Orosdy Dániel blogja

Hogy mi a közös Terry Gilliamben és John Cleese-ben? Egyszerre nagyon sok és nagyon kevés, de a legérdekesebb az, hogy még abban is meglehetősen különböznek, amiben amúgy kifejezetten hasonlítanak.

MIRŐL BESZÉL EZ AZ EMBER?!

Elmagyarázom.

Ahogy azt már párszor szóvá tettem (legalábbis gondolatban biztosan), egy (ön)életrajzi könyv legproblematikusabb része tipikusan az ún. korai évek, vagyis az a kihagyhatatlan időszak, ami fontos a szerző(k)nek, fontos az alanynak (tárgynak?), fontos minden szempontból – viszont a legritkább esetben nevezhető igazán érdekesnek. Hősünk akkor még nem hős, csak hős-kezdemény, konkretice egy gyerek/fiatal, aki fontos (nem lehet ezt a szót eleget használni!), sőt, meghatározó eseményeket tapasztal és élményeket él át (esetleg fordítva)… amik jellemzően elsősorban neki izgalmasak. Ahhoz, hogy számunkra, külső szemlélők, befogadók, vagyis a közönség számára is azok legyenek, szükség van a művész produktumára, azaz a műre, ami már egy megszűrt, átalakított, a primer tapasztalatokhoz képest másodlagos (vagy harmadlagos, negyedleges…) valami, márpedig ez a legritkább esetben pont az önéletrajz, annak is az első pár fejezete;

VAGY szükség van olyasféle írói tehetségre (akár az alanytárgy, akár a segítője-szellemírója-életrajzírója részéről), ami képes ezeket a jellemzően eseménytelen ésvagy nem különösebben lenyűgöző momentumokkal teli korszakot olvasmányosan találni. Kemény dió.

Nos, John Cleese esetében határozottan kijelenthetem, hogy

Bármi is legyen a bookazine, benne van, hogy book, tehát a magazine-os megjelenés ellenére könyvnek minősül és így helye van a könyvnaplóban. (Komoly tisztesség ez, pl. fénymásolatban, képernyőn olvasott vagy kinyomtatott könyveket általában nem naplózok, igaz, ilyenek nem is gyakran kerülnek a kezembe.)

Balekok vagyunk. Én biztosan. Ez a könyv legalább nem akkora lehúzás, mint azok a bizonyos (és sokkal jobb sorsra érdemes) Google-fordított kiadványok, sőt, tulajdonképpen tiszteletre méltó és rokonszenves, hogy Cristiana Pedersoli is megírta az emlékeit az édesapjáról. Kár, hogy ténylegesen nem sok emléke volt / nem kívánta valamennyit megosztani a publikummal (nem tudom eldönteni, melyik állítás igaz, mindenesetre a könyv még ebben a formájában, a kismillió függelékkel együtt is vékonyka). Ugyancsak kár, hogy

Fordító, szerkesztők, nagy kiadó, elvben minden adott, mégis tele van félrefordításokkal a szöveg – hát igen, a filmes szakzsargon nehezen adja magát. (És az argó is. Kedvenc leiterjakabom: a Van, aki forrón szereti összefüggésében „női ruhá[ka]t” jelentő „drags” Caine művének magyar változatában „ócska gönc” lesz, amibe nem szívesen öltöztette akkor még Hollywood a színészeit… Ó, hogyne. Chaplin is ezért járt mindig szmokingban, nemdebár?)

Igen, ahogy az Őz-sorozat, a Fulci-sorozat is befejezi pályafutását e blogon a 25+1. adással --  legalábbis erősen úgy tűnik. És mi mással is búcsúzhatnánk, mint virággal 25+1 válogatott képpel, melyek a könyvből és a blogról egyaránt kimaradtak, pedig eklatáns (!) tanúbizonyságát adják a jeles rendező vizuális fantáziájának. Alább tehát: szemek, színek, hangulatok...

...de főleg szemek.

A haladók pedig rendeljék meg bátran Merényi "Grafitember" Dániellel közösen jegyzett regényem, a Wakondot, melyben természetesen akad (legalább) egy Fulci- (és Romero-)utalás. (Ha nem több.)

Jubilálunk!...

...az Őz-sorozat után itt is, és ahogy ott, Fulci apropóján is érkezni fog (legalább) még egy poszt.

Utolsó témáink egyike pedig "a trükk", vagyis az a nem mindennapi truváj, amikor a hősünk vert helyzetből képes legyőzni jelentős (és szó szerinti) fölényben lévő ellenfelét. Konkrétan: két izmos férfi, Jó és Rossz verekszik, ám a Jó nagy bajba kerül, önmagában is életveszélyes helyzetben kapaszkodik valamibe a mélység felett, amit a Rossz természetesen igyekszik kihasználni oly módon, hogy az igazság harcosát a biztos halálba taszítja. CSAKHOGY! A Jó ismer egy olyan fogást, amihez hasonlót azóta is legfeljebb csak a Háborgó mélységben vagy a Jurassic Worldben láttam, cápa, illetve raptor ellen bevetve -- egy sajátos mozdulatról van szó, amellyel a Jó meglepően könnyen képes megóvni az életét ÉS (a korlátokat sosem ismerő Fulci esetében) enmaga helyett a Rosszat a végzetébe lökni.

Tetszenek emlékezni? A cápás filmben Thomas Jane karaktere vet be rendszeresen valami őrületes mozdulatot, amivel úgy cselezi ki az őt megtámadni készülő halrémet, mint Cirmi macska a talpra-nem-esést. Szóval üzembiztosan és már-már (hehe) hihetetlenül. A jurasszikus film esete pedig még mémet is ihletett. Nincs meg? Dehogynem! #JurassicZoo:

Lucio Fulci azonban még azelőtt emelte a téT, hogy a többiek elkezdtek volna játszani...

IZGALMAS, NEMDE????

Lássuk a gifeket, tehát azt a 2, azaz kettő esetet, amikor Fulci bevetette azt A TRÜKKöt, ami még a legelvetemültebb hollywoodi forgatókönyvírót is pirulásra késztetné.

Saját portékánkat, ne dicsérjük stb. stb. De mit csináljak: olvastam, tetszett. Ennyit még elárulok.

Hogy mi mennyire és mi miért nem…?

Fulci visszavág!

- ígértem legutóbb. És ha én valamit megígérek...

Szóval a derék Lucio ugyan saját bevallása szerint nem látta a Sóhajokat (Suspiria, 1977), de bizonyos körülmények, hát... más irányba mutatnak. (Túl azon, hogy Argento filmje igen komoly sikert aratott, és amúgy is elég valószínűtlen, hogy a mozimániás Fulci csak úgy kihagyta volna.) Ezek a bizonyos körülmények következnek most filmenként 1-1 gif segítségével.

A nap kérdése tehát:

Minden vakot megtámad és megöl a segítőkutyája?

Az olasz filmesek ugye nem lopnak...

Pláne nem egymástól...

És ha két ember biztosan nem nézte ihletőforrásnak a másik művét, hát azok egészen egyértelműen Lucio Fulci és Dario Argento...

...

...

...

Bocs, eddig bírtam.

Szóval hőseink mondtak mindenféléket, de a tények (na jó, legyünk megengedőbbek: a látszatok) makacs dolgok.

Következzék két makacs jelenet gifesített* összehasonlítása -- ezek kapcsolatáról röviden a Fulci & Romero kötetben is megemlékeztem.

Boncasztalunkon tehát:
- az A Lizard in a Woman's Skin (alias Egy gyík a nő bőrében, 1971), melyről tudhatjuk, hogy Dario Argento nem látta, hiszen Luigi Cozzi határozott állítása szerint ő tudatosan nem nézte a(z első, kvázi műfajteremtő) sikerfilmje (Kristálytollú madár, 1970) "másolatait"**;
- a Suspiria (alias Sóhajok, 1977), melyről ugyancsak tudhatjuk, hogy Lucio Fulci nem látta -- hiszen ő maga mondta!*** És ő nyilván mindig igazat mondott. A nagy mesélők már csak ilyenek.

* A gifek (természetesen?) nem fedik 100%-osan a vonatkozó jeleneteket, illetve azok egyes részeit, de éppen csak annyit játszottam a screenshotok kiválasztásával, hogy tényleg egyértelműen átjöjjön a lényeg. Amúgy is az az elvem, hogy a gif nem pótolja a jeleneT, a jelenet pedig a filmet, tehát tessék megnézni ezeket az alkotásokat bátran, mesterművekről beszélünk!
** A kvázi műfajteremtés és a másolatnak bélyegz(őd)és erősen véleményes, hogy finom legyek, miután a giallónak becézett olasz thrillert nem Argento találta fel, "csak" ő tökéletesítette és tette nagyon népszerűvé (mondhatni divatossá), ráadásul Fulci már az ő elsőfilmje előtt is jegyzett egy fontos alkotást, amit ehhez a(z al)műfajhoz sorolhatunk (One on top of the Other, 1969). Bővebben a könyvben.
*** Ennek sorozatunk következő epizódjában lesz jelentősége.

Kivételesen nem én vagyok a vajszívű, amikor is megállapítom, hogy tanult kollégám meglehetősen megengedő volt, amikor e könyvet – inkább többé, mint kevésbé – méltatta a Filmvilág hasábjain, még ha „ponyvaportréként” is. Alapvetően persze igaza van Baski Sándor Szerkesztő Úrnak, és a „Korántsem hibátlan bulvár-biográfia, de a Tarantino-kultusz ápolói számára nélkülözhetetlen kellék.” lead is jól visszaadja a lényeget, ám az ördög, mint tudjuk, a részletekben rejlik. Ezúttal leginkább a magyar kapcsolatban.

Saját portékánkat ne fényezzük má’, avagy a szomszéd tehene mindig zöldebb (???), szóval a Filmanatómia-sorozat 4. kötetét is elolvastam, és összességében elégedett vagyok vele (nyilván leginkább a kollégákkal, jómagam minden körülmények között mellékes vagyok, és a jelek szerint ezt az Univerzum is így gondolja, hehe). Szóval nem fosom itt tovább fölöslegesen szövöm a szavak meddő szövetét végeláthatatlan, inkább idézek két kollégát, akik helyettem is megmondták a tutit (jelszavunk továbbra is a szerénység, ld. Bástya elvtárs híres bonbonját):

Ezer szónál is többet mond a blablabla.

Bergman és Fulci?!... Mármint Ingmar Bergman és Belezős Fulci???

MI VAN?

Az van, hogy Fulci ismerte a nála mindössze 9 évvel idősebb Bergman munkásságát, és nem is hagyta hidegen, legalábbis az arcok jellegzetes bemutatása biztosan nem (játék előtérrel-háttérrel, az arcok és a kamera által bezárt különböző szögekkel).

Lássuk!

Lucio Fulci pont tegnapelőtt töltötte volna be a 90. életévét, ennek örömére következzen egy képösszeállítás -- a Fulci Lives! (The Lucio Fulci Fanclub) Facebook-csoporté -- a Maestro filmszerepeiből, nekem köszönhetően időrendben, jegyzetekkel, extrákkal:

Ugyan a Könyvnaplóban tárgyalom ezt a művet, Kedves Olvasó, ám Ön ne hagyja magad félrevezetni: ez a valami nem könyv. Illetve a szó tág értelmében biztosan az, ezt még én sem vitat(hat)om el, de legfeljebb másodsorban az. Ez a kiadvány ugyanis elsősorban, leginkább és mindenek felett egy ordas nagy

A Hitchcock és Fulci, valamint az egyikük-másikuk/mindkettejük és Verhoeven közötti kapcsolatot boncolgató alsorozatunk újabb darabjához érkeztünk. Főszereplőink: a Szédülés, a One on Top of the Other és az Elemi ösztön, továbbá San Francisco. Hogy ki kitől, miért és mennyit, tudatosan vagy véletlenül -- nem tudom. Annyira nem is fontos.

Jelen szpesölünk eredetileg nem szpesölnek indult, de ez többé-kevésbé már a korábbiakra is igaz volt. Kevés az idő a naplózásra, és még múlik is! Ennek megfelelően a részletekre már kevésbé emlékszem jelen könyvekkel kapcsolatban, leginkább csak a fő benyomások maradtak meg: tetszett, nem tetszett, miért igen, miért nem? (Tegyük hozzá: nem azokról a kötetekről beszélünk, amikről oldalakat lehet és kell írni, akármilyen jók is.)

Már megint és újfent egy jeles ítészkolléga véleményét teszem magamévá, méghozzá ezúttal olyannyira, hogy idézni is fogok Huber Zoltán örökérvényű gondolataiból:

az amerikai újságíró eredetileg 1990-ben megjelent kötete kifejezetten érdekfeszítő olvasmány. Nehéz pontosan meghatározni, mi is Rebello írásának műfaja, hisz hollywoodi kordokumentumként, rendhagyó Hitchcock-portréként és izgalmas kritikai kísérletként is forgatható. A Psycho elkészültének körülményeit egy nyomozó alaposságával rekonstruáló író lehengerlő részletgazdagsággal mutatja be egy film létrejöttének összes fázisát, eközben bemutatja a legendás művész hírhedt munkamódszerét, közelebb hozva az olvasóhoz Hitchcock személyiségét. A legérdekesebb azonban a könyv univerzálisabb, filozofikusabb olvasta, hisz Rebello egy remekmű nyomába eredve végeredményben arra az ősi titokra keresi a választ, mitől lesz egy műalkotás zseniális. Az író kész válaszokkal szerencsére nem szolgál, ám ezek a kérdések, a vizsgálat módszere már önmagukban is gondolatébresztőek és izgalmasak.

Zoli mindössze egyetlen, ám fontos körülményt nem említ, de ezt tudjuk be annak, hogy hangsúlyozottan csak villámkritikát írt a kötetről.

MIRE GONDOLOK?

Alfred Hitchcock, és különösen egyik főműve, a Szédülés (Vertigo, 1958) jelentőségét nem hangsúlyozhatjuk eléggé, ha Lucio Fulciról, avagy általában thrillerről(-horrorról) beszélünk, ld. e korábbi epizódot. Bár Fulci esetében a Szédülés hatása leginkább a parafrázisba hajló One on Top of the Other (alias Una sull'altra, Perversion Story, 1969) stílusán és történetén mutatható ki, az olasz mester más giallók forgatásakor is kihasználta a lehetőséget némi kalapemelésre.

A képek ezúttal is magukért beszélnek:

Ha már volt Monty Python, emlékezzünk meg a másik... ööö.... legcsudálatosabb tévésorozatról, ami valaha készült: SZOMSZÉDOK!!!

Ismétlem: SZOMSZÉDOK!!!

S Z O M S Z É D O K ! ! !

A párhuzamok egyébként is számosak:

Biztosan velem van a baj, de ezekről a srácokról/-tól szinte bármit szívesen olvasok, ami persze nem véletlen: akármihez nem adják a nevüket, főleg nem csoportként.

Újfent egy jeles (bár polgári neve szerint számomra ismeretlen) kolléga véleményét vagyok kénytelen maradéktalanul magamévá tenni. jrj írja a Molyon, kíméletlen pontossággal:

Az Elemi ösztön híres kezdő képsorait minden bizonnyal senkinek sem kell bemutatni, csakhogy akkortájt nem kizárólag abban a filmben végződött túlfűtött ágyjelenet vérontással. Az elsőségért folytatott harcba beszáll Fulci egyik filmje is.

Ritkásan jelentkező, de azért még létező (és nem ok nélkül ritkásan jelentkező) rovatunk visszatér! A gond csak az, ha ez gond egyáltalán, hogy az ominózus könyvről tanult kollégám, Rusznyák Csaba már megírta azt, amit én is gondolok, méghozzá ittend e, tessék kattintani. Gyakorlatilag mindennel egyetértek, ami a linkelt cikkben olvasható, talán csak annyival egészíteném ki, hogy