Az általam igen tisztelt (tényleg!) Cserna-Szabó András prózaíró létére költői kérdést fogalmaz meg egy interjúban.

„Amikor Bukowskit, Hunter S. Thompsont, Bret Easton Ellist, Pelevint, Carvert, Nesbo-t, Vonnegutot, Irvine Welsh-t stb. olvasok, mindig arra gondolok, hol vannak ezek a hangok a kortárs magyar irodalomból?”

Majd egy kérdéssel arrébb azt taglalja, hogy nem szeretne „200 példányban az anyukámnak, a barátaimnak és néhány ismerős kritikusnak írni”, ennek nem látja értelmét.

Mindkettőben igaza van, ez nem is kérdés. Az viszont igen, nincs-e esetleg kapcsolat a két gondolat között, és ha van, vonhatunk-e le ebből további következtetéseket.

Öninterjú:

– Igen, van.

– Vonhatunk.

A kapcsolat kb. ez: a kortárs magyar irodalom – mely szerintem is „némileg kelkáposztafőzelék szagú” – nem szívesen nyit kapukat azoknak sem, akik Bukowskit és társait követendő példának tartják, ennek megfelelően az elutasítottak számára nem marad más, mint „az értelmetlen”, vagyis anyuék kedvéért kiad(at)ni a könyvet (Cserna-Szabó persze mást ért kétszázpéldányosok alatt, de annak halmaznak bizony ez is a része). És mielőtt ennen sértettségemre szűkítenénk le a problémát, szeretném megjegyezni: nem az zavar, hogy a magyar háztartások túlnyomó többségében ...az eufemizmus a második anyanyelvem... nem található Orosdy-kötet. Fájó dolog – nekem, a bankszámlámnak és anyukámnak mindenképpen –, de összességében marginális kérdés. Az viszont nem az, hogy itt rendszerhibáról van szó, aminek a megszüntetésére érdemben senki nem törekszik (erre még visszatérek). Megint csak nem szeretnék eljutni a szélsőségekig – szabadkőműves zsidó ufók összeesküvése áll az egész mögött stb. –, maradjunk csak annál, ami könnyen igazolható-bizonyítható, és nem csak a saját tapasztalataim szerint: szarva van az emberre. Értve ember alatt az írót, aki nem kíván főzelékszagú lenni, és (hoppá!) az olvasót is.

Oké, Bukowskinak sem volt éppen könnyű dolga, amikor annak idején el akarta helyezni a műveit, de ő már csak egy megszállott volt, és öregkorára össze is hozta mindazt, amire a legtöbben csak vágyhatunk. Érezhette úgy, hogy van értelme küzdeni (ez még nem az amerikai álom, de a reménynek nevezett fogalomhoz azért van valami köze). Jelenleg hány postás és alkoholista, valamint alkoholista postás érezheti úgy Magyarországon, hogy van értelme összekoszolni a tiszta fehér papírt mindenféle irománnyal?

Mert tegyük fel – összekoszolja.

Tegyük fel – elküldi azoknak, akiknek elvileg el kell küldeni.

És tegyük fel – ugyan nem főzelékszagú, de nem is kifejezetten szar, sőt.

Nos, mi lesz?

Elárulom.

S e m m i .

Pontosabban az lesz, ami Bukowskival a pályája elején ebben a formában talán nem történt meg, mert a próbálkozásai után fél évvel kapott valamiféle elutasító levelet (ha jól emlékszem a Tótumfaktumra): a mi alkoholista és tehetséges postásunk műve kapásból a szemétre kerül. És ezt még csak nem is én állítom, hanem Závada Péter, aki szerint „van egy olyan nexus, ami lehetővé teszi, hogy elküldjek egy szöveget nekik anélkül, hogy az egyből repülne a kukába.” (Kár, hogy nem születhet mindenki híres író fiának, nemde?)

Így legyen az ember a saját hazájában Bukowski.

És ha már itt tartunk, felmerül a kérdés, mennyire érdemes bekopogtatni bármivel is kis hazánk „presztízskiadójához” (ez most kb. főzelékgyárat jelent), mely nem mellesleg Cserna-Szabó András könyveit is gondozza, ha az általam ugyancsak tisztelt Dragomán Györgyöt annak idején úgy pattintották le Závada (nem Péter, Pál) ajánlásával meg A pusztítás könyve kéziratával együtt, hogy azt öröm lehetett nézni, miközben ma már elsősorban A fehér király világsikerének tízujjas fejésével vannak elfoglalva… Nem mintha a többi kiadó jobb lenne (a tapasztalataim nem túl pozitívak, hihi), de hát mégiscsak azokról beszélünk, akik jelentősen meghatározzák mindazt, amit irodalomnak illik tekinteni manapság. Vagyis a főzeléket.

És most vissza a rendszerhibához. Amikor nagy íróink (és ezt most ismét csak minden irónia nélkül írtam) kiállnak a nemzet elé politikai kérdésekben megnyilatkozni, demokráciáról, jogállamról, egyenlő esélyekről, igazságosságról, értékközpontúságról beszélnek, soha nem jut eszükbe, hogy akkor beszélhet az ember igazán hitelesen rendrakásról, ha először otthon kapja kezébe a porszívót? Hogy - jelen esetben - a menza akkor fog mást is adni főzeléken kívül, ha

1) a szakácsok megtanulják szeretni és értékelni a többi kaját (nehéz, de nem lehetetlen feladat)

és

2) valaki végre picsán rúgja a konyhásnéniket, akik elvből nem engednek mást még a konyha közelébe se?

Mert különben marad a főzelék, és előbb-utóbb mindenki elkerüli azt a menzát. De nem ám egy másik menza miatt! Simán felfüggeszti a kajálást, van éppen elég más baja. (Oké, itt kicsit borul a szépen kidolgozott költői kép, de sebaj.)

Szóval, kedves András, változatlan tisztelettel: a hiba a te készülékedben van, illetve azokéban, akik neked is segítenek, de közben oda meg vissza vannak a főzelékért, plusz utánuk a vízözön. Szép és igaz, hogy szerinted „szemléletváltás kell az író és a kiadó részéről is”, csak éppen a probléma már rég nem ez, hanem a szelektív vakság. Kötve hiszem, hogy rendszeresen átkutatnád a 200-as példányszámú könyvek tömegét, pedig nagy valószínűséggel azok között lehet, amit hiányolsz (újfent jelzem, nem feltétlenül szegény Halott ügyekre gondolok, van még lúzer a világon rajtam kívül is). És most már azt sem mondhatod, hogy nem szólt senki, mert de. Az más kérdés, hogy a status quo meg a sokak számára kellemes langyos víz miatt előbb fog minden magyar leszokni a könyvekről, mint hogy a fiatal Bukowskik esélyt kapnak a piacon. Ahhoz túl sok írógyerek és csinos csaj készül erre a pályára. (Btw: nincs bajom Z. Péterrel, félreértés ne essék, éppen csak ő volt túl őszinte a minap.)

És ha már Hazai Attila is szóba került az interjúban, íme egy idézet tőle a végére, érdemes megfontolni:

„Van egy ilyen dolog velem, hogy az egész magyar kulturális életet, azokat, akik ezt az egészet képviselik, megátalkodott gazembereknek tartom, akiknek a hasát a saját puskám csövével kéne szétszaggatni.”

Már csak el kell dönteni, kivel értünk egyet: azzal, aki tartja a puskát, vagy azzal, akire fogják? És ráhagyjuk a dagadt ruhát másra, vagy fölvitetjük magunkat a padlásra?*

...

Vagy simán csak kezdjük újra az egészet egy másik állatfajjal?

* Bevallom, itt már belezavarodtam a képek sokaságába.

Ui.

1)    Asszem kénytelen leszek megvenni Cserna-Szabó könyvét. (Tehát rövid távon biztosan ő jár jobban, höhö.)

2)    Tudjátok, miért hívnak engem Boldog uraságnak? Hát mert olyan kibaszott okos vagyok!