… ez az ember tizenkilencben, az orosz fogságban beszélt Lenin elvtárssal. Nem irigyli?

Ilyen és ehhez hasonló bonmot-kkal sajnos(?) nincs tele a kötet, ifjabb Karinthy még bolsi korszakában is túl jó író volt ahhoz (erről majd később!), hogy nettó hülyeségekkel szórja tele a kéziratát, és mégis: cseppben a tenger. Ebben a regényben tényleg az a legkevesebb, hogy a rendes kommunista (értsd: ember; amilyen mindenki lenni szeretne, akár tudja magáról, akár nem) szeretne orosz fogságban lenni, és ott lehetőleg beszélni Kun Bélával Lenin elvtárssal! (Hátha meglapogatja a vállát – miközben főbe is lövethetné, ahogy a derék Uljanov későbbi korszakáról tartja a vicc.)

Igen, ez a könyv végig ilyen, vagy még ilyenebb, de nem (csak) ettől annyira olvasmányos, hanem mert

Karinthy Ferenc tényleg, még a legrosszabb pillanataiban is (és a Kőművesek megírását ő is annak tartotta utólag) olyanokat tud művelni a szöveggel, amilyeneket mások csak szeretnének. Ezt a könyvet elsősorban ez teszi végtelenül bizarrá, a magas írói színvonal, a szándékos lebutítottságon is átütő tehetség, amint a legkínosabb szocreál, sőt, nettó pártpropagandával párosul. Már-már ijesztő: rossz ez a könyv, nagyon, de közben szórakoztató és olvasmányos is… Brrrr.

Persze az ifjabb Karinthy még a „normál” műveivel sem kaphatott olyan elismerést, mint az édesapja, pedig – máshogyan és másért, de – megérdemelte volna. Személye, karaktere áthatja a műveit, igaz, de fontosabbnak bizonyult azok megítélésében még magánál az írott szövegnél is, ennek megfelelően az irodalomtörténet, a kortársak, az „utókor” mond róla hideget-meleget – főleg persze hideget. Vélt és valós érdemeinél lényegesebb, hogy párttag volt (néha az volt, néha nem), hogy csalta a feleségét, hogy bohém életet élt egy kevéssé bohém korszakban, hogy utaz(hat)ott (külföldre, sokat), hogy „kiteregette a családi szennyest”, hogy nem szerette a „lilákat”, hogy egyáltalán megpróbált az apja nyomdokaiba lépni (fun fact: nem próbált, sőt, egyszerűen csak ő is író akart lenni, illetve lett is). Ha az életművet nézzük, remekművek és erős alkotások sorát látjuk, egy részük még külföldön is részesült elismerésben (főleg az Epepe angol változata), hallani viszont alig hallunk róluk, legfeljebb az írójuk jelleméről kerül elő itt-ott valami dehonesztáló.* És ebben benne van az is, hogy bizony-bizony a remekművek és erős alkotások közé becsúsztak gyengébb megfejtések, „vonalas” művek (az egyik leghíresebb, a Budapesti tavasz sajnos eleve ilyen), adott esetben pedig virtigli mellélövések is.

A Kőművesek nem kapott helyet az író életműsorozatában, és ez cseppet sem véletlen.

Védeni persze lehet, mármint a szerzőt, ő ugyanis akkor minden bizonnyal elhitte, amit írt, próbálta tehetségesen elvégezni a feladatát, ám maga a regény, akárhogy is nézzük, tényleg feladat lehetett, méghozzá minden bizonnyal pártfeladat. Gyakorlatilag a Civil a pályán és a Dalolva szép az élet ikertestvére sport és zene helyett gyárépítéssel, celluloid helyett papíron (kész csoda amúgy, hogy nem filmesítették meg, Keleti Márton ebből is csodálatosan borzasztó anti-remekművet csiholhatott volna – hol volt még 1950 táján A tizedes meg a többiek…?).

Szóval gyárépítés – de milyen gyárépítés! Öntudat nélkül dolgozó munkások, mi több, párttagok, akiket körmönfont szabotőrök, belső árulók kerülgetnek, miközben a kocsmákban leszerepelt dzsentrik lesnek pókként áldozatukra, ráadásul a sztahanovista brigád se akar rendesen összeállni, és ez még csak a jéghegy csúcsa! Karinthy mindezt jó tempóban, gyakran egészen élvezetes stílusban, tucatnyi fontosabb szereplőt mozgatva írja meg, de tényleg úgy, mintha az egészséges pártélet hiányán emberéletek tucatja múlna, és mintha a sztahanovisták fejlődésének megakadása felérne egy természeti katasztrófával. Aztán, hogy teljes legyen a sokkélmény, az egyik szereplő amúgy mellesleg megemlíti, hogy neki az apja szokott olyan lelkesen Erdélyről(!) mesélni, mint a vele diskuráló másik szereplő az építkezésről... (Furcsának tűnhet, de Nyirő József nem csak emiatt jutott eszembe, Karinthy stílusa, főleg a tájleírások, de még jópár figura jellemzése is egyértelműen rokonítható Nyirő világával.)

Mit lehet kezdeni egy ilyen könyvvel? Amiben Mindszenti (sic) és a Hohenlohe hercegek nem éppen pozitív összefüggésben való emlegetése kéz a kézben jár az ügyes meseszövéssel, Sztálin dicsőítése a hangulatos leírásokkal?... Mondanám, hogy oda való, ahová került (a történelemnek az ő közmondásos és mérhetetlen szemétdombjára), de ez nem teljesen igaz. Egyrészt remek elrettentő példa. Másrészt megfelelő humorérzékkel olvasva kimondottan szórakoztató. Harmadrészt ha az említett Keleti-filmeknek jutott egy pici, hűvös sarok a filmtörténetben, akkor a Kőművesek is kaphatna mondjuk egy sűrűn glosszált kritikai kiadást (e-könyv is elég, azért papírt már pazaroltak rá eleget).

Végül, de legutolsósorban emlékezzünk meg róla, hogy amikor Karinthy szakított a pártos művészettel, mi több, a maga módján még a „lilák”-hoz is közeledni kezdett (ld. Epepe), rendre a Kőművesek került elő hivatkozási alapként a (munkás)levelezők részéről. „Hogy írhatta ezt az az ember, aki a Kőműveseket adta nekünk?” – kérdezték rendre az értetlen, ám ideológiailag túlképzett olvasók. Hát így.

Kép: moly.hu (köszi)

* Például hogy „Frigyes tízszer gyakrabban kerül le a polcról”, amit én erősen kétlek. Eleve hány százaléka van a „vízszint alatt” ennek a jéghegynek? És hány művet látunk szabad szemmel is, túl az Így írtok ti, a Tanár úr kérem és az Utazás a koponyám körül szent hármasán? Találkozás egy fiatalemberrel és más rövid írások, tréfák, jelenetek, ilyesmik, max egy tucatnyi, oké, de más már tényleg nem ugrik be.
Nem keveslem, félre ne értsen a Drága Olvasó, nagy tisztelője vagyok az „öregnek” (is)! Tehetsége és státusza a magyar irodalomban megkérdőjelezhetetlen.
Csak hát egyrészt – szigorúan szubjektív és dilettáns vélemény szerint – Ferenc ugyancsak elegyes életművének még így is jobb a „maradandóság-állandója”, azaz ő egészen egyszerűen következetesebben alkotott, könnyebben lelünk ma is érvényes, egyszersmind egységes színvonalú megfejtésre művei sorában, másrészt pedig azok sem tűntek el annyira, mint Onagy Zoltán hinni szeretné (tudni nem tudhatom, ahogy ő sem, mégis fogadni mernék rá). És ha már ő személyeskedhetett („Mágia, önbecsapás, vizigót szertartások víz nélkül + alkohol.” – írja; Karinthy Ferencnél valamiért óriási jellemhiba a piálás, míg más magyar íróknál tragikus körülmény ésvagy fontos összetevője az alkotóerőnek, ha nem egyenesen a coolság bizonyítéka, érdekes…), akkor annyit én is megengedhetek magamnak, hogy megpendítem a lehetőséget, miszerint az ítész megfellebbezhetetlen értékítélete nem független attól a körülménytől, hogy 1952-ben született, vagyis akkor volt feltörekvő fiatal, amikor ifjabb Karinthy befutott, ünnepelt, ámde piás, kurvás, apjafia(demégsem), komcsi stb. írósztár (darabok a színházban, sikeres könyvek kb. évente, filmek, interjúk, hangjátékok és undzóvájter).
Szerencsére akad kiegyensúlyozottabb vélemény is az „elsüllyedt”(?) szerzőről, és páran – tipikusan az „egyszerű” olvasók – kifejezetten pozitív véleménnyel vagyunk Ferencről (pl. a Harminchárom mintha kisebbfajta – és teljesen megérdemelt – kultusznak örvendene), hogy a dolgozatban külön alázott Naplók (egyik kedvenc könyvem, pedig három egyszerre) népszerűségéről ne is beszéljünk (Moly: 98%).

(BTW: Valójában egyáltalán nem „[n]ehéz követni az író logikáját, érteni, milyen alapon rugdossa meg akár Déryt, akár Örkényt”, hiszen le is írja [felülnek a divathullámnak, „lilulnak”], plusz a sorok közül sem nehéz kiolvasni a járulékos körülményeket [szakmai féltékenység]. Egyébként a trükk ez esetben is az, hogy a tollhegyre szúrt szerzőt ugyanúgy embernek tekintjük, mint enmagunkat, egyszersmind felismerjük, hogy ilyen-olyan-amolyan író létére lehetett amolyan-olyan-ilyen hangulatú, karakterű, ízlésű stb. személyiség – és vice házmester versa.)