Nagyjából a meglehetősen egyoldalú „főzelék-vita” idején kezdtem neki Rubin Szilárd művének, és be kell vallanom, eleinte igen erősen élt bennem a gyanú, hogy ez a mindenhol kultikusnak, újra- és újrafelfedezettnek titulált könyv sem több egy ilyen-olyan okok miatt különleges „főzeléknél”, magyarán túl sokat hordoz magában abból, ami miatt a kanonizált magyar irodalmat csak fokozott óvatossággal merem megközelíteni. Valószínűleg az sem segített, hogy a Megvető Esterházyval és Szentkuthyval próbálta eladni, vö. „Ölesse meg magát Tóth Józsival, Hasfelmetsző Jack is őt ajánlja!” (Szegény Esterházy, már megint őt cinkelem, pedig nincs is vele különösebb bajom. Sebaj, azért ráfér.)
Meg az ajánlás módja is, ugye... A marslakó még hagyján, de Werther emlegetése a magamfajta bunkó proli számára komoly aggályokat vet fel, ugyanis éppen ez a mű képviseli a legjobban az iskolai tananyagból mindazt a – jobb szó híján nevezzük így – szenvelgést, ami számomra a kortárs hazai irodalmat is nehezen befogadhatóvá teszi, és ezzel vissza is tértünk a főzelékhez, az ún. szövegközpontú, de leginkább csak a lírát a prózával következetesen (valamint feleslegesen és nagyon idegesítően) keverő, öntetszelgő, túlzottan szubjektív, az elvontságot önértéknek beállítani próbáló, a pontos és éles mondatoktól szó szerint irtózó irodalmi hagyományhoz. Száz szónak is egy vége: bár mindig teljesen elfogulatlanul próbálom befogadni a (nekem) új műveket, előérzetem azért van, és ez eleinte nem volt pozitív a Csirkejátékot illetően. A regény első harmada csak erősítette ezt az érzést, úgyhogy összességében sajnos nem tudok mást mondani: