Orosdy Dániel blogja

Mint jeleztem volt, a Fulci & Romero projektnek részét képezik remek, ingyenes (!) internetes anyagok is, konkrétan és leginkább vizuális mankóként szolgáló képek, melyek a szövegben tett egyes utalásokat teszik egyértelművé. Aki már olvasta a könyvet, így jobban megértheti, mire gondolt a költő, aki pedig még nem, érdeklődést tanúsíthat a költő műve iránt és megvásárolhatja lelkesen. Szóval mindenkinek megéri, na!

Első áldozatunk maga a nagy Federico Fellini, aki ugyanúgy Steno tanítványa volt, mint Lucio Fulci (a két ifjú titán korai munkái között még számos hasonlóságot felfedezhetünk, konkrétan A fehér sejk nem sokban különbözik a pályakezdő Lucio vígjátékaitól), sőt, még dolgoztak is együtt 1-2 filmen (persze nem a saját projektjeiken). Fulci kései interjúkban barátjának nevezte Fellinit, ami önmagában nem sokat jelent (sokakat "amicózott" le, a híres és elismert kollégákat különösen szívesen, igaz, ugyanilyen előszeretettel kritizálta is pályatársait), de miután a közös múltjuk bizonyítható, érdeklődésük és stílusuk között akad hasonlóság, illetve Fulci idézett is Fellinitől, akár komolyan is vehetjük ezeket a kijelentéseket, vagy legalábbis azt, hogy Fulci nagyra becsülte jóval elismertebb régi kollégáját.

"Fulci idézett is Fellinitől"????

Bizony, egy esetben biztosan. Ne a legnagyobb klasszikusokra tessék gondolni, bár a magam részéről kifejezetten szeretem és nagyon jónak tartom Fellini Szélhámosokját, ami a jelek szerint Fulciban is nyomot hagyott, ugyanis átültette egy emlékezetes jelenetét a Don't Torture a Duckling című giallójába (mely a maga nemében egyébként erősebb mozi a Szélhámosoknál). Ezt a kapcsolatot kb. velem párhuzamosan, évekkel ezelőtt szúrta ki K H Brown, a giallo fever nevű blog szerzője, ezért az egyszerűség kedvéért azokat a képeket veszem át, amikkel már ő is illusztrálta a vizuális tisztelgést, de extraként bedobom Brian De Palma A háború áldozatai című filmjének hasonló jelenetét is, ami szintén gyanúsan emlékeztet -- nem, már nem Fellini filmjére, hanem csak a Don't Torture a Ducklingra. (És nem is most fordul elő utoljára az olasz kollégákért bevallottan lelkesedő De Palma neve ebben a sorozatban.)

Képek a TOVÁBB után!

Szélhámosok (Federico Fellini, 1955)

Don't Torture a Duckling (Lucio Fulci, 1972)

A háború áldozatai (Brian De Palma, 1989)

Mint azt Brown kolléga kiemeli, a felvételek és a helyzet (megkínzott és sorsára hagyott figura mászik a kopár, köves domboldalon, aki nem tudja felhívni magára az arra közlekedők figyelmét, és ez a halálához vezet) hasonlósága mellett abban is emlékeztetnek egymásra a karakterek, hogy mindkettejük sorsát a gyerekekhez fűződő, problematikus viszony pecsételi meg: a Broderick Crawford által alakított szélhámos a tőle elhidegült lányának akarja adni a másoktól kicsalt pénzt, ezért a bűntársai csúnyán megverik, a "boszorkányt" pedig, akit Florinda Bolkan alakít, azért lincselik meg a falusiak, mert őt tartják a közösséget sújtó gyerekgyilkosságok elkövetőjének. De Palma valós eseten alapuló mozija háborús történet, a képeken látható lány amerikai katonák rabolták el, és éppen egy tűzharc közepén próbálja otthagyni a rajta sorozatos nemi erőszakot elkövető jenkiket, természetesen sikertelenül, a szélhámoshoz és a boszorkányhoz hasonlóan ő sem éli túl az incidenst. Hogy De Palma látta-e a Don't Torture a Ducklingot, nem tudom, mindenesetre a nyilvánvaló különbségek ellenére (Fellini és Fulci nem akciójelenetbe ágyazta a menekülés motívumát, ezért is csak két képet mentettem ki A háború áldozataiból) a hasonlóság minimum elgondolkodtató, ráadásul egyéb jelek is arra utalnak, hogy az amerikai olasz gondosan tanulmányozta az olasz olaszok thrillereit, beleértve Fulci műveit is, ld. Lizard in a Woman's Skin vs. Gyilkossághoz öltözve (erről egyelőre nem akarok külön posztot írni, de ha a Nyájas Olvasók igénylik, akár még ez is megeshet).