Steven Spielberg ízlésével sosem volt sok gond, legfeljebb a filmjei nem olyan jók már, mint régen (és akkor finom voltam...). Azt már tudjuk, hogy szívesen mutatkozott Sorcerer-pólóban, de mi a helyzet mindannyiunk kedvencével, A francia kapcsolattal? Ez a Friedkin-remekmű vajon nyomot hagyott a ma már őszülő mesteren?
Vigyázat, beugratós kérdés!
És akkor kezdjük is: READY PLAYER ONE? Mert akkor MUTATOM!
Eredeti cím: Sorcerer (1977)
Rendezte: William Friedkin. Georges Arnaud regényéből írta: Walon Green. Fényképezte: Dick Bush és John M. Stephens. Vágó: Bud Smith. Zene: Tangerine Dream. Szereplők: Roy Scheider, Francisco Rabal, Amidou, Bruno Cremer.
A történet kíméletlensége és a képek naturalizmusa miatt lett William Friedkin Henri-Georges Clouzot alkotását feldolgozó filmje halhatatlan klasszikus helyett először bukott szuperprodukció, majd szabálytalan kultuszfilm. A Sorcerer a „hübrisz” ábrázolásának talán legkegyetlenebb példája a II. Világháború utáni amerikai filmdrámák és akciófilmek között. Görög sorsdráma bűnözőkkel, teherautókkal és nitroglicerinnel.
A film, amely azt tette William Friedkinnel, amit Michael Ciminóval A mennyország kapuja. A film, amely azt tehette volna Friedkinnel, amit Coppolával az Apokalipszis, most. A film, amely tönkrevágta egy tehetséges ember karrierjét, pedig távolról sem nevezhető rossznak – SŐT.
És egy újabb film, aminek nem tudták (merték?) a címét lefordítani magyarra.
Ma az esztéta szól Önökhöz!
„Gyönyörű szerencsétlenség” – valami ilyesmit szoktam mondani magamban, amikor olyan művészi alkotást (tipikusan, de nem kizárólag filmet) fogadok be, ami a megmozgatott hatalmas kreatív energiák, pénz, figyelem, tehetség stb. ellenére nem korszakalkotó remekműként jelenik meg lelki monitorom, hanem lenyűgöző kudarcként csattan a vásznon (képernyőn). A Richard Kelly-féle, valóban elég kaotikus A káosz birodalma jut eszembe tipikus (és tipikusan megosztó) példaként.
Ezek a filmek általában megbuknak, ennek megfelelően összekeverednek (értsd: összekeverik őket) azokkal a filmekkel, amikre még nincs szép kifejezésem, de az a fő jellemzőjük, hogy a nagy ambíció ugyan nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, teljes kudarcról mégsem beszélhetünk. Pl. a történetmesélés mint olyan csődöt mond, maga a mű viszont távolról sem rossz, sőt, bőven figyelemreméltó. A konkrét példánk legyen ezúttal Michael Cimino A mennyország kapuja című alkotása, de említhetném talán Scorsese New York, New Yorkját is – részleteikben csodálatosak, mégsem állnak össze igazán.
Ha már a bukásoknál tartunk, említsük meg azt a nem is olyan ritka esetet, amikor egy nettó remekmű fog ki rossz szériát, és egyszerűen csak azért tartják sokan rossznak vagy közepesnek, mert nem szerepelt az elvárások szerint – ld. A félelem ára, amit mára már (nagyon helyesen) elfoglalta az őt megillető helyet a félreértett bukások, ismeretlen klasszikusok, „legjobb filmek, amiket nem láttál”-listák szereplői között.
Na de kanyarodjunk vissza a könyvekhez! (Bár némi gondolkodás után biztosan találnék adekvát és analóg példákat az irodalom és – főleg – zene területéről is.)
Szóval Richard Laymon A kegyetlenje olyan madár, amilyennel ritkán találkozik az ember.
A Breaking Bad (a magyar címváltozatot nem vagyok hajlandó használni) alkotói nem rejtették véka alá, hogy nagy tisztelői William Friedkinnek, és ez meg is látszott a sorozaton, különös tekintettel a remek pilot-ra. Egyszer(-kétszer?) még a párbeszédekben is előkerült a fő előkép, azaz A francia kapcsolat, de annyira egyértelmű és félreérthetetlen tisztelgéssel, mint ami a Shotgun című epizód elején látható, nem találkoztam. Gyakorlatilag egy szerelmi vallomás a teljes bevezető, és ennek megfelelően nagyon megindító. Tessék nézni!
A Filmvilág Blogon 4 részben megjelent írás egységesített, kiegészített (azaz eredeti lábjegyzetekkel és exkluzív linkgyűjteménnyel ellátott) változata következik alább, hardcore Blatty-rajongóknak. Sajnos képek nélkül, mert a jelek szerint azt már nem bírja el az oldal.
Bevezető. Több, külön elért kisebb-nagyobb siker után a két William, Friedkin és Peter Blatty egyszerre, egyazon művel ért pályája csúcsára. Friedkin ugyan Oscart kapott A francia kapcsolatért és Blatty nevéhez is fűződtek emlékezetes filmek (pl. Blake Edwards második Rózsaszín párduc-vígjátéka, a műfaj klasszikusaként tisztelt Felügyelő életveszélyben), de az 1973-as Az ördögűző diadala minden korábbi eredményüket túlszárnyalta. Ez az extrém horror a kritikusok és a közönség köreiben egyaránt nagyon népszerű volt, és kivételesen író és rendező ugyanannyira sajátjának érezhette a közös gyermeket: Friedkin ihletett és kíméletlen színészvezetése, realizmus iránti elkötelezettsége, kiforrott képi eszközei (különösen a zseniálisan összeállított montázsok) ugyanúgy kellettek a – szó szerint – sokkolóan hatásos végeredményhez, mint a filozofikus hajlamú Blatty bestsellere, amelyből maga írta az ugyanolyan hatásos, Oscarra érdemesített forgatókönyvet. És Hollywood nagyjai természetesen mindent megtettek, hogy együtt tartsák a csodás párost, ám a két William egy valamiben teljesen egyetértett: egyikük sem akart részt venni Az ördögűző 2.munkálataiban.
Másodközlök.
http://filmvilag.blog.hu/2013/11/29/a_vilag_tetejen_204
Peter Biskind filmtörténész-újságíró szerint az új-hollywoodi fenegyerekekről szóló (botrány)könyve, az Easy Riders, Raging Bulls(melyet fő kritikusai szerint hiteles források helyett rosszakarók, egykori barátok, ex-feleségek és volt barátnők pletykái alapján írt meg) azért akasztotta ki az időközben megpocakosodott és megőszült wunderkindeket, mert „valaki, talán életükben először, nem a megszokott módon, nem istenekként beszélt róluk”. Biskind szerint Scorsesének, Coppolának, Altmannak, Bogdanovich-nak, Spielbergnek, Lucas-nak és persze jelen írás főszereplőjének, William Friedkinnek „ismeretlen volt [...] a kritika”, ami „ahány sajtóssal körülveszik magukat”, nem is csoda. Szerinte tehát olyan valóságtól elrugaszkodott alakokról beszélünk, akiknek saját magukról már évtizedek óta legfeljebb csak homályos elképzeléseik vannak, akár egy elkényeztetett milliárdoscsemetének, aki mindent megkaphat, ám bírálat sosem érheti.
