Orosdy Dániel blogja

Mély fókusz!

Mert az arcokat (különös tekintettel a kamera felé néző és attól elforduló arcokra) bizony sokféleképpen filmre lehet venni, és legkésőbb az Aranypolgár óta népszerű móka a rendezők körében éles előtérhez jó távoli, de ugyancsak éles hátteret passzintani. Ez igényel(t) némi felkészültséget, viszont ez a bizonyos mély fókusz (deep focus) technika jó rendező kezében (izgalmas arcokkal, szögekkel, beállításokkal, mozgásokkal, vagy éppen élesítéssel kombinálva) nagyon hatásos képeket-jeleneteket eredményez. Fulci se maradt le a nagyok mögött, úgyhogy mai adásunkat ennek szenteljük.

Arcok, profilok, mélységek, élesség stb. Jack Clayton, Hitchcock, Fulci, De Palma...: legeltessük valamennyi szemeinket.

A Hitchcock és Fulci, valamint az egyikük-másikuk/mindkettejük és Verhoeven közötti kapcsolatot boncolgató alsorozatunk újabb darabjához érkeztünk. Főszereplőink: a Szédülés, a One on Top of the Other és az Elemi ösztön, továbbá San Francisco. Hogy ki kitől, miért és mennyit, tudatosan vagy véletlenül -- nem tudom. Annyira nem is fontos.

Már megint és újfent egy jeles ítészkolléga véleményét teszem magamévá, méghozzá ezúttal olyannyira, hogy idézni is fogok Huber Zoltán örökérvényű gondolataiból:

az amerikai újságíró eredetileg 1990-ben megjelent kötete kifejezetten érdekfeszítő olvasmány. Nehéz pontosan meghatározni, mi is Rebello írásának műfaja, hisz hollywoodi kordokumentumként, rendhagyó Hitchcock-portréként és izgalmas kritikai kísérletként is forgatható. A Psycho elkészültének körülményeit egy nyomozó alaposságával rekonstruáló író lehengerlő részletgazdagsággal mutatja be egy film létrejöttének összes fázisát, eközben bemutatja a legendás művész hírhedt munkamódszerét, közelebb hozva az olvasóhoz Hitchcock személyiségét. A legérdekesebb azonban a könyv univerzálisabb, filozofikusabb olvasta, hisz Rebello egy remekmű nyomába eredve végeredményben arra az ősi titokra keresi a választ, mitől lesz egy műalkotás zseniális. Az író kész válaszokkal szerencsére nem szolgál, ám ezek a kérdések, a vizsgálat módszere már önmagukban is gondolatébresztőek és izgalmasak.

Zoli mindössze egyetlen, ám fontos körülményt nem említ, de ezt tudjuk be annak, hogy hangsúlyozottan csak villámkritikát írt a kötetről.

MIRE GONDOLOK?

Alfred Hitchcock, és különösen egyik főműve, a Szédülés (Vertigo, 1958) jelentőségét nem hangsúlyozhatjuk eléggé, ha Lucio Fulciról, avagy általában thrillerről(-horrorról) beszélünk, ld. e korábbi epizódot. Bár Fulci esetében a Szédülés hatása leginkább a parafrázisba hajló One on Top of the Other (alias Una sull'altra, Perversion Story, 1969) stílusán és történetén mutatható ki, az olasz mester más giallók forgatásakor is kihasználta a lehetőséget némi kalapemelésre.

A képek ezúttal is magukért beszélnek:

Hitchcock nem képes szabadulni tőlünk, bár most második kedvenc szőkéjét -- és első számú Grace Kelly-pótlékát --, Tippi Hedrent küldte a rovatba. És ugyan Mel Brooks-ról sok jót elmondhatunk (pl. hogy híresen humortalan), szépség terén biztosan nem veheti fel a versenyt a Hollywoodban sajnálatosan rövid karriert befutó Tippivel, aki nem mellesleg Melanie Griffith anyukája is. De vajon mit művelt a káprázatos szépségű színésznő, miután a karrierje többé-kevésbé zátonyra futott a The Harrad Experiment című filmmel 1973-ban?

LELEPLEZÉS!!!!

Kémregényes fordulatok!!

Mutatom.

Georges Simenon regényéből tudtommal nem készített filmet Alfred Hitchcock, Mel "Híresen Humortalan" Brooks pedig még annyira sem. Akkor mégis mit keres Richard H. Thorndyke a Maigret albérletben borítóján?

Zavaros, mi?

Mutatom már, mutatom...

„Mi valamennyien Gogol Köpönyegéből bújtunk ki.” -- mondta (állítólag) Dosztojevszkij, természetesen önmagára és a többi korabeli orosz íróra utalva. Ha a mindenkori thriller- és horrorrendezők tennének hasonló nyilatkozatot, egyértelműen Alfred Hitchcockról mondanának valami hasonlót (Murnau, Lang és még páran megtagadhatják a vallomást, de a többiek -- büszkén vagy kelletlenül -- ismerjék csak el a nyilvánvalót).

Az alábbi képek ezt a nagy igazságot szemléltetik pár "geometrikus kompozíció" segítségével. Hogy a jeles utódok közül melyik dolgozott saját kútfőből (mégiscsak), melyik nyúlt közvetlenül az ősforráshoz ("Hitch, ez a te tárcád a zsebedben?"), és melyik merített egy másik merítőtől (Brian egyre gyanúsabb, ő mintha bírná az olaszokat), én meg nem mondom, de annyira nem is érdekes. A szögletes és kerekded szerkezetű folyosók/lépcsőházak ezekben a tematika és stílus szempontjából is könnyen összekapcsolható thrillerekben már annál inkább.

Sok merész képzettársítással találkozhattunk mostanáig az Albatrosz Könyvek készítőinek köszönhetően (a sorozat vonatkozó darabjait ld. itt, itt és itt, a nem vonatkozót itt), de a legvadabb csak most jön. A Kelepce című korszakos remekmű magyar borítója ugyanis két szempontból is mérhetetlenül pofátlan / vicces. Hogy került a csizma a Wizzairbe, avagy mit gondolt volna Hitchcock, ha és amennyiben...?

MUTATOM!