Szeretem a Quimby-t. Ez a vallomás valaha cool volt, most kicsit gáz, aztán egyszer megint cool lesz. Jelenleg azonban sokkal érdekesebb, milyen a viszonyom a tagokkal! Hát kb. semmilyen. És ez így van jól. Elismerem a zenei tudásukat, tisztelem az ízlésüket (Tom Waits, Nick Cave rulez!), az interjúk és egyéb megnyilvánulásaik alapján korrekt arcnak tűnnek. (Na jó, amikor egy réges-régi pécsi koncert előtt a nővérem megtalálta Livius tárcáját egy bárszéken, és a jeles kongás egy köszönömöt se tudott kinyögni, amikor visszakapta, csak valami középszar poénra futotta az erejéből, akkor azért pár dolog megfordult a fejemben, de messzemenő következtetések levonására ez még nem alkalmas.) Kiss Tibi, a halk szavú művészlélek (tehetséges muzsikus, zeneszerző és szövegíró) közismerten festő is, méghozzá nem az ún. naiv fajtából, és nemrég egy képeket, rajzokat tartalmazó kötettel jelentkezett. A fentiek alapján talán nem túl meglepő, ha jelzem, hogy az én kegyeimért folytatott versenyben éppen annyi eséllyel indul a "Diploma" feliratú papírral támadó Quimby-vezér könyve, mint Rozmárné Varacskos Angelika műkedvelő faszobrászé, vagy akár az, amit Fekete György ragaszt össze barna tapétából. Volt már olyan, hogy egy remek zenész egyben csodás festő is volt, de törvényszerűségről nem beszélhetünk, továbbávalamint az építészetre nehéz táncolni (ez csak úgy eszembe jutott). És ha már az elfogulatlanság a bevezető téma, hadd rúgjak bele még határozottabban a budiajtóba ezzel a még redundánsabb kitérővel!