Előretolt ui.

Lehet már bírálni a nem is olyan rég elhunyt Moldovát? Vagy még korai? Kicsit gondban vagyok ezzel, mert nem szívesen „bántanám”, de a Könyvnaplóban nem szokásom kozmetikázott véleményt közzétenni. Igaz, eleve a halála miatt olvastam el ezt a két könyvet, amiket egyébként még évekkel ezelőtt rendeltem meg… Na mindegy, olyan nagyon úgysem fogom bántani, amúgy pedig Uj Péter nagyjából az én búcsúmat is megírta ezzel a nekrológgal. A kulcsmondatok*:

Ahhoz képest, hogy Moldova György mennyire jelen van Magyarország (a már alig-alig létező nemzeti kultúra) minden rétegében, elég meglepő, hogy milyen tétován búcsúztatgatja a sajtó. Pedig kiérdemesült drogdílerek, tisztességben megőszült prostituáltak, családi körben méltán népszerű táncdalénekes-imitátorok is olyan kolumnákat kapnak megfelelően médiaképes halál esetén, hogy majd le esik szalagcímből a kétszer aláhúzott százhúsz pontos (tízcicerós) kurzív verzál.

2022. június 4-én halt meg Moldova György. Egyik kedvenc íróm volt, valószínűleg a Halott ügyekben is sokkal több van az ő szatíráiból, mint amennyit nyíltan be mernék vallani, de a viszonyunk már nem volt felhőtlen egy ideje, sőt, talán sosem volt teljesen idillikus. A kérdés számomra nem az, „nagy” (jelentős, átütő tehetségű stb.) író/művész volt-e Moldova, ennek ugyanis nem szabadna kérdésnek lennie: aki olyan műveket tett le az asztalra, mint ő, annak kijár a komoly alkotónak szóló maximális (so to speak: szakmai) tisztelet, pont. Ahogy egy másik, sok szempontból nagyon hasonló, sok szempontból igencsak eltérő életű-karakterű kedvencem szokta volt mondani, a hegyeket a csúcsaikkal mérjük – tök mindegy, mit gondolok én a Kádár-életrajzról (azt gondolom, kínos), ha ugyanaz a szerző megírta a Negyven prédikátort, Az idegen bajnokot, A Lakinger Béla zsebcirkálót, és még sorolhatnám. Egyetlen, vagy akár tucatnyi fals hang sem teszi meg nem történtté a korábbi tiszta hangokat (és fordítva, tegyük hozzá).

Ha viszont kettőnk – sajnos némileg egyoldalú – viszonyát, illetve az emberi tiszteletet nézzük, már némileg bonyolultabb a helyzet. A Moldova-életmű java (legalábbis kb. a rendszerváltásig kiadott része) megvolt nekünk otthon, és én a jelentős részét el is olvastam, de pár műbe már akkor beletörött a bicskám: leginkább a (hosszú) riportokkal gyűlt meg a bajom, egyszerűen nem tudtam elmélyülni bennük, és egy idő után már a tömegtermelés hátulütői is egyértelműek lettek (az első szatíra, amivel nem jutottam dűlőre: Az Abortusz-szigetek, 1989). Moldova ugyanis – vállaltan – grafomán volt, ráadásul időskorára rákapott az aforizmákra (amik jobb, ha keletkeznek, nem pedig valaki program-jelleggel megírja őket), így már nem volt olyan könnyű követni az outputját, még szándék szintjén sem.

Itt jön képbe az a bizonyos emberi tisztelet. Tiszteltem és most is tisztelem Moldova Györgyöt, az embert is, de ez a tisztelet kevésbé magától értetődő és, ööö, tiszta(?), mint amit a művei alapján (és részben iránt) érzek. Moldova híresen nehéz ember volt, aki a Kádár rendszer kritikusából és megfigyeltjéből lett a kádárizmus legnagyobb apologétája. (Állítása szerint persze mindig is Kádár híve volt, kivéve fiatal éveit, de én ezt kétlem.) Sokan úgy gondolják, Kádár hívének lenni önmagában jellemhiba – szerintem ez hülyeség. Kádár feltétlen hívének lenni, minden bűnére és hibájára mentséget találni, ráadásul a tényeket alaposan ismerő, intelligens, érzékeny emberként – ez már azért némiképp necces. És már el is jutottunk az első könyvhöz.

Az Aki átlépte az árnyékát… nagyjából ugyanazt próbálja Kardos G. Györggyel**, amit később a Kádár János I-II. a jeles (puha?)diktátorral: igazolni, felmenteni, személyét és eszméit összességében és szinte minden szempontból elfogadott(abb)á tenni (ld. cím). A formát, amit ehhez Moldova választott, nem könnyű meghatározni, talán ő maga definiálta a legjobban az „Emlékezés és dokumentumok” alcímmel – akadnak bőven tények, de a hangsúly a szubjektív megítélésen van. Kardos barátja és munkatársa volt a szerzőnek, ami bőven okot ad egy ilyen könyv megírására (senki sem szeretné, ha mások csak egy ávós komcsit látnának a barátjában, akit ő – jórészt okkal – másnak, egyben sokkal többnek és jobbnak tart). Moldova összességében elérte a célját, az Aki átlépte az árnyékát… után tényleg másképp gondolunk majd Kardosra (én legalábbis így vagyok vele), a szöveg ezzel együtt elmarad attól, ami lehetett volna (bár a Kádár-könyvhöz képest így is a „műfaj” remekműve).

Az egyik oka ennek az, amit maga Moldova említ a kézirat elején, csak úgy mellesleg: ő nem „hisz” a szerkesztésben, neki csak javítsák ki a helyesírási hibáit és kész, ennyi. Érthető, de alapvetően téves hozzáállás. Ha a szerkesztő túlzásokba esik, és akarva-akaratlanul társírói vagy cenzori babérokra tör, az tényleg probléma, de ha mindössze teszi a dolgát (kijavítja a helyesírási hibákat és igyekszik felhívni a szerző figyelmét a szöveg egyéb, vélt vagy valós hibáira), akkor nagyon is helye van a kiadási folyamatban. Moldova óriási támadási felületet biztosított a bírálóinak azzal, hogy lemondott a szerkesztésről, kezdve a piszlicsáré helyesírási és fogalmazási hibákkal, amik sajnos ebben a művében is akadnak bőséggel. De könnyen bele lehet kötni a hibás-hiányos hivatkozásokba, idézetekbe és hasonlókba is, ahogy tette azt pl. Kőszeg Ferenc – amúgy sok megfontolandó gondolatot is tartalmazó – kritikájában, ld. „Trehány”. Kár, hogy a legtöbb kritikusa feleannyira sem szigorú saját magával, mint Moldovával, pl. Kőszeg a „Moldova által olyannyira megvetett Illés Endré”-t emleget, ami az Aki átlépte az árnyékát… II. fejezetében „I.” [ez itt nem egy római 1-es, hanem a nagy „i” betű és utána egy pont], a Szépirodalmi Kiadó egykori vezetője kapcsán leírt történetekre utal – csakhogy ezekben szó sincs megvetésről, pláne nem akkora mértékűről, amire „olyannyira”-val kell utalni; Moldova egész egyszerűen leírja, hogy járt szerzőként Illéssel, akit érezhetően (és ha a leírtak igazak, jó okkal) nem kedvel különösebben, de megvetésre még csak utalást sem tesz. (És akkor most gondoljuk végig, hogy a Moldovát okkal, ok nélkül bíráló Magyar Narancs mihez kezdene, ha a saját szerzőivel és állandó kedvenceivel éppen annyira következetesnek és korrektnek kellene lennie, mint amennyit Moldova Györgyön rendszeresen számonkér, illetve amennyivel hozzá viszonyul.)

A másik oka a Kardos-könyv viszonylagos kudarcának kimondottan tartalmi jellegű. Ez a mű vállaltan szubjektív alkotás (ld „Emlékezés…”), de azért nem teljesen („…és dokumentumok”), végül mégis eluralkodnak rajta Moldova személyes mániái, konkrétan a kommunista elkötelezettség, és minden, ami ehhez kapcsolódik. Nem a propagandára gondolok, a helyzet tulajdonképpen rosszabb: a könyv időnként hosszas Párt-, sőt, kádertörténeti fejtegetésekbe megy át, ami egyrészt ijesztő A beszélő disznó írójától, másrészt magában is WTF?!

A szöveget ezzel együtt is merem ajánlani, de semmiképpen sem azoknak, akik még csak ismerkednek Moldovával, ésvagy nem nyitottak a XX. századi magyar történelemre.

(Hasznos cikkek a fentiekhez; mindegyiket kritikával érdemes olvasni, akár jót ír Moldováról, akár rosszat [azért inkább utóbbi a jellemző]:
Radnóti Sándor: A keserű belügyi romantika
Pável olvasgat blog: Moldova György ávéhás regényei I.-II.
Baltánszky Frigyes: A híres vagány, a népbarát riporter és a szorongó zsidó kisfiú)

Jóval egyszerűbb a helyzet a rövidke Akit szerettek a nőkkel , foglalkozására nézve „börtönnovella”. Ez gyakorlatilag a Szabadíts meg a gonosztól! című börtönriport mellékterméke, és novella létére egy – elvileg – valós eset riport-szerű feldolgozása, az akkor börtönbüntetését töltő "Schubert" történetének szerkesztett változata. Olvasmányos, de nem különösebben értékes vagy jelentős mű, ezzel együtt sokkal könnyebben szolgálhat kapudrogként a Moldova-életműhöz, mint a fenti „Akit…”.

És végül egy szolgálati közlemény: a Moldova György-ügy (vö. A Puskás-ügy) itt még nem ért véget, ugyanis feltett szándékom igazságot tenni a Bűn az élet kapcsán, ami hosszú ideje ok/ürügy Moldova rasszistázására, és erre a haláleset után nem sokkal a HVG is fontosnak tartotta emlékeztetni a magyar közvéleményt (egy olyan nekrológ után, ami már a címében is az író ellentmondásosságát hangsúlyozta… Azért ez is bőven ellentmondásos, pedig én alapból bírom a HVG-t.)

Képek: moly.hu (köszi)

* A nem kulcs-, sőt, erősen vitatható mondatok Uj írásában A tanúra és Bacsóra vonatkozó részek. Ezekkel abszolút nem értek egyet, ami persze részben érdektelen (a vélemények már csak ilyenek – eltérnek egymástól), részben viszont nagyon is lényeges: olyan nincs, hogy Moldova igen, maximálisan, de Bacsó nem, mert ő akkor volt komcsi. Eleve a szembeállításuk is fura. De ki vagyok én, hogy influenszeljem Uj Pétert?! Lekvár viszi a nyulat, a vadász rakja el a nagymamát stb.
** EDIT: Természetesen nem a nemzetközi hírű Kardos G. Györgyről van szó, köszönet Szalay Gergőnek a korrekcióért!