Orosdy Dániel blogja

Ahogy azt már párszor szóvá tettem (legalábbis gondolatban biztosan), egy (ön)életrajzi könyv legproblematikusabb része tipikusan az ún. korai évek, vagyis az a kihagyhatatlan időszak, ami fontos a szerző(k)nek, fontos az alanynak (tárgynak?), fontos minden szempontból – viszont a legritkább esetben nevezhető igazán érdekesnek. Hősünk akkor még nem hős, csak hős-kezdemény, konkretice egy gyerek/fiatal, aki fontos (nem lehet ezt a szót eleget használni!), sőt, meghatározó eseményeket tapasztal és élményeket él át (esetleg fordítva)… amik jellemzően elsősorban neki izgalmasak. Ahhoz, hogy számunkra, külső szemlélők, befogadók, vagyis a közönség számára is azok legyenek, szükség van a művész produktumára, azaz a műre, ami már egy megszűrt, átalakított, a primer tapasztalatokhoz képest másodlagos (vagy harmadlagos, negyedleges…) valami, márpedig ez a legritkább esetben pont az önéletrajz, annak is az első pár fejezete;

VAGY szükség van olyasféle írói tehetségre (akár az alanytárgy, akár a segítője-szellemírója-életrajzírója részéről), ami képes ezeket a jellemzően eseménytelen ésvagy nem különösebben lenyűgöző momentumokkal teli korszakot olvasmányosan találni. Kemény dió.

Nos, John Cleese esetében határozottan kijelenthetem, hogy

ő bizony kivétel, pedig az ő gyerek- és ifjúkoránál érdektelenebb kevesebb van a világon – amit nem mellesleg nem rest folyamatosan hangsúlyozni. Emberünk egyetlen, ám annál fontosabb eszközzel küzd olvasója figyelméért, ami nem más, mint a nyilvánvaló írói tehetség. Cleese humorosan fogalmaz, amit kb. el is várunk tőle, de ami még fontosabb: úgy elemez, árnyal és ír körül, hogy az minimum mesterinek mondható, ráadásul ezek a rövidebb-hosszabb betétek néha szabályos novellákká vagy glosszákká állnak össze, amik túlmutatnak önmagukon, azaz az egyik-másik (pl.) tanárról szóló kis szösszenet nem csak azért maradandó élmény, mert élvezetesen mutat be valakit, aki jelentékeny személy volt hősünk cseperedésében, hanem mert egy bizonyos embertípust, vagy éppen ellenkezőleg, egy-egy sajátos „példányt” mutat be általános jelleggel – úgy, hogy az még évtizedek (-századok?) múlva is érvényes lehet. Ez pszichológiai és filozófiai tudás, plusz nyers írói tálentum és még ki tudja, mi minden érdeme. Kis túlzással sokkolt, mennyire jól adja elő csikóéveit ez a langaléta angol, ami egyrészt persze nem meglepő (kevés ember írt annyit életében, mint a folyamatosan szövegeket alkotó és szerkesztő Python-tag), másrészt viszont nagyon is meglepő (ez az első „rendes” és „saját” könyve, az életmű nagyobbik részét jelenetek, forgatókönyvek és néhány cikk alkotja, teljesen önállóan létrehozott és kifejezetten hosszú alkotás talán nincs is köztük, se regény, novella vagy bármi hasonló – pedig ezek amúgy nem olyan ritkák a brit komikusok esetében).

A másik problematikus pont e könyv esetében (mármint túl a „korai évek” problémán, FIGYELJÜNK!) nem általános jellegű, kifejezetten Cleese-specifikus, nevezetesen az, ami miatt – ha jól emlékszem – még 1-2 recenzió/ajánló is szabadkozott a könyv hazai megjelenésekor: a Python jelenléte. Pontosabban hiánya. Mintha egy John Cleese- önéletrajznak a Monty Pythonról kéne szólnia, tetszikérteni. Pedig

1. nem, nem kell neki,

2. a piac (igen, még a magyar könyvpiac is) csurig van Monty Python-könyvekkel, beleértve a Monty Python önéletrajzot (!) is, és akkor a mindenféle dokumentumfilmek garmadáját még nem is említettem,

3. Cleese nem hagyja ki teljesen a témát, csak éppen az élete történetét – érthető módon – nem egy hattagú kollektíva létrejötte-működése-megszűnése köré kívánta felhúzni.

Utóbbi már csak azért is indokolt, mert hősünk relatíve komoly teljesítményt tett le az asztalra már a sorozat előtt és legalább annyira fontos/nívósat (igaz, némileg más jellegűt) a Python fő alkotói korszakának lezárulta után is (ne feledjük, az 1974-es utolsó évadot Cleese már kihagyta, a Gyalog-galopp pedig afféle „utánlövés” volt, Pythonék később már ritkábban és egyre lazább keretek között működtek együtt, bármennyire is szeretjük ezeket a – főleg – filmeket). Hogy mi az a fontos/nívós teljesítmény? Két „W” fémjelzi (legalábbis a mi nyelvünkön, ami némiképp mókás) a Cleese-életmű csúcsait: a Waczak Szálló és A hal neve Wanda. Előbbi minden idők egyik legjobb sitcomja, utóbbi minden idők egyik legsikeresebb – egyebek mellett három Oscarra, köztük az íróira is jelölt – vígjátéka. (És ami engem illeti, én a fontosabb próbálkozások közül a W-mentes Fészkes fenevadakat is a kiemelkedő teljesítmények közé sorolom, bár nem lett akkora siker és Cleese is ambivalensen, pontosabban indokolatlanul negatívan viszonyul hozzá. Szerintem nem sokkal rosszabb a Wandánál, szemben pl. az Óraműpontossággal című komédiával, ami annak ellenére nagyon élvezetes, hogy nyilvánvalóan nem lett belőle az a britségében is őrült komédia, aminek szánták.)
És ezzel – a W-kkel, FIGYELJÜNK VÉGRE! – el is jutottunk ahhoz, ami tényleg hibaként lehet (pontosabban lehetne) felróni a könyvnek: a Waczak Szállóról és A hal neve Wandáról sem mesél valami sokat Cleese, pedig érezhetően nagyon fontos neki mindkettő. 

DŐLJÜNK KARDUNKBA?!

Semmiképpen sem! Esetleg egyezzünk ki döntetlenben, VAGY – még jobb! – várjuk meg, amíg hősünk elkészül a folytatással/folytatásokkal, szerintem ugyanis ez állhat a Végre itt az 1948-as show utáni korszak(ok) lekeverésében (túl azon, hogy azért ezekről is éppen elég infó áll rendelkezésre, ha valaki el akar merülni bennük, tévéműsoroktól könyveken át DVD-extrákig). Amúgy pedig a „hiányosságok” ellenére ez az önéletrajz, nem az a megúszós, „társszerzőkkel összeinterjúztam 4 nap alatt, aztán valaki megszerkesztette, képmelléklettel lett 120 oldal, de minden betűje minimum 18-as méret”-típus, nem bizony. Komplett, kiadós élmény, ami azért így is bőven éhesen tart minket a várt-remélt folytatás(ok)ig. Merem ajánlani. Cleese-nek pedig azt ajánlom, ugorjon neki a folytatásoknak!

Kép: moly.hu (köszi)