Nemrég átolvastam* Vámos Miklós könyvét (amit valójában alaposan és figyelmesen végigolvastam), és arra jutottam, hogy igenis van értelme annak, ha a nekünk eleinte nem tetsző műveket nem csapjuk le 10 oldal után. Könnyen így járhattam volna én is a Márkez meg énnel (sőt, korábban már kb. kétszer így jártam), ugyanis Vámos regényének eleje, nincs ezen mit szépíteni, kínosan rossz. Bemutat egy Mákos Tibor nevű szereplőt, a főszereplőt (akinek sztem már a neve is nyilvánvalóan tévedés, akár Déryéktől származik, akár nem), aztán az ő szakmáját (szakács) próbálja megfeleltetni a saját hivatásának (író), miközben nekünk olvasóként el kéne hinnünk, hogy ez az erőltetetten esetlen stílus azok sajátja, akik „egyszerű emberek” amolyan „egyszerű munkával” (max. rossz regényekben és regénykezdésekben lehet igaz ez), és – hab a tortán! – azt is, hogy a mindennapokból elénk lépő hős nem különösebben olvasott (sőt), de a Száz év magány, na, az pont az egyik kedvence, mást gyakorlatilag nem is olvasott soha (illetve mégis, fiatal korában, de ez már kicsit zavaros).
És aztán ez megy jó 30 oldalon keresztül. Tudom, biztosan velem van a baj, de ismerek egyszerű embereket amolyan egyszerű munkával, márpedig ők nem így beszélnek, nem így írnak, és még azt is tudni vélem, hogy egy átlag nem-olvasót kb. annyira talál telibe éppen a Száz év magány, mint A torinói ló azokat, akik még filmet se néznek szívesen, nemhogy. (Ami azt illeti, ismerek olyan megrögzött könyvbarátot is, akin kifogott Marquez remeke, de ebbe már ne is menjünk bele.) Szóval amikor már végképp csak azon kattogott az agyam, hogy „Jaj istenem, ha egyszer nyilvánvalóan Vámosról van szó, és arról, ahogy ő találkozott Marquezzel, vagy legalábbis elképzelte azt a találkozást, AKKOR MIÉRT NEM EZT ÍRJA MEG?!”, egyszer csak valóra váltak a vágyaim. Mákos Tibor szinte nyomtalanul eltűnik, Vámos egyre jobban előtérbe kerül, s láss csodát, a könyv élvezeti értéke is jelentősen nő. Így most már azt is elmondhatom, hogy minden bosszankodás és kedvezőtlen előjel ellenére megérte elolvasni a Márkez és ént. Nagyon mélyről indult, de szépen összeszedte magát. Eddig többé**-kevésbé*** tetszettek Vámos könyvei, és szerencsére Mákos Tibornak sem sikerült megtörnie a sorozatot.
Azért van itt még valami... Szokás szerint én vagyok a hülye, vagy a „Hiszen aki képtelen a maga jogán s erejével kiharcolni a helyét a szakmában, az nem érdemli meg, hogy benne legyen.” mondat tényleg a legendás „Akinek nincs semmije, az annyit is ér.” gondolatnak közeli rokona? Oké, a „Szerencsénket kopogjuk le gyorsan, s hallgassunk róla mélyen, fölösleges froclizni irigyeinket.” rész később azért helyrerántja a dolgokat, de bevallom, amikor ezt a jogán-erejével dolgot olvastam, kicsit megijedtem, tényleg az volt az érzésem, hogy Vámos szerint pl. Kafka mehet a szemétdombra, mert nem kapart magának elég ügyesen, szemben a nagy kedvenc Marquezzel, vagy éppen önmagával... De mondom: nyilván velem van a baj. Többnyire velem van.
*Ezt a remek poént csak ketten értjük, Miklós meg én.
**pl. Félnóta (furcsa, tudom, ráadásul az eredeti változatban)
***pl. Apák könyve (fejezetenként hullámzó a színvonala, nekem sokszor kicsit „sok” volt)
Kép: litera.hu (köszi)