Orosdy Dániel blogja

Olvassuk csak el az alábbi idézeT, mely szigorúan kerüli a szerző megnevezését (reklámot itt ne keressenek, ahogy Bélát se)!

Van úgy, hogy az embernek a neki tetsző műről sokkal kevesebbet jut az eszébe, mint arról, ami nem tetszett, sőt, még fel is idegesítette. (Ami talán nem is meglepő, nem tudom.) Örülnék, ha sokkal többet tudnék írni a második Sandman-könyvről, de a lényeget már megfogalmaztam korábban, csak a számozást kell kicserélni: "A Sandman első kötete minden szempontból egységes nívójú, maradandó és emlékezetes darab." A legjobban talán a sorozatgyilkosos rész tetszett, pedig az a legfelkavaróbb (főleg ha a Kedves Olvasó tudja, hogy amit Gaiman tulajdonképpen csak érint, túlnyomórészt valóságos; annak pedig, aki nem hiszi el, hogy a valóság furcsább a fikciónál, azt javaslom, olvasson utána a legismertebb sorozatgyilkosok élettörténetének [John Wayne Gacy, Jeffrey Dahmer, Ed Gein stb.], vagy nézzem utána, legális volt-e valamely nyugat-európai országban a XX. század folyamán a pedofil pornó forgalmazása -- persze csak ha van hozzá gyomra!).

Ennyit erről, két másik Sandman még úgyis szóba fog kerülni a blogon. Szemben ezzel a könyvvel, amiről először és utoljára kívánok referálni:

…avagy néhány könyv, amit mostanában olvastam, és mindössze két dolog közös bennük ezen kívül:

1) egyik sem tartozik a kihagyhatatlan kategóriába (sőt),

2) meglehetősen önkényesen teremtettem kapcsolatot köztük azzal, hogy beleerőltettem mindet ebbe szociológiai-politikai-történeti témakörbe.

Stephen Weir: Encyclopedia Idiotica – Talán éppen az ilyen kiadványok ellensúlyozására adnak ki olyan könyveket, mint a 100 történelmi tévhit? Nem biztos, de azért gyanús... Nem vagyok a téma szakértője, de ez a kötet elég felszínesnek tűnt, és még csak olvasmányosnak se mondanám. Az idióta döntések jó része nehezen értelmezhető, vagy éppen erősen vitathatónak tűnik az "idiótaságuk" (gyakran még a szerző saját logikája szerint is!), és még csak nem is túl érdekesek, ami azért alapfeltétel lenne. A fordítás sem valami jó, a rajzokat pedig kb. én is elkövethettem volna (ennél jobban egyetlen rajzolót sem lehet megsérteni).

Győrffy Miklós: Bagoly nappal – Lejegyzett interjúk egy rég megszűnt rádióműsorból. Néhány húzónév (Vámos Miklós, Závada Pál) miatt vettem meg annak idején, akad benne néhány érdekes rész, de ajánlani csak azoknak tudnám, akiket nagyon izgatnak a XX. század kis és nagy történetei. Meg esetleg Fekete György akkori meglátásai... (Lelövöm a poént: sztem nincs nagy különbség a régi és mai nézetei között. Ezért ne vedd meg a könyvet, max. egy happolást ér.)

Remete Richárd – Weisz György: Rendőrbűnök, bűnöző rendőrök – A rendszerváltás táján más lehetett az elvárás egy populáris témát tárgyaló riportkönyvvel szemben, de ez még ahhoz képest is gyenge. Rosszul megírt fejezetecskék arról, hogy néha a rendőrök is loptak, csaltak, öltek stb., a végén egy rég elévült jogi összefoglalóval. A hokedli rövidebb lába alá tökéletes.

Szegvári Katalin: Egyenleg, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája? – Mondhatnám, hogy ez ma már történelem, de nem az... Többet nem is mondok. Vagy csak ennyit: tanulságos.

Dr. Kellermayer Miklós: A nemzeti összefogás kis kátéja – Valójában ez nem is könyv, inkább füzetke, és nehéz vele mit kezdeni. Persze "magas labda", kiadósat ironizálhatnék egy tanult ember jószándékú esszéjén (a felhívás helytállóbb meghatározás lenne), de erre nem visz rá a szívem. Komolyan venni viszont nem tudtam. Maradjunk abban, hogy a konzervatív gondolkodás, vallásosság és drog kapcsolata összetettebb annál, mint sokan gondolnák.

Ráadásként egy rejtvény a közélet és irodalom határterületéről, avagy MIRE GONDOLT A KÖLTŐ?

avagy a "gyökérok" a megmondók szerint (bár "már a szó is rémes, elnézését érte")

A „könyvnek látszó tárgyakat” az ún. komolyabb médiák is könyvnek tekintik. (...). A liberális középosztály megroskadt médiabástyája, a Klubrádió a legalantasabb ponyvát népszerűsíti „könyvrovatában”, kulturális interjúiban az egymástól megkülönböztethetetlen alanyi költők, popzenészek, „regényírók”, áltudósok és blogoló anyukák versengenek lazaságban és az „anything goes” gondosan ártalmatlanított és méregtelenített, hányaveti változataiban. De kár volna a 67%-os zeneszolgáltatással sújtott, pénztelen dumarádiót nyüstölni, miközben a mobilinternetes csipcsiripnek köszönhetően a jófejség és a kúlság újabb s újabb csimborasszóira hág, az eredetiségnek az az alfaja ez, amelyben az arcélek tök egyformák.

Sőt:

"De legalább olvasnak" - szoktuk hallani a védekezést, ha valaki egy-egy, időlegesen népszerű, ámde nem éppen minőségi könyv sikerét szóvá teszi. A keserű kultúrpesszimistákkal és a színvonal alászállása fölött dohogókkal szemben ilyenkor rendre felhozzák, hogy a nem túl nívós kötetek olvasása is olvasás. Ezzel szemben a valóság az, hogy a könyvtúltermelés által kibocsátott silány minőségű kötetek valójában lejáratják és kiüresítik a könyvkultúrát. A könyvplázák, a könyvek eme hamis templomai arra szolgálnak, hogy bennük celebrálják a kultúra fekete miséit. "

Legalantasabb ponyva, idézőjeles regényírók, blogoló anyukák, hamis templom, fekete mise (avagy a nekünk nem tetsző beazonosítása a sátánistával), silány minőség, tök egyforma jófejek...

Miközben maga az olvasás kezd kimenni a divatból, és ezt a fenti idézetek szerzői is jól tudják.

Azért nemes dühvel tomboló véleményalkotó és tényelemző nagyjaink helyében én elgondolkodnék rajta, hogy vajon nem az ő elitizmusuk-e az egyik ok, ami visszatartja a fiatalokat és nem annyira fiatalokat az olvasástól. El lehet verni a port A szürke 50 árnyalatán (Harry Potteren, Rejtőn, az e-bookon [!] stb.), lehet az ilyen műveket és íróikat aljairodalomnak, értéktelen ponyvának, szennynek, "könyvnek látszó tárgynak" minősíteni, csak éppen akkor azokat támadjuk, amik/akik visszatartják a még/már olvasókat az irodalomról való teljes lemondástól, illetve amik/akik még egyáltalán esélyt adnak rá, hogy valaki elkezdjen élvezetet lelni az olvasásban, és továbblépjen abba az irányba, ami "nagyjaink" szerint üdvös ("igényes irodalom", hogy verje ki a ragya a sznob fejeteket).

Hogy miről is van szó? Erről:

A: Olvasol?
B: Igen!
A: Mit? Ezt a szart?!
B: ...

A nézete szerint "Szégyellje magát, nem azt olvassa, amit szerintem kéne! Rossz kutya!"

És B már nem is olvas, hoppá. Így harcolunk mi a funkcionális analfabétizmus ellen. Döglődik a tehenem? Akkor ne csak a szomszédé dögöljön meg, hanem az ÖSSZES! (Mellesleg valami azt súgja nekem, hogy TGM se Heidegger műveiből tanult meg olvasni, de természetesen tévedhetek.)

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy egy könyv nem-könyvnek minősítése nem sokban különbözik attól, ahogy a nácik pl. a zsidókat nem-embernek minősítettek, hogy aztán elvigyék őket a haláltáborokba. Számíthatunk rá, hogy az ún. igényes irodalom felkent vitézei is egyszer csak könyveket fognak égetni, védendő a szellemileg kiszolgáltatottakat saját butaságuktól?

Aztán van itt még valami, kedves elitisták: a történelem. Ti. az a rövid korszak, amikor a köldökszösz elemzése nemzeti sport lehetett, véget ért, méghozzá normális országokban kb. 40 éve, ahogy talán az a max. pár évszázados szakasz is lecsengőben van, amikor magát az irodalmat tömegek fogyasztották (én sem örülök neki, de ez van). Úgyhogy az irodalom már a legkevésbé sem a bölcsészek magánügye, még ha Magyarországon (hála pl. a képzési anomáliáknak) ez úgy is tűnik. Lehet gyalázni azt, amit szarnak gondolunk, lehet joggal és okkal kritizálni a magyar "irodalmi életet" (sajnos a halálhoz több köze van) és a kiadói-terjesztői gyakorlatot (én is tudnék mesélni), de akit a nem-olvasásban csak az zavar, hogy azt nem olvassák, ami NEKI tetszik, az megérett a golyóra (csak hogy én is "fekete mise-kompatibilisen" fogalmazzak).

Mondom mindezt úgy, hogy nem olvasom se E.L. James-t, se J.K. Rowlingot, és azt se várom el, hogy bárki támogassa őket, ha elvei ellen való. Éppen csak ezeket az elveket kéne már kicsit rendbe rakni a morál és ráció alapvető szabályai szerint.

Ui. Az hogy van, hogy valaki a szavak szintjén a tömegek felemeléséért küzd, de közben masszívan le is nézi őket, ráadásul mindenféle mondvacsinált szempont alapján? A tömegekkel együtt jár az ő kultúrájuk is, teccik tudni, a tömegkultúra. Nehéz lesz úgy szót érteni az "egyszerű emberrel", hogy közben az arcunkat már a térképeken is feltüntetik, hátha akkor kényelmesen ki tudják kerülni a repülőgépek...

Ui. 2. Bradbury vajon megúszná, megmondók?

U P D A T E !

Sokadszorra is bebizonyosodik: van, amiben teljesen egy hullámhosszon van a hvg.hu és a Mandiner. Részletek egy ún. korrekt, okos írásból:

Olcsó, ám kétségtelenül szórakoztató tevékenység az önjelölt, kóros feltűnési viszketegségben szenvedő magyar Paulo Coelho-hasonmások álbölcsesség gyűjteményein, a propaganda- és a pénzcsináló gépezetet olajozó értéktelen celebkönyveken, ábrándos lelkű tinilányok és az unatkozó háziasszonyok szexuális kíváncsiságát kielégítő vadromantikus puha fedeles irományokon, és más, szépirodalomnak csúfolt végtermékeken élcelődni.

(...) Dosztojevszkij a barátom után a második férfi az életemben (...)

A többi szerencsétlen analfabétával ellentétben – akik egy viszonylag jól fogyó irodalomnak csúfolt nyomdai hulladék után minimum az irodalom felkent papjának érzik magukat (...)

Végtermék, dosztojevszkijezés, analfabéták, nyomdai hulladék...

Most komolyan: ettől jobb? Mert a kritika, ha jól látom, abszolút jogos pl. Oravecz Nóra apropóján is, de a lényeg a szemét szapulása mögött mintha mégiscsak az lenne, hogy "itt mindenki hülye, csak én vagyok helikopter". Ami persze még igaz is lehet, csak éppen a levezetés nem túl meggyőző.

FELADVÁNY MÁRA:

Melyik neves író borítón (is) olvasható könyvajánlójából származik az alábbi idézet?

Vigyázat! Ha elkezdi, nem tudja abbahagyni.

A) Stephen King, lektűrkirály

B) Esterházy Péter, a magaskultúra non plus ultrája

C) Giuseppe Pampallini, fickó

Megfejtés a hajtás után.

"[Nádas Péter m]ár csak azért is biztos benne [hogy nem olvasta Rubin Szilárd Római egyes című könyvét], mert a Rakéta Regénytár borítói annyira rondák voltak, hogy a kezébe nem vette volna ezeket a könyveket (...)."

(Dunajcsik Mátyás)

Vajon Nádas Péter mennyire lenne meglepve, ha a könyvei borítójára rá se pillantva, pusztán az ilyen kijelentések miatt nem lennénk hajlandóak kézbe venni könyveit? Vagy ő csak embernek ennyire felszínes, művésznek már mély, mint a Mariana-árok? (Vicces, amikor Nobel-esélyes nagyjaink feleannyira sem bölcsek, mint pár rosszarcú fekete férfi [irónia!] 60 évvel ezelőttről...) Egyébként a Rubin-könyv borítóján fekete alapon egy égő gyertya látható, és távolról sem annyira szörnyű, mint Nádas kijelentése alapján hinnünk kéne:

Összehasonlításképpen itt az Egy családregény vége két régebbi kiadásának borítója, szintén a remek moly.hu-ról. Szabályosan ordítanak utána, hogy kézbe vegyük őket, nem...?

UPDATE!

Még néhány Rakéta Regénytáras szerző Rubin Szilárdon kívül, akinek munkáit Nádas Péter következetesen kerülte, tekintettel a csúnya borítóra:

Mándy Iván
Heinrich Böll
Joseph Roth
Alfred Döblin
Páskándi Géza
Ember Mária
Hernádi Gyula
Dalos György
Peter Handke
Dobai Péter
Thornton Wilder
Arthur Miller
John Fowles
Saul Bellow
Julio Cortázar
Örkény István
Gabriel García Márquez
Ödön von Horváth

Nem elég, hogy dúlt a diktatúra, még a könyvek se voltak szépek...

Az általam igen tisztelt (tényleg!) Cserna-Szabó András prózaíró létére költői kérdést fogalmaz meg egy interjúban.

„Amikor Bukowskit, Hunter S. Thompsont, Bret Easton Ellist, Pelevint, Carvert, Nesbo-t, Vonnegutot, Irvine Welsh-t stb. olvasok, mindig arra gondolok, hol vannak ezek a hangok a kortárs magyar irodalomból?”

Majd egy kérdéssel arrébb azt taglalja, hogy nem szeretne „200 példányban az anyukámnak, a barátaimnak és néhány ismerős kritikusnak írni”, ennek nem látja értelmét.

Mindkettőben igaza van, ez nem is kérdés. Az viszont igen, nincs-e esetleg kapcsolat a két gondolat között, és ha van, vonhatunk-e le ebből további következtetéseket.

Öninterjú:

– Igen, van.

– Vonhatunk.