Jobb lenne, ha mindenki azzal foglalkozna, ami a dolga
Kérdező: Varga Dénes
Szabadszájú szatíra, filmes utalásokkal. Ez Orosdy Dániel első könyve, a Halott ügyek. A szerzővel Varga Dénes beszélgetett mozis múltról, a könyvkiadás nehézségeiről, és arról, hogy milyen az, ha a kritikust kritizálják.
- A könyv szempontjából mit tartasz fontosnak elmondani magadról? Ki az az Orosdy Dániel?
- Nemsokára elindul a blogom, ahová írtam egy önéletrajz-szerűséget, ez alapján a lényeg: 32 éves vagyok, pécsi, mindig is a művészet(ek) érdekelt(ek), különös tekintettel az irodalom-film-zene hármasra, mégis jogot végeztem, és jelenleg is jogászként dolgozom. A könyv szempontjából azonban mindez nem annyira fontos, azt hiszem. Nem kevés személyes vonatkozása van, de nem önéletrajzi jellegű, és nem kell különösebben ismerni a szerző életét az értelmezéséhez. Legalábbis nem ilyennek szántam.
- Távolról sem ez az első publikált írásod. Az elmúlt években filmes témájú cikkek jelentek meg tőled. Nem elégített ki ez a műfaj? Vagy mindig is regényt akartál írni?
- Valamivel az írás-olvasás elsajátítása után már elkezdtem írogatni, alkotó tevékenységként ez foglalkoztat a legrégebben. A filmekről írás kamaszkoromban kezdett el érdekelni, részben mert szerettem ilyen szövegeket olvasni, részben mert az irodalmi próbálkozásaimmal sem én, sem mások nem voltak különösebben elégedettek. De az távolról sem igaz, hogy ebben ne találnék örömet, sőt, ha minden jól megy, a következő könyvem filmes jellegű lesz (remélhetőleg nem is az utolsó ilyen), és a cikkírást sem akarom abbahagyni, bőven vannak ötleteim.
- Érezhető a könyvben a mozis múltad? Mennyire filmszerű? Eszünkbe fognak jutni különböző filmek?
- Határozottan. Egyrészt kifejezetten cselekményes, jelenetekből összeálló, párbeszédekkel teli mű, tehát ennyiben emlékeztet a hagyományos játékfilmekre, másrészt – ha nem is feltétlenül tudatosan, de – érvényesülnek benne különböző mozis hatáskeltési technikák, néhány rész pedig talán még montázs leírásaként is elmenne. Vannak konkrét utalások is filmekre, filmesekre, amiknek egy részét csak a vájt fülűek fogják érteni, egy részét viszont minden nehézség nélkül dekódolhatja a területen kevésbé jártas olvasó is.
- Ha egy rövid mondatban kell összegezned a könyved témáját, mi lenne az?
- „Jobb lenne, ha mindenki azzal foglalkozna, ami a dolga.”
- A Halott ügyek műfaja szatíra. A tartalomleírás alapján azt tippelem, hogy ez a könyv görbe tükör hazánkról. Nagyot tévedtem?
- Egyáltalán nem, vagy legfeljebb annyiban, hogy nem csak hazánkról van szó. A jó szatírák egyszerre specifikusak és egyetemesek, például A 22-es csapdája nagyon II. világháborús és amerikai, ahogy a Svejk is nagyon I. világháborús és cseh, az üzenetük mégis független helytől és időtől, ezért értik meg mindkettőt szinte bárhol a világon. Valamilyen Ferenc József arcképét ott is leszarják a legyek, ahol még csak nem is hallottak a mi jeles császár-és-királyunkról.
- Mi volt a célod a könyvvel? Szórakoztatás, politikai állásfoglalás, botránykeltés?
- A szórakoztatás mindenképpen, a politikai állásfoglalás semmiképpen. A botránykeltés legfeljebb a finom intellektuális provokáció szintjén, ennyit viszont be kell vállalnom, ha már szerintem ez az irodalom egyik feladata.
- Szerinted mi a legideálisabb hely a könyv olvasásához? Strand, kávézó, siralomház?
- A siralomházban biztos sokan sírnak, úgyhogy oda nem ajánlom. De a magánzárka már szóba jöhet, ott nehezebb másra koncentrálni, plusz valószínűleg minden könyv sokkal jobbnak tűnik. Komolyra fordítva a szót, a strand és a kávézó ideális hely lehet, ahogy a nappali, konyha, fürdőkád, ágy, asztal, vagy akár a WC is. Nem kell egy hét szabadságot kivenni és egész nap Schubertet hallgatni, hogy el lehessen olvasni, ebben biztos vagyok.
- A bemutatkozó szövegben a következő írókat említed: Kafka, Vonnegut, Örkény, Rejtő. Gondolom nem véletlenül kerültek oda. Az ő hatásukat fedezhetjük majd fel a szövegben?
- Én a fejemben velük társítom az írásomat. De persze mindenki más szűrőt használ, kaptam már olyan visszajelzést is, hogy Hrabal világát teremtettem újra valami módon.
- Ez sok, hozzád hasonló cipőben járó embert érdekelhet: első könyves íróként mennyire volt nehéz megjelentetni a Halott ügyeket? Végigjártad a kiadókat?
- Nagyon nehéz volt, senkinek sem ajánlom ezt a kálváriát, egy újabb könyvet meg lehetne tölteni vele (címjavaslat: Halvaszületett ügyek). A kiadókat persze körbejártam, de csak a lehangoló közhelyeket tudom ismételni: belterjesség, érdektelenség, sznobizmus, elitizmus, kettős mérce, magvetős megvetés stb. Arra jutottam, hogy erőszakosság és/vagy szerencse kell az érvényesüléshez, én pedig gyengén állok mindkettővel. A visszajelzések egyébként nem voltak rosszak, de ilyen helyzetben nehéz eldönteni, mennyire diktál a másik félnek az illem, és mennyire az őszinteség. Meg aztán sokan rögtön a dicséretek után azt kezdik el pedzegetni, mennyit is szán a kiadásra a Kedves Szerző… Amivel egyébként nincs semmi baj, kössünk üzletet, csak ehhez ma már nincs szükség hagyományos értelemben vett kiadóra és udvariassági körökre, ugye, print-on-demand stb. Végül majdnem utóbbi mellett döntöttem, de aztán pár barátommal közösen arra jutottunk, hogy inkább magunk intézzük a kiadással és terjesztéssel kapcsolatos teendőket. Ez nagyon macerás, de talán így a legkorrektebb, már csak azért is, mert kizárólag egymás között kell elszámolnunk. Aztán hogy ez az „indie” kiadási megoldás egy dilettáns önáltatása volt-e, vagy az ifjú tehetség merész és sikeres húzása, majd eldönti az idő.
- Kritikusként milyen érzés olyan művet alkotni, amit majd mások fognak ízekre szedni? Gondolkoztál a kritikus fejével írás közben?
- Őszintén szólva nem, vagy csak nagyon ritkán. Valószínűleg azért sem, mert magamra nem szoktam filmkritikusként gondolni. Persze, írtam jópár kritikát, de ezek főleg felkérésre születtek, magamtól inkább esszéket, portrékat írok szívesen, vagy azokkal a filmekkel próbálom megismertetni a nagyközönséget, amik tetszettek, de nem igazán ismertek. A kritikusi énem ebben az értelemben háttérbe szorult, másrészt viszont a szatírának fontos eleme a bírálat, tehát – ha úgy tetszik – írás közben teljesedhettem ki igazán „kritikusként”.
- Ötletelsz már egy következő könyvön? Ha igen, miről fog szólni?
- Több ötletem is van, a legaktuálisabb eredetileg filmötletként fogalmazódott meg, méghozzá valami olyasmiként, mint amit a néhai Sidney Lumet műveiben lehet látni. Mozgalmas, már-már akciódús történetről van szó, rablással, lövöldözéssel, átverésekkel, gengszterekkel-rendőrökkel, de emiatt még nem akarnám megírni, a főszereplő(k) karaktere érdekel igazán. A másik, amiből szívesen formálnék regényt, a híres magyar sorozatgyilkos, a hazai kékszakállként elhíresült Kiss Béla története. Keveset tudni róla, úgyhogy gond nélkül hagyatkozhatnék a fantáziámra. De írtam novellákat, szinte készen van a két barátommal közösen írt, horrorfilmekről és -filmesekről szóló kötetem is, a sok egyéb ötletről nem beszélve. Nagyon örülnék, ha ezek másokat is érdekelnének, és a Halott ügyek megtalálná a maga közönségét.
És egy kis extra: egy kérdés, ami az interjúból kimaradt, Dénes a tumblr oldalán tette közzé.
A Tumblr ezúttal is többet kap, mint a pórnép, egy kérdés, és egy válasz, amit az interjúban nem fogtok megtalálni:
Biztos sok embernek odaadtak kéziratban a könyvet. Mi volt számodra a legkedvesebb dicséret, és a legkeményebb kritika?
A legkedvesebb dicséret az volt, amikor a hozzám egyébként igen közel álló olvasó jól érezhetően őszinte meglepődéssel és örömmel újságolta el nekem, hogy ez tényleg egy könyv és én tényleg író vagyok és ő tényleg nem tudta letenni. A legkeményebb kritika az volt, hogy „rendben vannak” a mondatok, de nincs a szövegben semmi meglepetés, összességében közepes valami, „tessék több spenótot enni” stb. Ennél rosszabbat tényleg nem kaptam, de bizonyos szempontból nyomasztóbb volt ez a vélemény, mintha simán fércműnek titulálja a munkámat.
