avagy
„William Gibson forgatókönyve alapján regény egy Hugo-díjas szerzőtől Pat Cadigan [sicc!]”
Nem szántam neki külön bejegyzést, de ugyancsak magamévá tettem a Dan O'Bannon eredeti forgatókönyvéből (illetve annak egyik változatából) készült képregényt, szóval ez most egy SZPESÖL. Is. És ennek a képregény az elolvasása már csak azért is tanulságos volt, mert kiderült belőle, hogy
„És már mondom is: elcsesztem a számolást!” – írtam volt jó régen, és (sajnos) teljesen igazam volt. Akkor is, meg most is, apró korrekcióval, lássuk:
Méghozzá háromszorosan is! (Mármint szpesöl. A könyvnapló.)
Egyrészt mert kivételesen nem egy teljes könyvet tettem magamévá, jó szokásom szerint, hanem csak uszkve a felét (az első kisregényt a kettőből).
Másrészt mert mielőtt eldönthettem volna, könyvnaplózom-e egyáltalán (ami ilyen esetekben messze nem egyértelmű), más már megírta a lényeget, illetve
Harmadrészt mert végül jómagam is szóban foglaltam össze mindazt, amit gondolok róla, és ez végképp fölöslegessé tette egy "teljes értékű" könyves poszt megfogalmazását.
Hát ennyit a kulisszatitkokról, a szerkesztőség belső életéről, az intim kis összefüggésekről: a pőrére vetkezett művész nyilatkozott meg Önök előtt...
És most a főbb pont(ok):
Tényleg innen nyúlták A pusztító című híres hollywoodi mozi alapsztoriját, ahogy Nemere állítja?
A hazai képregénykiadás reneszánsza szerkesztőségünket sem kerülte el.
Szerencsére!
James Bond 1-2.
Nem hittem volna, hogy egyszer még az ezer éves svéd James Bond-képregényekről fogok regélni, annyira jelentéktelenek ezek a kis történetek. Nem rosszak, félreértés ne essék! Csak hát nem is valami jók. Én amúgy sem vagyok nagy rajongója minden idők leghíresebb, egyben leghiteltelenebb kémjének, bár filmen szórakoztató tud lenni, nem utolsó sorban az (akaratlan?) önparódia miatt, és mert rendezőnként, színészenként, sőt, gyakran filmenként változik a világ, amiben hősünk él és alkot. Na, mindez nincs meg ezekben a sztorikban, csak az alapok, minden egyes kötelező kör: csöcsi csajok, „A nevem Bond”, M, Moneypenny, sok akció, hepiend. Már gyerekkoromban sem győzött meg különösebben, de ezzel valószínűleg nem voltam egyedül, összesen 6 számot ért meg a széria… (Kettő még hiányzik a gyűjteményemből, csak szólok.)
Feltámadtak!
Itt vannak!!
Ha már nincs több hely a kollektív sajtóemlékezetben, a halott kiadványok újra ellepik az újságosokat…!
Bizony, emberek, Romero 2. szabálya a papírra is érvényes, legalábbis a jelek szerint: újra támad a Hahota, a Kockás, a Borzongás(ra keresztelt Magyar Fangoria, illetve -emléklap, szóval az a filmhorror-újság)! Felkészül az IPM és a Galaktika?!... De miket is beszélek! Meg egyébként is, maradjunk csak a gyerek-, kiskamasz, valamint nagykamasz- és fiatalfelnőtt-korszakokat remekül leképező hármasnál!
Eredetileg azért akartam a Könyvnaplóban megemlékezni Hanula kolléga izgalmas kísérletéről, hogy az ominózus blogra irányítsam a figyelmet, csakhogy időközben változott a helyzet. A blogról lekerültek a bejegyzések (fejezetek), mindössze három maradt kedvcsinálónak, viszont a mű – jelképes összegért cserébe – letölthető a netről. Nekem még szerencsém volt „élőben” követni az eseményeket, úgyhogy nyugodtan mondhatom: kattints bátran, magyar!
Konkrétan az alábbiak valamelyikére, az e-book ára igazán nem jelentős a belbecshez mérve:
Ami pedig a belbecset illeti,
Jelen szpesölünk eredetileg nem szpesölnek indult, de ez többé-kevésbé már a korábbiakra is igaz volt. Kevés az idő a naplózásra, és még múlik is! Ennek megfelelően a részletekre már kevésbé emlékszem jelen könyvekkel kapcsolatban, leginkább csak a fő benyomások maradtak meg: tetszett, nem tetszett, miért igen, miért nem? (Tegyük hozzá: nem azokról a kötetekről beszélünk, amikről oldalakat lehet és kell írni, akármilyen jók is.)
Másodközlök, lelkesedésem minden szempontból mérsékelt.
Emlékeznek arra a kiváló cikkre, ami Robert De Niróról jelent meg pár éve a Filmvilágban? Tulajdonképpen nem is cikk volt, hanem egy külföldön megjelent életrajzi kötet néhány fejezetének fordítása, de ez mindegy is (ahogy az is, hol jelent meg). Ami számít: jó volt! Érdekes, alapos, olvasmányos. De Niro kedvelői közül valószínűleg többen is örömmel olvastuk volna az egész könyvet magyarul, ha tehetjük.
Nos, a nemrég megjelent magyar nyelvű Robert De Niro-életrajznak a fentiekhez semmi köze.
És már mondom is: elcsesztem a számolást! A Könyvnapló 36. bejegyzésének valójában „36-39.”-nek kéne lennie, de most már nem fogok visszafelé minden egyes posztot kijavítgatni, úgyhogy a Kedves Olvasó fogadja el nekem bemondásra a címben szereplő két (arab) számot, és azt, hogy a 71. bejegyzést egyelőre pihentetem (ugyanis önálló recenzióként fog megjelenni máshol). Vagy vitatkozzon a Kedves Olvasó. Jelentsen fel! Esetleg tegyen az egészre magasról (én ezt javaslom). Most pedig jöjjön a lényeg: képregény(szerűség)ek következnek!
Egy csapás, két légy! Másodközlök: A panamai szabó nyomában - John le Carré és a többiek
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Panamában egy derék, szegény szabólegény... Aki nem lett volna se panamai, se szabó, ha nem dolgozik kb. 40 évvel korábban Kubában egy porszívóügynök, a mi emberünk (értve „mi” alatt minden britek királynőjét), úgyhogy kezdjük inkább az elején: Joan Pujol Garciánál, a két évtizeddel azelőtt működő katalán moziigazgatónál és nagy mesemondónál.
Ulf Lüdeke: Terence Hill
Bud Spencer -- jórészt -- maga írta meg, Terence Hill ezzel nem próbálkozott, ami viszont nem feltétlenül baj, a memoárok szerzői amúgy is szeretik sajátos szempontok szerint megszűrni az életük eseményeit (ld. Friedkin és persze Bud). Az már nagyobb probléma, ha az alany szeret rejtőzködő életmódot folytatni, márpedig Mario Girotti csak filmen nagyszájú és közvetlen, az életben inkább kerüli a nyilvánosságot (főleg a fia halála óta, de valószínűleg Az ötös számú vágóhídból ismerős gyerekkor se lehetett piskóta). Lüdeke azért szépen összeszedte mindazt, amit lehetett, de a legfontosabb szereplőkkel nem beszélt (adott esetben önhibáján kívül), így minden érdeme ellenére lehetne ez a vékony, gyorsan kiolvasható kötet sokkal alaposabb is. És végül két figyelmeztetés:
1) Terence Hill édesanyja német volt, ő maga is legalább annyira németnek tartja magát, mint amennyire olasznak, ezzel együtt igazán mókás, ahogy a szerző számára minden és mindenki, de főleg könyvének főszereplője szinte csak "helyi" összefüggésben kerül elő. Mintha Paul Newmanről egy honfitársunk úgy írna életrajzot, hogy rendszeresen "snájdig felvidéki fiú"-nak nevezi, vagy ilyesmi.
2) Szemben a hibáktól hemzsegő Bud-életrajzzal, itt már azért tűrhető a helyzet, de még bőven lenne hová fejlődni, néha nagyon zavarossá válnak a dolgok, összekeverednek az infók, tények stb. Igazán azonban csak akkor tudjuk értékelni a Libri kiadó ezen a téren tanúsított erőfeszítéseit, ha belelapozunk a
Bud Spencer - Terence Hill krónikák
ba.
Aminek a képanyaga csodálatos, viszont a szövege -- pontosabban az eredeti szöveg magyarítása -- kritikán aluli. Az egy dolog, hogy a filmekkel kapcsolatos tények jelentős része nem stimmel (erre Lüdeke könyvében is van példa), az is, hogy akár még egy bekezdésen belül is előfordulnak ellentmondások (ez már neccesebb, elvileg 4 ember volt az ilyenek kiszúrására, és még csak szakértőnek se kell lenni a legtöbb felfedezéséhez), az viszont már bőven sok, hogy néhány mondatnak egész egyszerűen nincs értelme, erőltetett és esetlen a megfogalmazása, vagy egyenesen olyan, mintha az írójának nem a magyar lenne az anyanyelve. Hálás vagyok a kiadónak a könyv megjelentetéséért, de ennyi pénzt ebben a formában ez a kötet egyszerűen nem ér, én kérek elnézést.
És akkor ide is egy figyelmeztetés:
1) Ajánlom mindenki figyelmébe a Bud és Terence megjelenését a különféle (egyébként szinte mindig nagyon hangulatos) plakátokon! Girotti úr konkrétan felismerhetetlen a jelentős részükön, hol önmaga paródiájának, hol bávatag zsúrpubinak tűnik, önmagára csak a legritkább esetben hasonlít (vagy ott van Az ördög jobb és bal keze plakátja: minden rendben lenne, csak mintha szegény Trinity fejét vasalta volna ki valaki véletlenül). Pedersoli úr ábrázolása az esetek többségében sokkal jobb, igaz, neki az Akit Bulldózernek hívtak plakátján sikerült úgy megrajzolni a kézfejét, mintha egy kihipózott orangutánhoz tartozna.
Van úgy, hogy az embernek a neki tetsző műről sokkal kevesebbet jut az eszébe, mint arról, ami nem tetszett, sőt, még fel is idegesítette. (Ami talán nem is meglepő, nem tudom.) Örülnék, ha sokkal többet tudnék írni a második Sandman-könyvről, de a lényeget már megfogalmaztam korábban, csak a számozást kell kicserélni: "A Sandman első kötete minden szempontból egységes nívójú, maradandó és emlékezetes darab." A legjobban talán a sorozatgyilkosos rész tetszett, pedig az a legfelkavaróbb (főleg ha a Kedves Olvasó tudja, hogy amit Gaiman tulajdonképpen csak érint, túlnyomórészt valóságos; annak pedig, aki nem hiszi el, hogy a valóság furcsább a fikciónál, azt javaslom, olvasson utána a legismertebb sorozatgyilkosok élettörténetének [John Wayne Gacy, Jeffrey Dahmer, Ed Gein stb.], vagy nézzem utána, legális volt-e valamely nyugat-európai országban a XX. század folyamán a pedofil pornó forgalmazása -- persze csak ha van hozzá gyomra!).
Ennyit erről, két másik Sandman még úgyis szóba fog kerülni a blogon. Szemben ezzel a könyvvel, amiről először és utoljára kívánok referálni:
…avagy néhány könyv, amit mostanában olvastam, és mindössze két dolog közös bennük ezen kívül:
1) egyik sem tartozik a kihagyhatatlan kategóriába (sőt),
2) meglehetősen önkényesen teremtettem kapcsolatot köztük azzal, hogy beleerőltettem mindet ebbe szociológiai-politikai-történeti témakörbe.
Stephen Weir: Encyclopedia Idiotica – Talán éppen az ilyen kiadványok ellensúlyozására adnak ki olyan könyveket, mint a 100 történelmi tévhit? Nem biztos, de azért gyanús... Nem vagyok a téma szakértője, de ez a kötet elég felszínesnek tűnt, és még csak olvasmányosnak se mondanám. Az idióta döntések jó része nehezen értelmezhető, vagy éppen erősen vitathatónak tűnik az "idiótaságuk" (gyakran még a szerző saját logikája szerint is!), és még csak nem is túl érdekesek, ami azért alapfeltétel lenne. A fordítás sem valami jó, a rajzokat pedig kb. én is elkövethettem volna (ennél jobban egyetlen rajzolót sem lehet megsérteni).
Győrffy Miklós: Bagoly nappal – Lejegyzett interjúk egy rég megszűnt rádióműsorból. Néhány húzónév (Vámos Miklós, Závada Pál) miatt vettem meg annak idején, akad benne néhány érdekes rész, de ajánlani csak azoknak tudnám, akiket nagyon izgatnak a XX. század kis és nagy történetei. Meg esetleg Fekete György akkori meglátásai... (Lelövöm a poént: sztem nincs nagy különbség a régi és mai nézetei között. Ezért ne vedd meg a könyvet, max. egy happolást ér.)
Remete Richárd – Weisz György: Rendőrbűnök, bűnöző rendőrök – A rendszerváltás táján más lehetett az elvárás egy populáris témát tárgyaló riportkönyvvel szemben, de ez még ahhoz képest is gyenge. Rosszul megírt fejezetecskék arról, hogy néha a rendőrök is loptak, csaltak, öltek stb., a végén egy rég elévült jogi összefoglalóval. A hokedli rövidebb lába alá tökéletes.
Szegvári Katalin: Egyenleg, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája? – Mondhatnám, hogy ez ma már történelem, de nem az... Többet nem is mondok. Vagy csak ennyit: tanulságos.
Dr. Kellermayer Miklós: A nemzeti összefogás kis kátéja – Valójában ez nem is könyv, inkább füzetke, és nehéz vele mit kezdeni. Persze "magas labda", kiadósat ironizálhatnék egy tanult ember jószándékú esszéjén (a felhívás helytállóbb meghatározás lenne), de erre nem visz rá a szívem. Komolyan venni viszont nem tudtam. Maradjunk abban, hogy a konzervatív gondolkodás, vallásosság és drog kapcsolata összetettebb annál, mint sokan gondolnák.
Ráadásként egy rejtvény a közélet és irodalom határterületéről, avagy MIRE GONDOLT A KÖLTŐ?
Ezúttal nincs bő lé! (Bólé sincs?) Pattogós bekezdések következnek.
Frank Miller: Sin City #4 – A sárga rohadék - Csodálatos, zseniális ésatöbbi. Ahogy a nálam okosabbak már megírták, nem a sztori itt a lényeg, az „csak” túlpörgetett noir, viszont ezekkel az őrült képekkel együtt robbanásveszélyes elegyet alkot. És ez teszi a jó képregényt, nem? De!
Mike Mignola: Hellboy 1-2-3. – Itt azért már vissza kell vennem a szuperlatívuszokból, de azért nem nagyon. Ha Millernél megemlítettem, hogy nem visz sok eredetiséget a narratívába, akkor Mignola kapcsán egyértelműen ki emelnem, hogy… khm… műveit nem a gondos meseszövés emeli az átlag fölé. Érdekes karaktereket alkot? Abszolút! Izgalmasak ezek az okkult, áltudományos, folklórból csent stb. témák? Bizony. No és mi a helyzet a sztorival, cselekménnyel, fabulával, szüzsével, undzóvejter? Mintha csak magát Hellboy-t látnánk: ahogy esik, úgy puffan. Az első kötet még többé-kevésbé kivétel (volt is társszerzője!), a többinél már nehéz félreérteni a dolgot. Szerencsére a képek akkor is kárpótolnák az olvasót, ha a történetek teljesen elviselhetetlenek lennének, ez viszont bőven nem igaz. Szóval Hellboy jó arc, Mignolát szeretjük, és vice-házmester.
Zórád Ernő – Jókai Mór: Névtelen vár - Zórád-képregény a mórahalmi strandon, öccázé? IDE VELE! Ahogy egy derék amerikai kritikus írta A Mississippi szirénje kapcsán: „Always buy brand names.” Ami persze nagy hülyeség, de speciel A Mississippi szirénjére és a Névtelen várra bőven igaz, megérik a befektetést. Fektessen be Ön is!
Aliens: Üvegfolyosó és egyéb történetek & Szemfényvesztés és kísértet - Végül, de legutolsósorban pár szó ezekről a képregényekről TANULT KOLLÉGÁIMTÓL, hehe. Mert eléggé igazuk van, ami azt illeti, akkor meg minek ragozni.
