Orosdy Dániel blogja

Jelen esetben az „önálló recenzióként máshol megjelenő szöveg” filmekről szólt, tehát kicsit kifejthetem (a saját magam alkotta szabályok alapján... amikhez miért is kéne ragaszkodnom?? :D kifejtem és kész) a máshol már publikált lényeget bővebben.

Ha akad egy bizonyos búcsúpillantás, ami igen komoly nyomot hagyott generációm pszichéjén (vö. Kacsamesék megszakad), akkor az SPOILER [bár ez egy 50 éves film...*] Omar Sharif haláljelenetében látható a David Goodis regényén alapuló, A betörés című (amúgy igen jóféle) szajréfilm végén. Igen, amikor Omar, vagyis Abel Zacharia, az osztozni nem akaró mocskos zsaru belefullad a gabonába SPOILER VÉGE (meggyőződésem amúgy, hogy a jelenet ötlete ésvagy kivitelezése -- legalábbis részben -- Carl Theodor Dreyer legendás Vámpírjából származik, annak is úgyszintén a végéről, de láthatunk hasonlót Peter Weir A kis szemtanújában is).

Ezek után Önök, Drága Olvasók, mégis melyik könyv borítójára tennék az említett színészt? Talán egy David Goodis-regényére, nem? Ismét SPOILER: arra nehéz lesz, itthon nem adták ki egyik művét sem. SPOILER VÉGE Hát akkor? Ash-nek köszönhetően már ez sem titok. Már csak az lehet rejtély, ki mindenki került még fel rajta kívül erre a bizonyos kötetre (a "miért?"-et ne boncolgassuk, fölösleges, a dada, a tudatalatti, szóval az angavárd birodalmában járunk).

MUTATOM, már amennyire a SPOILER engedi!

Éreztem én, hogy minden rendben lesz velem és Mr. Macdonalddal, s lám, nem kellett csalódnom. Azt azért kicsit sajnálom, hogy angolul tudtam csak beszerezni a könyvét (nem szeretek szótárazni, márpedig az ötvenes évek szlengjéhez és a szerző egyébként is gazdag-költői nyelvéhez nem árt a segítség), úgyhogy ha valakinek van egy fölös példánya a magyar kiadásból (képet ld. fent), jelentkezzen bátran, egyébként is hiányzik a sorozatból. Pénz nem számít, csak olcsó legyen.

A Fulladásos halál a Lew Archer-sorozat második darabja, amit a szerző még Raymond Chandler és az ő Philip Marlowe-ja bűvöletében írt, azaz még nem találta meg teljesen a saját hangját, de szolgai másolásról persze nem beszélhetünk, sőt (nálam felkészültebbek konkrét Chandler-mű[vek] figuráit és cselekményét vélik felfedezni a sztoriban, de azt még ők sem tagadják, hogy Macdonald ezzel együtt is a saját útját járta). Marlowe és Archer a felszíni hasonlóságok ellenére két külön világ, Chandler és Macdonald stílusa sem keverhető össze egykönnyen (a laza, vicces beszólások jelentik a fő közös pontot, de Macdonald sokkal higgadtabb, és mint már említettem, költőibb, gyakran lírai a szó legszorosabb értelmében), ahogy a helyszínek és szereplők sem (Archer nyugodtabb, szemlélődőbb alkat, kifejezetten lélekbúvár típus, aki többnyire gazdag családok mélyen eltemetett bűneivel foglalkozik, bár a szakik szerint ezek a jellegzetességek a sorozat későbbi darabjaiban válnak majd igazán egyértelművé).

Valószínűleg soha nem olvastam volna végig semmit Macdonaldtól, ha Ellroy a Fehér jazz elejére nem pont tőle választ mottót. Egyszer régen ugyanis próbálkoztam egy könyvével, még a nagy Chandler-korszakom idején, de cinikus poénokra és brutális közjátékokra éhező ifjú elmém nem tudott mit kezdeni vele, pár oldal után leraktam. Ebből is látszik, mekkora kretén tud lenni egy gyors és erőteljes ingerekre éhes kamasz.