Orosdy Dániel blogja

Kellemes meglepetés volt Presser könyve, a Presser könyve, mivel azzal ugyan tisztában voltam, hogy a jeles zeneszerző és előadó jó ízlésű, olvasott, értelmes és érzékeny figura, ami remek alap a (memoár)íráshoz, ámde azzal is, hogy számomra egyértelműen ő volt az LGT leggyengébb dalszövegírója (Adamis Anna – a szerző által nagyon helyesen „gyerekmesésnek” titulált, amúgy pszichedéliát célzó – szövegei nálam ezüstöt érnek, az aranyat pedig Sztevanovity Dusán kapja mindig profi, ezzel együtt néha kifejezetten emlékezetes megfejtéseiért). Amit talán újra kell értékelnem, ezek után nem kizárt, hogy igazságtalan vagyok a librettista Presserrel, de mindegy is, volt már olyan a világtörténelem során, hogy valaki verset tudott írni, regényt meg nem, és fordítva. Lapozzunk.

Ahogy azt már párszor szóvá tettem (legalábbis gondolatban biztosan), egy (ön)életrajzi könyv legproblematikusabb része tipikusan az ún. korai évek, vagyis az a kihagyhatatlan időszak, ami fontos a szerző(k)nek, fontos az alanynak (tárgynak?), fontos minden szempontból – viszont a legritkább esetben nevezhető igazán érdekesnek. Hősünk akkor még nem hős, csak hős-kezdemény, konkretice egy gyerek/fiatal, aki fontos (nem lehet ezt a szót eleget használni!), sőt, meghatározó eseményeket tapasztal és élményeket él át (esetleg fordítva)… amik jellemzően elsősorban neki izgalmasak. Ahhoz, hogy számunkra, külső szemlélők, befogadók, vagyis a közönség számára is azok legyenek, szükség van a művész produktumára, azaz a műre, ami már egy megszűrt, átalakított, a primer tapasztalatokhoz képest másodlagos (vagy harmadlagos, negyedleges…) valami, márpedig ez a legritkább esetben pont az önéletrajz, annak is az első pár fejezete;

VAGY szükség van olyasféle írói tehetségre (akár az alanytárgy, akár a segítője-szellemírója-életrajzírója részéről), ami képes ezeket a jellemzően eseménytelen ésvagy nem különösebben lenyűgöző momentumokkal teli korszakot olvasmányosan találni. Kemény dió.

Nos, John Cleese esetében határozottan kijelenthetem, hogy