Orosdy Dániel blogja

Kézbe vesszük a könyvet ésvagy egy pillantást vetünk a borítóra, és (potenciálisan) két gondolat fogalmazódik meg bennünk, amolyan elvárás-féleként:

1) Biztosan megtudjuk majd, miért „Dübörög a basszus” a cím, és miért az elmélyülten basszusgitározó Németh Alajos látható rajta a szerző helyett (ugyanis ő az, nem Wilpert, bár ez a szerzőről amúgy számtalan képet tartalmazó belső oldalak alapján hamar kiderül), szóval fény derül rá, miért tűnik az egész kötet egy „Így legyél menő basszusgitáros”-oktatókönyvnek „Egy popmenedszer emlékiratai” helyett, ami az alcím.

2) Wilpert kitér majd a nevéhez kapcsolódó érdekesebb sztorikra, különös tekintettel arra, mely szerint „a rendszerváltozás után Wilpert Imre (már az EMI-Quint embereként) szeretett volna kiadni egy Betiltott dalok című lemezt, többek között Kontroll-számokkal, de mivel Müller Péter Iván csak akkor járult volna ehhez hozzá, ha a borítóra ráírják, hogy 'betiltotta és engedélyezte Wilpert Imre', ebből sem lett semmi” (Artpool - M.U.Z.I.K. / MAGASPINCE, Szőnyei Tamás: Kontroll Csoport)

Hogy végül hogyan és mennyire teljesülnek ezek az elvárások?

1 -  Nem, nem tudjuk mert, miért „Dübörög a basszus” a cím, és miért az amúgy kiváló zenész Lojzi látható a borítón (a basszushoz persze neki van köze -- de eleve hogyan került a basszus azt asztalra, ugye?!?!?!?).

2 - Nem, Wilpert mindenről ír, ami csak eszébe jut, de speciel ez a híres sztori utalás szintjén sem kerül elő. Ami szóba kerül, bőven problémás, ugyanis

Komoly, hosszútávú projekten vagyok túl. Szőnyei könyvét szinte azonnal megvettem (pontosabban: -kaptam), ahogy boltokba került, és rögtön el is kezdtem olvasni. Bő 2000, sűrűn teleírt oldalról beszélünk. Sehol egy párbeszéd, kép is éppen csak ízelítőként („Szerény gyűjtés a háromperhárom Robert Capa-inak munkájából”), viszont minden lapra jut pár lábjegyzet a sokbekezdéses fajtából. Nem egy laza képregény, na. Viszont (és ez a szerző tehetségét dicséri) virtigli tudományos munka létére meglepően olvasmányos – feltéve persze, hogy a K. Olvasót érdekli a téma, márpedig engem érdekel (ld. korábbról Micsinay és tsai). Azt nem merném állítani, hogy minden egyes fejezeten ugyanakkora lelkesedéssel rágtam át magam, ez viszont már a teljességre törekvés (egyébként igen nemes cél!) átka: 20 oldalnyi Örkényhez 60 oldalnyi Illyésen át vezet az út. Szívem szerint fordítanék az arányokon, de ez van: Gyula bácsit jobban megérte vizsgálni, és/vagy Pista túl óvatos volt. Erénye viszont a teljességre törekvésnek, hogy túlzás nélkül egy alternatív irodalomtörténetet tehetünk magunkévá a XX. század második felének irodalmáról, avagy „Nagyjaink alulnézetből – Így látták a besúgók”. Izgalmas morális problémák tömege, életrajzi adalékok, érdekes magánéleti vonatkozások révén válik időről-időre lenyűgözővé a gyakran sajnos (óhatatlanul) száraz szöveg (ha érdektelen szerzőről érdektelen jelentések születtek, nincs mit tenni, ennek feljavításához talán még a rendre óvatlanul nyilatkozó-levelező-telefonáló-barátkozó írózsenik tehetsége is kevés lenne).

Bár Szőnyeinek biztosan nem ez volt a célja a könyvvel, a kortárs magyar irodalom működésére vonatkozóan is vonhatunk le tanulságos következtetéseket a szöveg alapján, nevezetesen és sorban:

1) A rendszerváltással a biznisz kapott egy kiadós (hehe), de nagyjából megérdemelt gyomrost a vadkapitalizmustól. Magyarán nem csak az állami szar, hanem bármiféle szar is boltokba kerülhetett, immár tömeges mennyiségben, gyakorlatilag bárkitől. Vivát.

2) A kiadókon belül már nem a megbízható e’társak hozzák a rossz döntéseket, hanem egy másik belterjes rendszer kontraszelekciója által kitermelt bagázs (szemináriumunk címe: Az elitizmus és a javak újraelosztása). A döntési szempontok között mellékes lett a politika, a helyét átvette a bulvár, de a mechanizmus alapvetően maradt a régi.

3) Hogy az irónia köre teljes legyen: a belterjesség olyannyira nem változott az eltelt évtizedekben, hogy az egykori megfigyeltek és jelenlegi pöffeszkedők között jelentős átfedés van, éppen csak az érvényesített értékrendben vannak (minimális) eltérések a korábbi pöffeszkedőkhöz képest. A Kádár-rendszer nem vész el – átalakul: sok „ellenállónak” nem is a működési elvekkel volt baja, hanem csak azzal, hogy nem ő hozza a döntéseket. Sebaj, a lóf*sz másik végén lenni biztosan jobb (és főleg egyszerűbb!), mint kidzsuvázni az istállót.

Tanulság a tanulság mellé: mivel a piac elsősorban nem értékalapon válogat, a helyzet nem is fog változni. Hát ezért fázok én a „profi” szerkesztőtől, kedves kritikus, nem azért, mert nem tudom megfizetni, vagy nem akar foglalkozni velem. Krumplileves János mindenesetre elégedett lenne, bőven akadna oka egy jó koccintásra Jegesmedve elvtárssal.

 „Leonyid, megérte küzdeni.”