má’, avagy a szomszéd tehene mindig zöldebb (???), szóval a Filmanatómia-sorozat 4. kötetét is elolvastam, és összességében elégedett vagyok vele (nyilván leginkább a kollégákkal, jómagam minden körülmények között mellékes vagyok, és a jelek szerint ezt az Univerzum is így gondolja, hehe). Szóval nem fosom itt tovább fölöslegesen szövöm a szavak meddő szövetét végeláthatatlan, inkább idézek két kollégát, akik helyettem is megmondták a tutit (jelszavunk továbbra is a szerénység, ld. Bástya elvtárs híres bonbonját):
Jelen szpesölünk eredetileg nem szpesölnek indult, de ez többé-kevésbé már a korábbiakra is igaz volt. Kevés az idő a naplózásra, és még múlik is! Ennek megfelelően a részletekre már kevésbé emlékszem jelen könyvekkel kapcsolatban, leginkább csak a fő benyomások maradtak meg: tetszett, nem tetszett, miért igen, miért nem? (Tegyük hozzá: nem azokról a kötetekről beszélünk, amikről oldalakat lehet és kell írni, akármilyen jók is.)
Korszakos remekmű lenne Proyas új műve? Biztosan nem. Pokolian szórakoztató látványmozi? Kétségtelenül!
Jubilálunk! És én a 100. adás örömére (na jó, ez nem teljesen igaz, valójában attól függetlenül) elolvastam a könyvet, amihez az átlag könyvnaplózott köteteknél jóval több közöm van, ugyanis volt szerencsém írni bele egy tanulmányt.
Már megint egy szex- és botránykönyvvel próbálkoztam, igen, de ezért legalább tényleg egy kanyit se fizettem – sírnék minden fillér után! Kitalálhatta a Nyájas Olvasó, a Könyvnapló szexkönyv-vetélkedőjének bronzérmeséről beszélünk, de ha több ilyen köteT olvastam volna az utóbbi időben, Szepesi művésznő munkája valószínűleg még dobogóra sem került volna. Hogy miért? Hát mert az Én, a szexmániás
Greff András írása a Magyar Narancs 2014/49. számából, melyből megtudhatjuk, hogy a rendesebb filmes könyvekből nem hiányozhat a képmelléklet*, és kitérnek bennük az éppen trendi, de egyébként meglehetősen középszerű és felejtésre ítélt tévésorozatokra is**.
Féllábú, félkarú
Lehet, hogy az élőhalottak a szörnyvilág zsellérei, ám ez nem akadályozza meg a zombikat abban, hogy napjaink egyik legnépszerűbb sorozata, a The Walking Dead címszereplői legyenek.
Minden, amit fontosnak tartok e könyv apropóján közölni a nagy nyilvánossággal, egyetlen szó, de ezt szívesen elismétlem akárhányszor:
hvg.hu: A Nem kell vala megvénülnöd 2.0. című frissen megjelent regénye az elmúlt évek egyik legdurvább szépirodalomba öltött társadalomkritikai állásfoglalása.
Ez akár még igaz is lehet, mégis van egy olyan érzésem, hogy az előzetes felmérés nem volt teljes körű...
UPDATE: De kit érdekel az én nyomorom, amikor beütött az Armageddon?! Addig is vegyetek a Halott ügyekből, amennyit csak tudtok, később elszámolunk.
A korábbiaknál is határozottabban határolódom el!
Mészárszékhy Búbánatos Rezső, a költő:
Jóízű a pöcsöm
(…Tereskova illata érdekelte akkor…)
Nemrég átolvastam* Vámos Miklós könyvét (amit valójában alaposan és figyelmesen végigolvastam), és arra jutottam, hogy igenis van értelme annak, ha a nekünk eleinte nem tetsző műveket nem csapjuk le 10 oldal után. Könnyen így járhattam volna én is a Márkez meg énnel (sőt, korábban már kb. kétszer így jártam), ugyanis Vámos regényének eleje, nincs ezen mit szépíteni, kínosan rossz. Bemutat egy Mákos Tibor nevű szereplőt, a főszereplőt (akinek sztem már a neve is nyilvánvalóan tévedés, akár Déryéktől származik, akár nem), aztán az ő szakmáját (szakács) próbálja megfeleltetni a saját hivatásának (író), miközben nekünk olvasóként el kéne hinnünk, hogy ez az erőltetetten esetlen stílus azok sajátja, akik „egyszerű emberek” amolyan „egyszerű munkával” (max. rossz regényekben és regénykezdésekben lehet igaz ez), és – hab a tortán! – azt is, hogy a mindennapokból elénk lépő hős nem különösebben olvasott (sőt), de a Száz év magány, na, az pont az egyik kedvence, mást gyakorlatilag nem is olvasott soha (illetve mégis, fiatal korában, de ez már kicsit zavaros).
És aztán ez megy jó 30 oldalon keresztül. Tudom, biztosan velem van a baj, de ismerek egyszerű embereket amolyan egyszerű munkával, márpedig ők nem így beszélnek, nem így írnak, és még azt is tudni vélem, hogy egy átlag nem-olvasót kb. annyira talál telibe éppen a Száz év magány, mint A torinói ló azokat, akik még filmet se néznek szívesen, nemhogy. (Ami azt illeti, ismerek olyan megrögzött könyvbarátot is, akin kifogott Marquez remeke, de ebbe már ne is menjünk bele.) Szóval amikor már végképp csak azon kattogott az agyam, hogy „Jaj istenem, ha egyszer nyilvánvalóan Vámosról van szó, és arról, ahogy ő találkozott Marquezzel, vagy legalábbis elképzelte azt a találkozást, AKKOR MIÉRT NEM EZT ÍRJA MEG?!”, egyszer csak valóra váltak a vágyaim. Mákos Tibor szinte nyomtalanul eltűnik, Vámos egyre jobban előtérbe kerül, s láss csodát, a könyv élvezeti értéke is jelentősen nő. Így most már azt is elmondhatom, hogy minden bosszankodás és kedvezőtlen előjel ellenére megérte elolvasni a Márkez és ént. Nagyon mélyről indult, de szépen összeszedte magát. Eddig többé**-kevésbé*** tetszettek Vámos könyvei, és szerencsére Mákos Tibornak sem sikerült megtörnie a sorozatot.
Azért van itt még valami... Szokás szerint én vagyok a hülye, vagy a „Hiszen aki képtelen a maga jogán s erejével kiharcolni a helyét a szakmában, az nem érdemli meg, hogy benne legyen.” mondat tényleg a legendás „Akinek nincs semmije, az annyit is ér.” gondolatnak közeli rokona? Oké, a „Szerencsénket kopogjuk le gyorsan, s hallgassunk róla mélyen, fölösleges froclizni irigyeinket.” rész később azért helyrerántja a dolgokat, de bevallom, amikor ezt a jogán-erejével dolgot olvastam, kicsit megijedtem, tényleg az volt az érzésem, hogy Vámos szerint pl. Kafka mehet a szemétdombra, mert nem kapart magának elég ügyesen, szemben a nagy kedvenc Marquezzel, vagy éppen önmagával... De mondom: nyilván velem van a baj. Többnyire velem van.
*Ezt a remek poént csak ketten értjük, Miklós meg én.
**pl. Félnóta (furcsa, tudom, ráadásul az eredeti változatban)
***pl. Apák könyve (fejezetenként hullámzó a színvonala, nekem sokszor kicsit „sok” volt)
Kép: litera.hu (köszi)
Ulf Lüdeke: Terence Hill
Bud Spencer -- jórészt -- maga írta meg, Terence Hill ezzel nem próbálkozott, ami viszont nem feltétlenül baj, a memoárok szerzői amúgy is szeretik sajátos szempontok szerint megszűrni az életük eseményeit (ld. Friedkin és persze Bud). Az már nagyobb probléma, ha az alany szeret rejtőzködő életmódot folytatni, márpedig Mario Girotti csak filmen nagyszájú és közvetlen, az életben inkább kerüli a nyilvánosságot (főleg a fia halála óta, de valószínűleg Az ötös számú vágóhídból ismerős gyerekkor se lehetett piskóta). Lüdeke azért szépen összeszedte mindazt, amit lehetett, de a legfontosabb szereplőkkel nem beszélt (adott esetben önhibáján kívül), így minden érdeme ellenére lehetne ez a vékony, gyorsan kiolvasható kötet sokkal alaposabb is. És végül két figyelmeztetés:
1) Terence Hill édesanyja német volt, ő maga is legalább annyira németnek tartja magát, mint amennyire olasznak, ezzel együtt igazán mókás, ahogy a szerző számára minden és mindenki, de főleg könyvének főszereplője szinte csak "helyi" összefüggésben kerül elő. Mintha Paul Newmanről egy honfitársunk úgy írna életrajzot, hogy rendszeresen "snájdig felvidéki fiú"-nak nevezi, vagy ilyesmi.
2) Szemben a hibáktól hemzsegő Bud-életrajzzal, itt már azért tűrhető a helyzet, de még bőven lenne hová fejlődni, néha nagyon zavarossá válnak a dolgok, összekeverednek az infók, tények stb. Igazán azonban csak akkor tudjuk értékelni a Libri kiadó ezen a téren tanúsított erőfeszítéseit, ha belelapozunk a
Bud Spencer - Terence Hill krónikák
ba.
Aminek a képanyaga csodálatos, viszont a szövege -- pontosabban az eredeti szöveg magyarítása -- kritikán aluli. Az egy dolog, hogy a filmekkel kapcsolatos tények jelentős része nem stimmel (erre Lüdeke könyvében is van példa), az is, hogy akár még egy bekezdésen belül is előfordulnak ellentmondások (ez már neccesebb, elvileg 4 ember volt az ilyenek kiszúrására, és még csak szakértőnek se kell lenni a legtöbb felfedezéséhez), az viszont már bőven sok, hogy néhány mondatnak egész egyszerűen nincs értelme, erőltetett és esetlen a megfogalmazása, vagy egyenesen olyan, mintha az írójának nem a magyar lenne az anyanyelve. Hálás vagyok a kiadónak a könyv megjelentetéséért, de ennyi pénzt ebben a formában ez a kötet egyszerűen nem ér, én kérek elnézést.
És akkor ide is egy figyelmeztetés:
1) Ajánlom mindenki figyelmébe a Bud és Terence megjelenését a különféle (egyébként szinte mindig nagyon hangulatos) plakátokon! Girotti úr konkrétan felismerhetetlen a jelentős részükön, hol önmaga paródiájának, hol bávatag zsúrpubinak tűnik, önmagára csak a legritkább esetben hasonlít (vagy ott van Az ördög jobb és bal keze plakátja: minden rendben lenne, csak mintha szegény Trinity fejét vasalta volna ki valaki véletlenül). Pedersoli úr ábrázolása az esetek többségében sokkal jobb, igaz, neki az Akit Bulldózernek hívtak plakátján sikerült úgy megrajzolni a kézfejét, mintha egy kihipózott orangutánhoz tartozna.
...a HIÁNY. Hogy minek a hiánya, azt Vass Virág segítségével szemléltetem.
ELŐTTE:
UTÁNA:
Jól látja, Kedves Olvasó, ez nincs nekem: egy gátlástalan és belevaló retusőr, alias Photoshop-artista.
Van úgy, hogy az embernek a neki tetsző műről sokkal kevesebbet jut az eszébe, mint arról, ami nem tetszett, sőt, még fel is idegesítette. (Ami talán nem is meglepő, nem tudom.) Örülnék, ha sokkal többet tudnék írni a második Sandman-könyvről, de a lényeget már megfogalmaztam korábban, csak a számozást kell kicserélni: "A Sandman első kötete minden szempontból egységes nívójú, maradandó és emlékezetes darab." A legjobban talán a sorozatgyilkosos rész tetszett, pedig az a legfelkavaróbb (főleg ha a Kedves Olvasó tudja, hogy amit Gaiman tulajdonképpen csak érint, túlnyomórészt valóságos; annak pedig, aki nem hiszi el, hogy a valóság furcsább a fikciónál, azt javaslom, olvasson utána a legismertebb sorozatgyilkosok élettörténetének [John Wayne Gacy, Jeffrey Dahmer, Ed Gein stb.], vagy nézzem utána, legális volt-e valamely nyugat-európai országban a XX. század folyamán a pedofil pornó forgalmazása -- persze csak ha van hozzá gyomra!).
Ennyit erről, két másik Sandman még úgyis szóba fog kerülni a blogon. Szemben ezzel a könyvvel, amiről először és utoljára kívánok referálni:
…avagy néhány könyv, amit mostanában olvastam, és mindössze két dolog közös bennük ezen kívül:
1) egyik sem tartozik a kihagyhatatlan kategóriába (sőt),
2) meglehetősen önkényesen teremtettem kapcsolatot köztük azzal, hogy beleerőltettem mindet ebbe szociológiai-politikai-történeti témakörbe.
Stephen Weir: Encyclopedia Idiotica – Talán éppen az ilyen kiadványok ellensúlyozására adnak ki olyan könyveket, mint a 100 történelmi tévhit? Nem biztos, de azért gyanús... Nem vagyok a téma szakértője, de ez a kötet elég felszínesnek tűnt, és még csak olvasmányosnak se mondanám. Az idióta döntések jó része nehezen értelmezhető, vagy éppen erősen vitathatónak tűnik az "idiótaságuk" (gyakran még a szerző saját logikája szerint is!), és még csak nem is túl érdekesek, ami azért alapfeltétel lenne. A fordítás sem valami jó, a rajzokat pedig kb. én is elkövethettem volna (ennél jobban egyetlen rajzolót sem lehet megsérteni).
Győrffy Miklós: Bagoly nappal – Lejegyzett interjúk egy rég megszűnt rádióműsorból. Néhány húzónév (Vámos Miklós, Závada Pál) miatt vettem meg annak idején, akad benne néhány érdekes rész, de ajánlani csak azoknak tudnám, akiket nagyon izgatnak a XX. század kis és nagy történetei. Meg esetleg Fekete György akkori meglátásai... (Lelövöm a poént: sztem nincs nagy különbség a régi és mai nézetei között. Ezért ne vedd meg a könyvet, max. egy happolást ér.)
Remete Richárd – Weisz György: Rendőrbűnök, bűnöző rendőrök – A rendszerváltás táján más lehetett az elvárás egy populáris témát tárgyaló riportkönyvvel szemben, de ez még ahhoz képest is gyenge. Rosszul megírt fejezetecskék arról, hogy néha a rendőrök is loptak, csaltak, öltek stb., a végén egy rég elévült jogi összefoglalóval. A hokedli rövidebb lába alá tökéletes.
Szegvári Katalin: Egyenleg, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája? – Mondhatnám, hogy ez ma már történelem, de nem az... Többet nem is mondok. Vagy csak ennyit: tanulságos.
Dr. Kellermayer Miklós: A nemzeti összefogás kis kátéja – Valójában ez nem is könyv, inkább füzetke, és nehéz vele mit kezdeni. Persze "magas labda", kiadósat ironizálhatnék egy tanult ember jószándékú esszéjén (a felhívás helytállóbb meghatározás lenne), de erre nem visz rá a szívem. Komolyan venni viszont nem tudtam. Maradjunk abban, hogy a konzervatív gondolkodás, vallásosság és drog kapcsolata összetettebb annál, mint sokan gondolnák.
Ráadásként egy rejtvény a közélet és irodalom határterületéről, avagy MIRE GONDOLT A KÖLTŐ?
Változatlanul elhatárolódom közeli barátomtól, aki ezúttal egy már-már szentimentális, egyszersmind mély férfibánatról tanúskodó poémával lepte meg ízlésficamos rajongóit.
Mészárszékhy Búbánatos Rezső, a költő:
Érzelmes szerelmesvers
(...búsadalommal szívében szerzette...)
Elmondom, mit elmondani nem lehet
Bevettem Dedalont vagy 12 szemet
Úgy szerettelek, ahogy én nőt szerethetek
Gyógyszertárból jövet, vagy oda menet
Alkoholba fojtom bánatom
Erőt vesz rajtam a szánalom
Magány: fűzfáim alatt árva lom
Abszintban ázik borpettyes váll-lapom
Ne gyötörj már, ne kínozzál kínnal!
Nyelved veri a testemet ostorral és szíjjal
Ámor lőtt meg? Bús szívemben nyíl – jaj…!
Fájdalmas énekkel állok én elibéd
fáradt gebe lettem, de voltam már telivér
Vágyott érzelmed, mondd csak, hát ennyit ér?!
Szarjon neked szonettet egy géplakatos.
Kép: Freims (köszi)
avagy a "gyökérok" a megmondók szerint (bár "már a szó is rémes, elnézését érte")
A „könyvnek látszó tárgyakat” az ún. komolyabb médiák is könyvnek tekintik. (...). A liberális középosztály megroskadt médiabástyája, a Klubrádió a legalantasabb ponyvát népszerűsíti „könyvrovatában”, kulturális interjúiban az egymástól megkülönböztethetetlen alanyi költők, popzenészek, „regényírók”, áltudósok és blogoló anyukák versengenek lazaságban és az „anything goes” gondosan ártalmatlanított és méregtelenített, hányaveti változataiban. De kár volna a 67%-os zeneszolgáltatással sújtott, pénztelen dumarádiót nyüstölni, miközben a mobilinternetes csipcsiripnek köszönhetően a jófejség és a kúlság újabb s újabb csimborasszóira hág, az eredetiségnek az az alfaja ez, amelyben az arcélek tök egyformák.
Sőt:
"De legalább olvasnak" - szoktuk hallani a védekezést, ha valaki egy-egy, időlegesen népszerű, ámde nem éppen minőségi könyv sikerét szóvá teszi. A keserű kultúrpesszimistákkal és a színvonal alászállása fölött dohogókkal szemben ilyenkor rendre felhozzák, hogy a nem túl nívós kötetek olvasása is olvasás. Ezzel szemben a valóság az, hogy a könyvtúltermelés által kibocsátott silány minőségű kötetek valójában lejáratják és kiüresítik a könyvkultúrát. A könyvplázák, a könyvek eme hamis templomai arra szolgálnak, hogy bennük celebrálják a kultúra fekete miséit. "
Legalantasabb ponyva, idézőjeles regényírók, blogoló anyukák, hamis templom, fekete mise (avagy a nekünk nem tetsző beazonosítása a sátánistával), silány minőség, tök egyforma jófejek...
Miközben maga az olvasás kezd kimenni a divatból, és ezt a fenti idézetek szerzői is jól tudják.
Azért nemes dühvel tomboló véleményalkotó és tényelemző nagyjaink helyében én elgondolkodnék rajta, hogy vajon nem az ő elitizmusuk-e az egyik ok, ami visszatartja a fiatalokat és nem annyira fiatalokat az olvasástól. El lehet verni a port A szürke 50 árnyalatán (Harry Potteren, Rejtőn, az e-bookon [!] stb.), lehet az ilyen műveket és íróikat aljairodalomnak, értéktelen ponyvának, szennynek, "könyvnek látszó tárgynak" minősíteni, csak éppen akkor azokat támadjuk, amik/akik visszatartják a még/már olvasókat az irodalomról való teljes lemondástól, illetve amik/akik még egyáltalán esélyt adnak rá, hogy valaki elkezdjen élvezetet lelni az olvasásban, és továbblépjen abba az irányba, ami "nagyjaink" szerint üdvös ("igényes irodalom", hogy verje ki a ragya a sznob fejeteket).
Hogy miről is van szó? Erről:
A: Olvasol?
B: Igen!
A: Mit? Ezt a szart?!
B: ...
A nézete szerint "Szégyellje magát, nem azt olvassa, amit szerintem kéne! Rossz kutya!"
És B már nem is olvas, hoppá. Így harcolunk mi a funkcionális analfabétizmus ellen. Döglődik a tehenem? Akkor ne csak a szomszédé dögöljön meg, hanem az ÖSSZES! (Mellesleg valami azt súgja nekem, hogy TGM se Heidegger műveiből tanult meg olvasni, de természetesen tévedhetek.)
Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy egy könyv nem-könyvnek minősítése nem sokban különbözik attól, ahogy a nácik pl. a zsidókat nem-embernek minősítettek, hogy aztán elvigyék őket a haláltáborokba. Számíthatunk rá, hogy az ún. igényes irodalom felkent vitézei is egyszer csak könyveket fognak égetni, védendő a szellemileg kiszolgáltatottakat saját butaságuktól?
Aztán van itt még valami, kedves elitisták: a történelem. Ti. az a rövid korszak, amikor a köldökszösz elemzése nemzeti sport lehetett, véget ért, méghozzá normális országokban kb. 40 éve, ahogy talán az a max. pár évszázados szakasz is lecsengőben van, amikor magát az irodalmat tömegek fogyasztották (én sem örülök neki, de ez van). Úgyhogy az irodalom már a legkevésbé sem a bölcsészek magánügye, még ha Magyarországon (hála pl. a képzési anomáliáknak) ez úgy is tűnik. Lehet gyalázni azt, amit szarnak gondolunk, lehet joggal és okkal kritizálni a magyar "irodalmi életet" (sajnos a halálhoz több köze van) és a kiadói-terjesztői gyakorlatot (én is tudnék mesélni), de akit a nem-olvasásban csak az zavar, hogy azt nem olvassák, ami NEKI tetszik, az megérett a golyóra (csak hogy én is "fekete mise-kompatibilisen" fogalmazzak).
Mondom mindezt úgy, hogy nem olvasom se E.L. James-t, se J.K. Rowlingot, és azt se várom el, hogy bárki támogassa őket, ha elvei ellen való. Éppen csak ezeket az elveket kéne már kicsit rendbe rakni a morál és ráció alapvető szabályai szerint.
Ui. Az hogy van, hogy valaki a szavak szintjén a tömegek felemeléséért küzd, de közben masszívan le is nézi őket, ráadásul mindenféle mondvacsinált szempont alapján? A tömegekkel együtt jár az ő kultúrájuk is, teccik tudni, a tömegkultúra. Nehéz lesz úgy szót érteni az "egyszerű emberrel", hogy közben az arcunkat már a térképeken is feltüntetik, hátha akkor kényelmesen ki tudják kerülni a repülőgépek...
Ui. 2. Bradbury vajon megúszná, megmondók?
U P D A T E !
Sokadszorra is bebizonyosodik: van, amiben teljesen egy hullámhosszon van a hvg.hu és a Mandiner. Részletek egy ún. korrekt, okos írásból:
Olcsó, ám kétségtelenül szórakoztató tevékenység az önjelölt, kóros feltűnési viszketegségben szenvedő magyar Paulo Coelho-hasonmások álbölcsesség gyűjteményein, a propaganda- és a pénzcsináló gépezetet olajozó értéktelen celebkönyveken, ábrándos lelkű tinilányok és az unatkozó háziasszonyok szexuális kíváncsiságát kielégítő vadromantikus puha fedeles irományokon, és más, szépirodalomnak csúfolt végtermékeken élcelődni.
(...) Dosztojevszkij a barátom után a második férfi az életemben (...)
A többi szerencsétlen analfabétával ellentétben – akik egy viszonylag jól fogyó irodalomnak csúfolt nyomdai hulladék után minimum az irodalom felkent papjának érzik magukat (...)
Végtermék, dosztojevszkijezés, analfabéták, nyomdai hulladék...
Most komolyan: ettől jobb? Mert a kritika, ha jól látom, abszolút jogos pl. Oravecz Nóra apropóján is, de a lényeg a szemét szapulása mögött mintha mégiscsak az lenne, hogy "itt mindenki hülye, csak én vagyok helikopter". Ami persze még igaz is lehet, csak éppen a levezetés nem túl meggyőző.
Reggel egy rózsaszín töltényt találtam a postaládában, úgyhogy következzék Mészárszékhy Búbánatos Rezső költeménye. Ha nem tudok megfizetni egy többmint kevincostnert, valószínűleg más poénák is követni fogják.
Mészárszékhy Búbánatos Rezső, a költő:
Kedves Medve!
(…Bear Grylls-nek és Attilának ajánlja…)
1.ső strófa
Be szeretnék Bear Grylls lenni,
éjjel-nappal dögöt enni,
nyakighóban gyalog menni,
bőrkulacsba hugyot tenni,
jeges vízben fürdőt venni,
nyílt sebemre lószart kenni.
2. strófa
Ha én egyszer Bear Grylls lennék,
éjjel-nappal beargryllskednék.
Zaklatnám az operatőrt,
szétrágnám a viperabőrt,
a túlélésért meg is halnék,
jól fizetnek az ilyen balhék!