Komoly, hosszútávú projekten vagyok túl. Szőnyei könyvét szinte azonnal megvettem (pontosabban: -kaptam), ahogy boltokba került, és rögtön el is kezdtem olvasni. Bő 2000, sűrűn teleírt oldalról beszélünk. Sehol egy párbeszéd, kép is éppen csak ízelítőként („Szerény gyűjtés a háromperhárom Robert Capa-inak munkájából”), viszont minden lapra jut pár lábjegyzet a sokbekezdéses fajtából. Nem egy laza képregény, na. Viszont (és ez a szerző tehetségét dicséri) virtigli tudományos munka létére meglepően olvasmányos – feltéve persze, hogy a K. Olvasót érdekli a téma, márpedig engem érdekel (ld. korábbról Micsinay és tsai). Azt nem merném állítani, hogy minden egyes fejezeten ugyanakkora lelkesedéssel rágtam át magam, ez viszont már a teljességre törekvés (egyébként igen nemes cél!) átka: 20 oldalnyi Örkényhez 60 oldalnyi Illyésen át vezet az út. Szívem szerint fordítanék az arányokon, de ez van: Gyula bácsit jobban megérte vizsgálni, és/vagy Pista túl óvatos volt. Erénye viszont a teljességre törekvésnek, hogy túlzás nélkül egy alternatív irodalomtörténetet tehetünk magunkévá a XX. század második felének irodalmáról, avagy „Nagyjaink alulnézetből – Így látták a besúgók”. Izgalmas morális problémák tömege, életrajzi adalékok, érdekes magánéleti vonatkozások révén válik időről-időre lenyűgözővé a gyakran sajnos (óhatatlanul) száraz szöveg (ha érdektelen szerzőről érdektelen jelentések születtek, nincs mit tenni, ennek feljavításához talán még a rendre óvatlanul nyilatkozó-levelező-telefonáló-barátkozó írózsenik tehetsége is kevés lenne).
Bár Szőnyeinek biztosan nem ez volt a célja a könyvvel, a kortárs magyar irodalom működésére vonatkozóan is vonhatunk le tanulságos következtetéseket a szöveg alapján, nevezetesen és sorban:
1) A rendszerváltással a biznisz kapott egy kiadós (hehe), de nagyjából megérdemelt gyomrost a vadkapitalizmustól. Magyarán nem csak az állami szar, hanem bármiféle szar is boltokba kerülhetett, immár tömeges mennyiségben, gyakorlatilag bárkitől. Vivát.
2) A kiadókon belül már nem a megbízható e’társak hozzák a rossz döntéseket, hanem egy másik belterjes rendszer kontraszelekciója által kitermelt bagázs (szemináriumunk címe: Az elitizmus és a javak újraelosztása). A döntési szempontok között mellékes lett a politika, a helyét átvette a bulvár, de a mechanizmus alapvetően maradt a régi.
3) Hogy az irónia köre teljes legyen: a belterjesség olyannyira nem változott az eltelt évtizedekben, hogy az egykori megfigyeltek és jelenlegi pöffeszkedők között jelentős átfedés van, éppen csak az érvényesített értékrendben vannak (minimális) eltérések a korábbi pöffeszkedőkhöz képest. A Kádár-rendszer nem vész el – átalakul: sok „ellenállónak” nem is a működési elvekkel volt baja, hanem csak azzal, hogy nem ő hozza a döntéseket. Sebaj, a lóf*sz másik végén lenni biztosan jobb (és főleg egyszerűbb!), mint kidzsuvázni az istállót.
Tanulság a tanulság mellé: mivel a piac elsősorban nem értékalapon válogat, a helyzet nem is fog változni. Hát ezért fázok én a „profi” szerkesztőtől, kedves kritikus, nem azért, mert nem tudom megfizetni, vagy nem akar foglalkozni velem. Krumplileves János mindenesetre elégedett lenne, bőven akadna oka egy jó koccintásra Jegesmedve elvtárssal.
„Leonyid, megérte küzdeni.”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.