Orosdy Dániel blogja

Jelen esetben az „önálló recenzióként máshol megjelenő szöveg” filmekről szólt, tehát kicsit kifejthetem (a saját magam alkotta szabályok alapján... amikhez miért is kéne ragaszkodnom?? :D kifejtem és kész) a máshol már publikált lényeget bővebben.

Tehát A Dolog? Valóban?... Nem is!

Alan Dean Foster regénye John Carpenter A Dolog című filmklasszikusa alapján

(ld. a borítót), még pontosabban

Alan Dean Foster regénye Bill Lancaster forgatókönyvírónak Az izé (másik címén: Ki van odakinn?, eredeti címén: Who Goes There?) című John W. Campbell-novella nyomán készült valahányadik szkript-változata alapján

– ahogy erre a külföldi kiadások is utalnak, nagyon helyesen („A novel by Alan Dean Foster based on a screenplay by Bill Lancaster”):

A borító tehát némiképp félrevezető, ám éppen ez teszi érdekessé a könyvet – mármint nem a pontatlanság, hanem hogy Foster nem a kész film (esetleg annak valamelyik változata), hanem egy szkript-verzió alapján dolgozott.

UGYANIS!

Méghozzá háromszorosan is! (Mármint szpesöl. A könyvnapló.)

Egyrészt mert kivételesen nem egy teljes könyvet tettem magamévá, jó szokásom szerint, hanem csak uszkve a felét (az első kisregényt a kettőből).

Másrészt mert mielőtt eldönthettem volna, könyvnaplózom-e egyáltalán (ami ilyen esetekben messze nem egyértelmű), más már megírta a lényeget, illetve

Harmadrészt mert végül jómagam is szóban foglaltam össze mindazt, amit gondolok róla, és ez végképp fölöslegessé tette egy "teljes értékű" könyves poszt megfogalmazását.

Hát ennyit a kulisszatitkokról, a szerkesztőség belső életéről, az intim kis összefüggésekről: a pőrére vetkezett művész nyilatkozott meg Önök előtt...

És most a főbb pont(ok):

Tényleg innen nyúlták A pusztító című híres hollywoodi mozi alapsztoriját, ahogy Nemere állítja?

Nem én leszek az, aki teljesen új és váratlan állításokat fog megfogalmazni a képregény műfajának e klasszikus darabjáról, hacsak egy apró, óvatos megjegyzést nem tekintünk újnak és váratlannak:

A Sorozatgyilkosok töménysége után joggal merülhet fel a kérdés: vajon nem lőtte el a szerzőpáros már az első könyvével az összes puskaport? Maradt még elég anyag egy újabb hosszú kötetre (sőt, többre)?

Nos, határozott válaszom erre az, hogy

A kiváló Mindhunter könyveredetijéről beszélünk, de figyelem! Bármennyire is „regényes” Fincher remek szériája, a Sorozatgyilkosok egyértelműen tényirodalom, még ha olvasmányos, és anekdotákban, életrajzi elemekben bővelkedő is. És ez az egyik, ami igazán érdekessé teszi: megfigyelhetjük, ahogy a filmesek egyik vagy másik részletből, fejezetből kibontottak egy-egy jelenetet, epizódot, szereplőt stb. Szinte mindennek az „eredetijét” meglelhetjük Douglas élményeiben (érdekes módon a finálét ihlető valós incidensről szerzőink nem írnak, Ed Kemper Wikipedia-oldalán lelhető fel, könyvben pedig Robert Ressler, Douglas társa írta meg), de hogy hogyan, az már széles spektrumon mozog. A sorozatgyilkosok esetében szinte minden adott, az írók éppen csak sűrítik és hatásosabbá teszik az amúgy is méregerős anyagot (nagyon ügyesen egyébként, ld. a kismadár és a ventilátor tanulságos esetének átdolgozását). A főszereplőknek már jóval kevesebb közük van a könyv FBI-ügynökeihez, bár a kapcsolat itt is egyértelmű (legalábbis a férfiak esetében). A sorozat első évada és a könyv első fele-harmada tehát erős fedésben van, és akkor is izgalmas a kettő kapcsolata, ha azt hisszük, Fincher már minden érdekeset elmondott. De ennél azért többről van szó.

Újraolvasás és fontos művek bepótlása egy nemrég megjelent esszé(m) ürügyén, amit melegen ajánlok, itt olvasható:

augusztusi Filmvilág (még kapható a jobb újságárusoknál!)

Valamivel bővebben:

Film és regény, regény és film... Kiejthetetlen nevű szerzőnk, Csákpálánik gondosan keze alá dolgozott a jeles rendezőnek, David Finchernek, akinek tulajdonképpen nem is volt különösebb dolga, már ami a cselekményt és a szereplőket illeti. A Harcosok klubja filmváltozata gondosan követi a regényt, és Fincher sötét, intenzív stílusa ugyancsak remekül passzol az eredeti, írott koncepcióhoz. Nem árulok el nagy titkot: a kultregény minőségben felnő a kultfilmhez, legalábbis esetemben így tűnhet, én ugyanis már ismertem és szerettem utóbbit, amikor megismertem előbbit. A két mű között persze elsősorban az apró különbségek érdekesek, úgyhogy ezekre nyilván nem fogok kitérni – végül is mire van az Internet???

Apu felkészült Google-használata vagyok, angolosok előnyben:

KÉP

BETŰ

Ne merüljünk el tehát a meddő részletekben, koncentráljunk a lényegre: mi a legfontosabb különbség a két jeles, kb. azonos(an magas) színvonalon muzsikáló alkotás között?

(Nem, nem a befejezésre gondolok, pontosabban nem csak arra, hanem A LÉNYEGRE.)

Másodközlés, utánközlés, valami ilyesmi.

Éreztem én, hogy minden rendben lesz velem és Mr. Macdonalddal, s lám, nem kellett csalódnom. Azt azért kicsit sajnálom, hogy angolul tudtam csak beszerezni a könyvét (nem szeretek szótárazni, márpedig az ötvenes évek szlengjéhez és a szerző egyébként is gazdag-költői nyelvéhez nem árt a segítség), úgyhogy ha valakinek van egy fölös példánya a magyar kiadásból (képet ld. fent), jelentkezzen bátran, egyébként is hiányzik a sorozatból. Pénz nem számít, csak olcsó legyen.

A Fulladásos halál a Lew Archer-sorozat második darabja, amit a szerző még Raymond Chandler és az ő Philip Marlowe-ja bűvöletében írt, azaz még nem találta meg teljesen a saját hangját, de szolgai másolásról persze nem beszélhetünk, sőt (nálam felkészültebbek konkrét Chandler-mű[vek] figuráit és cselekményét vélik felfedezni a sztoriban, de azt még ők sem tagadják, hogy Macdonald ezzel együtt is a saját útját járta). Marlowe és Archer a felszíni hasonlóságok ellenére két külön világ, Chandler és Macdonald stílusa sem keverhető össze egykönnyen (a laza, vicces beszólások jelentik a fő közös pontot, de Macdonald sokkal higgadtabb, és mint már említettem, költőibb, gyakran lírai a szó legszorosabb értelmében), ahogy a helyszínek és szereplők sem (Archer nyugodtabb, szemlélődőbb alkat, kifejezetten lélekbúvár típus, aki többnyire gazdag családok mélyen eltemetett bűneivel foglalkozik, bár a szakik szerint ezek a jellegzetességek a sorozat későbbi darabjaiban válnak majd igazán egyértelművé).

Nem butaság néha olyan könyvet olvasni, aminek már ismeri az ember a filmváltozatát!

Oké, ez a nagy bejelentés ebben a formában egy kicsit blőd, de nem véletlenül így indítom túlspilázott soraim. Boldogult gyerekkoromban ugyanis kifejezetten kerültem az ilyen köteteket, egész egyszerűen zavart, hogy már ismerem a sztorit, a karaktereket, ráadásul a filmesek szükségszerűen el is térnek a filmen látottaktól (többnyire nem is kicsit, ami külön idegesítő), de ma már kifejezetten érdekel a „miből mi?” kérdése. Már a Halálos lövés (az első Leonard-regény, amihez szerencsém volt) is izgalmasan viszonyult a John Madden-féle filmváltozathoz – utóbbi volt a gyengébb alkotás, természetesen.

Ez is másodközlés, őrület!

Szerelmi történet a zombiapokalipszis közepén, konkrétan A Zombi Fiú esete Élő Lánnyal (még konkrétabban HalottRómeó és ÉlőJúlia)... Nem hangzik valami jól, ugye?

Pedig jó ez, meglepően jó. Nem NAGYON jó, az is igaz, de van egy erős tippem, hogy a hasonszőrű Alkonyat színvonalát azért bőven megugorja (a könyveket nem olvastam, de a filmek, huhu, jaj). Konkrétabban:

Újfent másodközlök, immár jóval nagyobb lelkesedéssel.

Keletről érkezett, vékony, furcsa fiatalember, bizonyos Íszá Karpov bukkan fel Hamburg utcáin. Oroszországból vagy talán Csecsenföldről csempészték be kalandos úton Németországba. Éhezik, segítségre szorul, de tele van pénzzel, és ha bármi is igaz az állításaiból, még ennél is többre jogosult – szabályos vagyon várományosa. Egy csinos és ugyancsak fiatal német ügyvédnő, a lelkiismeretétől kínzott Annabel Richter próbálja minden lehetséges eszközzel támogatni, akár a törvényes kereteken is túlmerészkedve. Történetük összefonódik a szintén hamburgi, ám angol származású Tommy Brue-éval, aki apjától nem csak egy – látszólag még jól elevickélő, valójában egyre rosszabb állapotban lévő – magánbankot örökölt, hanem annak nagy titkát is, ami egyben Íszá vagyonának kulcsa.

Valószínűleg soha nem olvastam volna végig semmit Macdonaldtól, ha Ellroy a Fehér jazz elejére nem pont tőle választ mottót. Egyszer régen ugyanis próbálkoztam egy könyvével, még a nagy Chandler-korszakom idején, de cinikus poénokra és brutális közjátékokra éhező ifjú elmém nem tudott mit kezdeni vele, pár oldal után leraktam. Ebből is látszik, mekkora kretén tud lenni egy gyors és erőteljes ingerekre éhes kamasz.

És már mondom is: elcsesztem a számolást! A Könyvnapló 36. bejegyzésének valójában „36-39.”-nek kéne lennie, de most már nem fogok visszafelé minden egyes posztot kijavítgatni, úgyhogy a Kedves Olvasó fogadja el nekem bemondásra a címben szereplő két (arab) számot, és azt, hogy a 71. bejegyzést egyelőre pihentetem (ugyanis önálló recenzióként fog megjelenni máshol). Vagy vitatkozzon a Kedves Olvasó. Jelentsen fel! Esetleg tegyen az egészre magasról (én ezt javaslom). Most pedig jöjjön a lényeg: képregény(szerűség)ek következnek!

Egy csapás, két légy! Másodközlök: A panamai szabó nyomában - John le Carré és a többiek

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Panamában egy derék, szegény szabólegény... Aki nem lett volna se panamai, se szabó, ha nem dolgozik kb. 40 évvel korábban Kubában egy porszívóügynök, a mi emberünk (értve „mi” alatt minden britek királynőjét), úgyhogy kezdjük inkább az elején: Joan Pujol Garciánál, a két évtizeddel azelőtt működő katalán moziigazgatónál és nagy mesemondónál.

Sok újat nem tudok elmondani a korábbiakhoz képest e remek képregényekről, de azért valamit megpróbálok. Érdekes módon mindkét sorozat annál a kötetnél ment át valamiféle váltáson, amelyiknél újra felvettem a fonalat: a Sandman esetében az Álmok Ura éppen a 3. könyvben kezdett el novellaszerű rövidebb írásokban szerepelni (feltéve persze, hogy érdemben szerepelt is, nem csak cameózott) a korábbi nagyívű történetek, vagy legalábbis lazán kapcsolódó sztorik helyett, Scott Pilgrim története pedig hogy, hogy nem, a 4. könyvnél kanyarodik el a film cselekményétől (ha nem is élesen, de egyértelműen). Finom változások ide vagy oda, Neil Gaiman és Bryan Lee O'Malley továbbra sem tud hibázni, sőt, utóbbi még az "egyenlegén is javított" azzal, hogy teret engedett annak a témának, ami a filmben (számomra) fájóan felszínesen került csak elő, azaz hogy hogy hűdejófej Pilgrim azért mégiscsak egy kicsit hernyó volt, amikor egyszerre két csajt szédített, és minimum gyáva, amiért nem tudott időben szakítani a korábbi nőjével a későbbi kedvéért. Sok jót el tudok mondani a filmről is, de ami a történet bonyolítását és a figurákat illeti, a képregény lefőzi, és még azok a poénok is nívódíjasak, amik semmilyen formában nem köszönnek vissza Edgar Wright mozijában. (Csak érteném, mitől akkora szám ez a Scott... És tudnám egyértelműen megkülönböztetni a szereplőket...)
A verdikt változatlanul: Sandman és Scott Pilgrim méltó a figyelmükre, amit én is köszönök. Legközelebb egy újabb szpesöllel jelentkezik népszerű rovatunk, a szó a stúdióé.

Kép: moly.hu (köszi)

Már jó ideje vezetem ezt a Könyvnaplót, írtam is sok jó vagy majdnem jó könyvről, de arra nem tudok visszaemlékezni, hogy nem-képregény kategóriában mikor nyilatkoztam utoljára igazi remekműről, azaz olyan irodalmi műről, ami telibe talált – magával ragadott, elgondolkodtatott és elszórakoztatott egyszerre. Talán a memóriám babrál csak ki velem, talán nem is volt ilyen, mindenesetre Edward Bunker első (kiadott) regénye kiköszörüli a vélt vagy valós csorbát, ez ugyanis valódi mestermunka, egy közel letehetetlen, ihletett, autentikus és eredeti regény.

Hogy ki Edward Bunker? Nos, ő egy köztörvényes bűnöző volt, méghozzá abból a fajtából, amelyik a fél életét dutyiban tölti, méghozzá olyan bűncselekmények miatt, amelyekre nehéz morális feloldást találni. Pontosabban...

Már megvolt egy ideje a sorozat első része, de valószínűleg hosszú ideig nem nyúltam volna hozzá, ha a nagyvonalúságáról közismert Tesco áruház egyik rokonszenves alkalmazottja nem veszi a fejébe, hogy 150, azaz egyszázötven forintra értékeli le a Scott Pilgrim a világ ellen c. (mint utóbb kiderült, minden szempontból remek) DVD-t. A film bejött, úgyhogy kénytelen voltam leporolni a képregényt is, s láss csodát: az is jó! Sőt, bizonyos szempontból jobb is, de erre még visszatérünk kisvártatva.

Első fontos gondolat: biztos jele az öregedésnek, hogy Kanadát kezdem Amerikától külön kezelni. Persze eddig is tisztában voltam a különbséggel (Kanada ≠ USA legnagyobb állama, Kanada ≥ USA nagydarab, jóindulatú, belassult félfrancia uncsitesója), csak éppen nem érdekelt különösebben. Így, a krisztusi korban már az is szempont lett, hogy valaki/valaki kanadai (pl. Mike Myers, Jim Carrey, Pamela Anderson, a Sutherland-klán, Matthew Perry, Dan Aykroyd, Robin Scherbatsky, John Candy, Tommy Chong, Michael J. Fox, a Plummer-klán, Sarah Polley, Seth Rogen; NoMeansNo, Leonard Cohen, Rush, The Band, The Hanson Brothers, Neil Young; Arthur Hailey, Kertész Ákos, Stephen Leacock, Alistair MacLeod; James Cameron, David Cronenberg, Arthur Hiller, Norman Jewison, Ted Kotcheff, a Reitman-klán).* És ami a legsokkolóbb: a felsorolt személyek jelentős része vállalható, mi több, rokonszenves arc! Kanada iz kúl. (?)

Második fontos gondolat: bármennyire jó is a film, a képregény bizonyos szempontból egyértelműen jobb. Nevezetesen a főszereplő(k) miatt, aki(k) rajzolt formában tényleg olyan(ok), amilyennek lennie(-ük) kell – azaz szimpatikusak. Kevés gondom volt a filmmel, tényleg, de az azért zavart, hogy Scott Pilgrim csak lassan válik szimpivé, márpedig ez ebben a sztoriban fontos összetevő. A képregény Pilgrimje sokkal szerethetőbb, ahogy egyébként a két nője, Knives és Ramona karaktere is valahogy jobban érthető, elfogadhatóbb. Mindez már csak azért sem mindegy, mert a film befejezése jelentősen eltér a képregényétől, amire a figurák közti különbség elég jó magyarázattal szolgál (magyarán: a rendező is tudta, hogy az eredeti befejezést ezekkel az arcokkal nem tarthatja meg, nem működne – ami azért jelez valamit).

Harmadik gondolat (a „kevésbé fontos” ciklusból): azt egyik Pilgrimmel kapcsolatban sem értem, hogy mitől kellenek ők a nőknek. Főleg ennyinek és ilyeneknek. Ez bekerülhetne az Amire nincs magyarázatba, a jeti és a spontán emberi égés közé.

Negyedik gondolat (megint csak a „kevésbé fontos” ciklusból): A képregény is vicces, de nem teljesen ugyanúgy, mint a film. Ezzel kapcsolatban főleg azon lepődtem meg, hogy az a humor, amit én automatikusan és egyértelműen Edgar Wright rendezőhöz kapcsoltam, valójában a könyvek legfontosabb összetevője és Bryan Lee O'Malley sajátja. Köszönjük, szerzői filmelmélet, a film szőröstül-bőröstül a rendezőé, hóóógyne...

Ötödik gondolat (nem túl fontos): az azért hiányossága a képregénynek (még a filmhez képest is), hogy néha nem könnyű követni. Pl. mert a mangastíl sok mindenre remek, de a szereplők megkülönböztetése terén már komoly kihívások elé állítja a befogadót (értsd: főleg frizura és ruha alapján kéne tudnunk beazonosítani minden egyes óriásszemű lényt a soktucatnyiból).

Hatodik, ún. (de teljesen lényegtelen) zárógondolat: hipster-szempontból az lehet király ebben a Scott Pilgrimben, hogy nagyon hipster, de közben parodizálja is a hipster-jelenséget, ami tök menő. Menőnek lenni viszont kicsit sem menő, szóval összességében ez az egész nagyon gáz az összes felhajtással együtt. Csakhogy ami nemmenő, az valójában menő, így a Scott Pilgrim sem lehet más, csak tök gázos. És ennél királyabb dolog nincs a világon!

Hát ezért gondolom én azt nagyon határozottan ebben a kérdésben, amit gondolok.

Ui. E Könyvnapló-bejegyzés számozása nem véletlenül zavaros.

*A „Jé, ő/ez is kanadai?”-kategóriát erősíti még többek között:
Geneviève Bujold, Kim Cattrall, Michael Ironside, Margot Kidder, Elias Koteas, Eugene Levy, Carrie-Anne Moss, Leslie Nielsen, John Neville, Catherine O'Hara, Saul Rubinek, Keanu Reeves, Ryan Reynolds, William Shatner, Meg Tilly, Deborah Kara Unger, John Vernon, Michael Wincott; Bachman–Turner Overdrive, Cowboy Junkies, Crash Test Dummies, I Mother Earth, Jeff Healey Band, Men Without Hats; Margaret Atwood, Michael Ondaatje, Mordecai Richler, A. E. van Vogt; Denys Arcand, Christian Duguay, Atom Egoyan, Paul Haggis, Mary Harron, Vincenzo Natali, Roger Spottiswoode.

Régóta esedékes volt részemről egy Leonard-regény elolvasása, amire sajnos az író halála (RIP!) adott jó ürügyet. Konkrétan azért ezt a könyvet választottam, mert a Hajsza címen futó filmváltozat megítélése némi zavart okozott a kritikuskollégák körében, és mielőtt igazságot tettem volna ez ügyben (irónia!), be akartam fogadni az alapjául szolgáló művet. Megérte. (A film egyébként nem rossz, de a regénynél mindenképpen gyengébb, és önmagában sem túl erős darab.)

Itt van a comic(s), itt van újra...

Ezúttal nincs bő lé! (Bólé sincs?) Pattogós bekezdések következnek.

Frank Miller: Sin City #4 – A sárga rohadék - Csodálatos, zseniális ésatöbbi. Ahogy a nálam okosabbak már megírták, nem a sztori itt a lényeg, az „csak” túlpörgetett noir, viszont ezekkel az őrült képekkel együtt robbanásveszélyes elegyet alkot. És ez teszi a jó képregényt, nem? De!

Mike Mignola: Hellboy 1-2-3. – Itt azért már vissza kell vennem a szuperlatívuszokból, de azért nem nagyon. Ha Millernél megemlítettem, hogy nem visz sok eredetiséget a narratívába, akkor Mignola kapcsán egyértelműen ki emelnem, hogy… khm… műveit nem a gondos meseszövés emeli az átlag fölé. Érdekes karaktereket alkot? Abszolút! Izgalmasak ezek az okkult, áltudományos, folklórból csent stb. témák? Bizony. No és mi a helyzet a sztorival, cselekménnyel, fabulával, szüzsével, undzóvejter? Mintha csak magát Hellboy-t látnánk: ahogy esik, úgy puffan. Az első kötet még többé-kevésbé kivétel (volt is társszerzője!), a többinél már nehéz félreérteni a dolgot. Szerencsére a képek akkor is kárpótolnák az olvasót, ha a történetek teljesen elviselhetetlenek lennének, ez viszont bőven nem igaz. Szóval Hellboy jó arc, Mignolát szeretjük, és vice-házmester.

Zórád Ernő – Jókai Mór: Névtelen vár - Zórád-képregény a mórahalmi strandon, öccázé? IDE VELE! Ahogy egy derék amerikai kritikus írta A Mississippi szirénje kapcsán: „Always buy brand names.” Ami persze nagy hülyeség, de speciel A Mississippi szirénjére és a Névtelen várra bőven igaz, megérik a befektetést. Fektessen be Ön is!

Aliens: Üvegfolyosó és egyéb történetek & Szemfényvesztés és kísértet - Végül, de legutolsósorban pár szó ezekről a képregényekről TANULT KOLLÉGÁIMTÓL, hehe. Mert eléggé igazuk van, ami azt illeti, akkor meg minek ragozni.

Másodközlök.

http://filmvilag.blog.hu/2013/07/10/scott_turow_artatlan_350

Hogy egy filmhez miért készítenek folytatást, nem nehéz kitalálni: az esetek túlnyomó többségében a pénz áll a háttérben. Egy könyv esetében már nem ennyire egyszerű a képlet, főleg ha olyan íróról beszélünk, mint Scott Turow. Egyrészt egy ilyen kaliberű alkotót valószínűleg más motivál, mint a producereket (ha gyorsan akarna nagyon sok pénzt keresni, hatékonyabb módszert is találhatna az irodalomnál), másrészt első könyve, a nagy sikert aratott Ártatlanságra ítélvevalamiféle folytatásait már régen elkészítette (hiszen minden egyes regénye a kitalált Kindle megyében játszódik, és ugyanazon személyek tűnnek fel bennük fő- és mellékszereplőként).

Az alapvető kérdés tehát: miért várt a szerző bő 20 évig azzal, hogy nyomdába adja első műve „igazi” folytatását?

Az első kellemes meglepetés, hogy nem kell találgatnunk a válasszal, még a könyvet sem kell hozzá végigolvasni – Turow rögtön a bevezetőben leírja, mit gondol a folytatásokról és miért döntött az Ártatlan megírása mellett. Őszintének tűnő, szerény szöveg, és az elolvasása után (illetve az első regény ismeretében, ld. Ártatlanságra ítélve-kritika) már tényleg csak annak a kérdésnek marad létjogosultsága, hogy minden nemes szándék ellenére érdemes volt-e az írónak energiát ölnie Rusty Sabich újabb nagy perének megírásába.

A rövid válasz: igen.

A hosszabb válasz:

Mit is írhatnék erről a könyvről? Valószínűleg már minden leírtak vele kapcsolatban. Talán csak két kivétel akad: 1) senki nem írta még le az ÉN véleményemet 2) senki nem írta még le, hogy személy szerint NEKEM mi közöm lehet ehhez a könyvhöz. Lássuk.

1) Ez egy nagyon jó könyv. Maga az írás,  az írói munka színvonala olyan magas, hogy arról tényleg csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni, és ez persze még nem minden. (Fun Fact: Ezzel talán még Szabó Magda sem volt tisztában, egyes rajongói pedig talán még tagadnák is, de az egyik [kiválóan!] alkalmazott írói technika az "alantas" krimikből lehet ismerős: az elbeszélő belenget valamit, tipikusan valamilyen rejtélyt vagy fordulatot, hogy növelje a feszültséget, aztán persze előbb-utóbb felfedi a kártyáit, de csak azért, hogy egy újabb "lengetéssel" rögtön még magasabbra emelje a tétet.)

2) Látszólag kevés dolog állhat tőle távolabb, mint szerénységem, illetve szerénységem első publikált regénye, pedig van kapcsolat. Durva, de ez is tény: Szeredás Emerencet én is ismertem, és én is megírtam az ő valamiféle "irodalmi változatát". Persze nem teljesen ugyanarról a személyről van szó, de a lelki rokonság egyértelmű, legalábbis számomra. És ez legalább annyira kísérteties, mint amennyire felvillanyozó.

Kép: moly.hu (köszi)