Orosdy Dániel blogja

Már megint egy szex- és botránykönyvvel próbálkoztam, igen, de ezért legalább tényleg egy kanyit se fizettem – sírnék minden fillér után! Kitalálhatta a Nyájas Olvasó, a Könyvnapló szexkönyv-vetélkedőjének bronzérmeséről beszélünk, de ha több ilyen köteT olvastam volna az utóbbi időben, Szepesi művésznő munkája valószínűleg még dobogóra sem került volna. Hogy miért? Hát mert az Én, a szexmániás

rossz könyv, azért.

Ha valaki nem tudná (mert nagyon helyesen bojkottálja a bulvárt), Szepesi Nikolett egy úszónő, amiről a könyve előtt a sport világát közelről követőkön kívül keveseknek lehetett fogalmuk. Ezt a látszat ellenére nem beszólásnak szántam, a Szepi becenevű hölgy sportolóként kb. ezerszeresét produkálta annak, amire én valaha is képes lennék, és igazán szép eredményeket ért el pályafutása során, de az azért nem véletlen, hogy a könyve megjelenése előtt kevesen kapták fel a fejüket a nevére. Az eredményei alapján nem került az élvonalba, na. Nincs is ezzel semmi baj, sokan vagyunk kicsit, nagyon vagy relatíve sikertelenek valamilyen hozzánk közel álló területen (hehe, erről tudnék mesélni), de nem sokan állnak ezért nyilvános bosszút, mert itt nézetem szerint kb. erről van szó.

Hogy volt-e jó oka Szepinek megírni az úszósportban szerzett élményeit? Azt hiszem, igen.

Hogy jogosak-e a vádak, melyeket így a nyilvánosság elé tárt? Fogalmam sincs, de ha tippelnem kéne, azt mondanám, inkább van igaza, mint nincs.

Hogy a szexuális életének kitárgyalása egy botránykönyvnek szánt írásban leginkább csak eszköz lehetett a sportéletben tapasztalt visszásságok nagyobb közönséghez juttatásához, amolyan személyes vendetta gyanánt? Nekem olybá tűnik.

Hogy van-e bármi ebben a könyvben azon kívül, hogy Niki beszámol a vélt vagy valós sérelmeiről és mérsékelten érdekfeszítő (természetesen meg nem nevezett* alanyokkal folytatott) szexkalandjairól? Semmi, sőt.

Pedig a szerző próbálkozik, hujjuj! Olyan gyorselemzéseket kapunk a Facebook-generációról, hogy a fal adja a másikat, és persze alapos továbbképzéseket filozófiából meg szexualitásból. Szepesi Nikolett tegeződve, a keretsztori szerint egyenesen Barcelonából számol be nekünk az életéről és a tapasztalatairól, ami még akár érdekes is lehetne, ha nem lenne a választott stílus miatt sokkal irritálóbb. Niki ugyanis megaszond. Kínos magabiztossággal kinyilvánítja az igazságot, amit végtelenül eredetinek gondol, pedig leginkább röhejes (vagy ha egyébként nem lenne az, ettől az előadásmódtól mindenképpen az lesz). Az írónő hatásvadász hozzáállása nem ismer határokat, bölcsesség-géppisztolya csak úgy szórja a bonmot-gyanús egysorosokat, a módszere pedig bántóan primitív: egy bekezdésnyi okoskodás, majd egyetlen külön sorban a gyakran tőmondatba tömörített „sokk”, azaz a Meglepő És Felkavaró Nagy Igazság, amiből okulnunk kell nekünk, butáknak. Egy oldalon legalább egy, de gyakran több ilyen is olvasható, és ahogy haladunk a könyv vége felé, egyre idegesítőbbek.

Aztán amikor tényleg a könyv végére érünk, csak három dolgot tudhatunk biztosan:

1. Szepesi Nikolett valóban nagyon aktív szexuális életet élt, és őszintén meg van róla győződve, hogy mindenki meg akarja/akarta dugni (megjegyzem, ez akár még igaz is lehet, de nem feltétlenül azért, mert Niki külseje és kisugárzása lefőzi Marilyn Monroe-ét is, hanem mert a férfiak már csak olyanok, hogy szívesen mennek a könnyű prédára – ez a lehetőség valamiért nem kap kellő súlyt a szövegben).
2. Szepesi Nikolettet valóban érte jópár jogos sérelem, és valószínűleg tényleg nem csak rajta múlott, hogy nem lett sokkal sikeresebb (ami egyrészt „na, und?”-kategória, ilyen sztorija mindenkinek van, nekem kb. ezer, másrészt ha tényleg olyan életet élt a felkészülések időszakában, mint amilyenről beszámol, akkor én minden magyarázat és mentegetőzés ellenére élek a gyanúperrel, hogy bizony rajta is múlott a viszonylagos kudarc, talán nem is kicsit).
3. Mindegy, mit írtam én az 1. és 2. pontban, ha olyasvalaki vállalkozik a története megírására, aki nagy valószínűséggel életében először próbálkozik ilyesmivel (mert azt természetesen feltételezni se merem, hogy a könyv ne csak és kizárólag a Szepesi által egyes egyedül írt szövegből állna). Oké, léteznek írói őstehetségek, de az azért még az ő köreikben is meglehetősen ritka, hogy valaki csak úgy, életében először leül írni valamit – ráadásul rögtön egy önéletrajzot –, és az remekül sikerül. Szepesi Nikolett lehetett volna a nagy kivétel, de nem az. Lehetett volna az is, aki egy empatikus újságírónak, interjú-formában mondja tollba az élményeit, de ő nem ezt választotta. Ő sokkal inkább az az ember (vesszőparipa alert!), akinek az önéletrajzában meghatározó olvasmányélmény alig és mellesleg kerül csak szóba, ahogy az sem, mikor és miért próbálta először írásba foglalni a gondolatait. Azt viszont megtudjuk róla, hogy neki „bizonyos” Paulo Coelho olyasvalaki, aki „jó kis könyvet” írt (a Tizenegy perccel), ami „telis-tele érdekes gondolatokkal”, tehát a szerzőnek „nem véletlenül van akkora kultusza a világban”, míg „valami” Charles Bukowski egy „lecsúszott, amerikai alkoholista”, akinek szexről szóló a gondolatai miatt Niki „legszívesebben pofán vágta volna” azt, aki azokat megmutatta neki.

Adná magát az elitista megközelítés, melynek értelmében azért verjük el a port vizet a kultúra medencéjében a szöveg tanúsága szerint egyébként sem túl magabiztosan manőverező sportoló-írón, mert inkább a… hmmm… ellentmondásos kritikai megítélésű Coelhót kedveli, és nem a ma már klasszikusként tisztelt Bukowskit, de ez így ebben a formában nyilván igazságtalan lenne. (Jelzem, mindkét szerzőtől csak egy könyvet olvastam, de az alapján nekem egyértelmű a választás.) Hisz miért ne szerethetné inkább Coelhót, vagy bárki mást? Nem az a kérdés, hogy Szepesinek Az alkimista szerzője vagy Bukowski a kedvesebb, hanem hogy miért, de komolyan, miért a Bukowskitól származó pár soros idézet a legérdekesebb és legösszeszedettebb pár mondat ebben a könyvben?!

Ha eddig nem lett volna egyértelmű, nem tetszett nekem az Én, a szexmániás. A jó könyvhöz a jelek szerint a kibeszélési kényszer és a bosszúvágy valódi írói elkötelezettség híján nagyon kevés. Ennél még Kelemen Anna is értékelhetőbbet hozott össze, pedig ő sem a világot akarta megváltani. Én pedig egyre szomorúbbnak látom az egykor szebb napokat látott Ulpius kiadó utolsó korszakát. Ennél még egy korrekt szex- és/vagy botránykönyvhöz is több kell.

* Csak én vágyom már egy olyan magyar botránykönyvre, ami tényleg botrányos? Teszem azt, célozgatások helyett nevesít? Ne higgyük, hogy ez lehetetlen, csak éppen mifelénk mindenki tart a perektől, pedig azokat így is nehéz megúszni, Nikinek sem sikerült.

Kép: bookline.hu (köszi)