Messziről jött ember azt mondja, hogy magyar, pontosabban azt, hogy nem az, illetve kicsit mégis. Érdekes könyv, de ezt nem úgy értem, ahogy egy kollegina az én regényem apropóján használta a kifejezést ("csúnya arcú nő" a stílusom, teccikérteni...), hanem úgy, hogy tényleg érdekes, mit lát belőlünk egy félig-meddig kívülálló. Varga azonban kívülálló létére kétszeresen is magyar, amiből alapvetően csak a származást ismeri el. Hogy ezen túl még a világlátása is hasonló a miénkhez, csak a sorok között érezhető: kevesen kárhoztatták még a magyarok depressziós életszemléletét ennyire depressziós életszemlélettel. Hogy ennek oka az édesapja halála-e (ami okkal depresszióssá tehet bárkit is), vagy alapból is ilyen, nem tudom, mindenesetre a szerző éleslátásával kapcsolatban jogos kritika lehet, hogy a szöveg alapján ő maga sem néz derűsebben és felszabadultabban a világra azoknál, akiket emiatt -- alapvetően jogosan -- kritizál (persze, ha a "depresszió felvétele" az alkotói módszer lényege, akkor én értettem félre az egészet és bocs). A kritikája ezzel együtt többnyire jogos (mínusz tudatos provokáció!), az állításai jelentős részével nem is tudnék vitatkozni, legfeljebb az arányokon és a következtetéseken finomítanék. Azért én a helyében kihagytam volna a kézenfekvő dolgokat és ugyanannak a témának a sokadik kifejtését (Varga néha már olyan, mint a viccbeli Móricka, csak neki nem a *cenzúrázva*, hanem a turul ugrik be mindenről), igaz, akkor még a szűk 200 oldalt se érné el a mű hossza. Így lesz a velős esszéből terjengős könyv... Igaz, esszék ritkán kerülnek a bestsellerlistára, szóval biztosan a szerzőnek van igaza.
Kép: moly.hu (köszi)
