Orosdy Dániel blogja

Éreztem én, hogy minden rendben lesz velem és Mr. Macdonalddal, s lám, nem kellett csalódnom. Azt azért kicsit sajnálom, hogy angolul tudtam csak beszerezni a könyvét (nem szeretek szótárazni, márpedig az ötvenes évek szlengjéhez és a szerző egyébként is gazdag-költői nyelvéhez nem árt a segítség), úgyhogy ha valakinek van egy fölös példánya a magyar kiadásból (képet ld. fent), jelentkezzen bátran, egyébként is hiányzik a sorozatból. Pénz nem számít, csak olcsó legyen.

A Fulladásos halál a Lew Archer-sorozat második darabja, amit a szerző még Raymond Chandler és az ő Philip Marlowe-ja bűvöletében írt, azaz még nem találta meg teljesen a saját hangját, de szolgai másolásról persze nem beszélhetünk, sőt (nálam felkészültebbek konkrét Chandler-mű[vek] figuráit és cselekményét vélik felfedezni a sztoriban, de azt még ők sem tagadják, hogy Macdonald ezzel együtt is a saját útját járta). Marlowe és Archer a felszíni hasonlóságok ellenére két külön világ, Chandler és Macdonald stílusa sem keverhető össze egykönnyen (a laza, vicces beszólások jelentik a fő közös pontot, de Macdonald sokkal higgadtabb, és mint már említettem, költőibb, gyakran lírai a szó legszorosabb értelmében), ahogy a helyszínek és szereplők sem (Archer nyugodtabb, szemlélődőbb alkat, kifejezetten lélekbúvár típus, aki többnyire gazdag családok mélyen eltemetett bűneivel foglalkozik, bár a szakik szerint ezek a jellegzetességek a sorozat későbbi darabjaiban válnak majd igazán egyértelművé).

A Fulladásos halál kiindulópontja egy zsarolólevél, de a műfaj hagyományaihoz híven ez tényleg csak kiindulópont, a cselekményt már gyilkosságok, házassági válság, leplezett szerelem, egy zűrös olajmágnás és néhány kóbor pszichopata alakítja, no és hősünk némileg meglepő szerelmi szála. (További meglepő körülmények: 1 db Elektra-komplexus, 1 db alig leplezett homoszexuális szerelem, 1 db kapcsolatfüggés, 1 db „Üdvözlöm, Mr. Bond!”-szerű nagy beszélgetés a stílben passzoló egyebekkel, 1 db elég szokatlan, ám annál kreatívabb menekülés). A történet viszonylag lassan indul be, de akkor nincs megállás, hősünk szaladgál, mint pók a falon, a részletekbe ne is bonyolódjunk bele.

A lényeg: a Fulladásos halál, alias The Drowning Pool kisebb hibáival együtt is remek könyv, merem ajánlani a kemény krimik barátainak, és nem is kizárólag nekik, én pedig egyre inkább várom, hogy eljussak az „érett” Macdonald-regényekig (pár mű azért még hátra van addig).

Végül, de nem utolsó sorban ejtsünk pár szót a filmváltozatról is, ugyanis a Mozgó célhoz hasonlóan ebből is készült, mi több, a Felkavart víz (mennyivel kifejezőbb a regény magyar címénél, nem?) nem is egyszerűen csak a folytatás filmváltozata, hanem a Mozgó célból készült Harpernek is folytatása egyben (ami talán kézenfekvőnek tűnik, de nem az). A rendező immár nem Jack Smight és a forgatókönyvíró sem William Goldman, de Archert szerencsére változatlanul Paul Newman alakítja, és a stáb ismét nem kutyaütőkből áll: a rendező Newman régi haverja, Stuart Rosenberg (Bilincs és mosoly), a forgatókönyv írói Tracy Keenan Wynn (The Longest Yard), Lorenzo Semple Jr. (A Parallax-terv) és Walter Hill (A szökés, 48 óra), az operatőr Gordon Willis (A keresztapa-sorozat), a vásznon feltűnik többek között Joanne Woodward, Anthony Franciosa, Murray Hamilton, Gail Strickland, Melanie Griffith, Richard Jaeckel, Paul Koslo és Andrew Robinson is. A Felkavart víz ennek megfelelően minőségi darab -- csak sajnos nem eléggé. Macdonald regényének cselekményét és figuráit nagyjából megtartották az alkotók, de sok finomságot elhagytak, a helyszínt is lecserélték, és a tempót kicsit túl öregurasra vették. Távolról sem rossz a végeredmény, de azért igazán jónak sem nevezhető, legfeljebb részleteiben: Newman némelyik magánszáma és az a bizonyos szokatlan, ám annál kreatívabb menekülés(i jelenet) gondoskodik róla, hogy valamilyen szinten megragadjon a memóriánkban. Ha nem készült volna akkoriban jópár remek neo-noir (A döntés éjszakája, Kínai negyed, soroljam?), Rosenberg filmjét is magasabban jegyeznék, így viszont nem teljesen véletlenül került a „futottak még” kategóriába. A műfaj, Newman és Ross Macdonald barátainak mindenképpen ajánlott darab, de a többiek bátran kihagyhatják. Vagy lessék csak meg azt a bizonyos menekülést a Youtube-on (klasszikus szinkronnal!), az azért ma sem semmi.

Kép: moly.hu (köszi)