Valószínűleg soha nem olvastam volna végig semmit Macdonaldtól, ha Ellroy a Fehér jazz elejére nem pont tőle választ mottót. Egyszer régen ugyanis próbálkoztam egy könyvével, még a nagy Chandler-korszakom idején, de cinikus poénokra és brutális közjátékokra éhező ifjú elmém nem tudott mit kezdeni vele, pár oldal után leraktam. Ebből is látszik, mekkora kretén tud lenni egy gyors és erőteljes ingerekre éhes kamasz.
Na nem mintha most egy életre szóló élménnyel lettem volna gazdagabb, de egy kifejezetten jó regénnyel mindenképpen, és ezt értékelni kell, még ha az ifjú és türelmetlen Orosdy talán mást is gondolt annak idején – azért nagyon ne haragudjunk szegényre, akkor még hitt az olyan bohóságokban, mint a magyar kultúrát a mai napig erősen mérgező zseni-kultusz. Kultusztól-mindentől függetlenül: hogy Chandler – Macdonald nagy elődje – zseni volt a maga zavaros módján, számomra egyértelmű. Hogy Ellroy – Chandler és Macdonald jeles utódja – szintén nagyon közel jár ehhez a kategóriához, megint csak nem kérdés. Hogy maga Ross Macdonald zseni-e, még nem tudom, mindenesetre ha ez a korai (a kritikusok szerint is még egy „alakulóban lévő” író által jegyzett és jól érezhetően Philip Marlowe-bódulatban fogant) regény a gyengébb művei közé tartozik, akkor minden rendben van.* Konkrétan egyébként ennél a mondatnál éreztem úgy, hogy második randim Mr. Macdonalddal jobban fog sikerülni az elsőnél:
Ismeri ezt a típust, félig ember, félig aligátor, félig medvecsapda, szíve helyén malacpersely.
Ez még önmagában „csak” egy tízpontos gyakorlat abban a sportágban, amit Chandler és Hammett talált fel / fejlesztett tökélyre, de nem sokkal később érkezik ez a rész, ami már azon a terepen jár, ahová a jeles elődök egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán merészkedtek (főleg az utolsó mondatokra tessék figyelni):
Az arc a bőrkeretben kövér volt, a haj ritkás, ősz, a száj mogorva. A vaskos orr merészséget sugallt volna, de inkább csökönyösnek tűnt. A duzzadt szemhéjat és megereszkedett orcát ráncokba vonó mosoly merev volt, kényszeredett. Hullaházban látni ilyen mosolyt a halál álarcán. Azt juttatta eszembe, hogy én is megöregszem majd, és meghalok.
Szolid kis gyomros, minden feltűnősködés vagy felesleges flikk-flakk nélkül. A pénzbedobással működő magánlovag a halálra gondol, ad egyet a melankóliának – egyszerű, de tökéletes kis adalék a leírás végére. És az már csak hab a tortán, hogy a két idézet egyazon személyre vonatkozik.
A Lew Archer-sorozat tíznél is több részből áll, és a Mozgó cél csak az első a sorban. Nagyon kíváncsi leszek, mennyire fog bejönni a többi, ugyanis beszereztem (kb.) mindet, és végig akarok menni rajtuk. Jók a megérzéseim.
*Ráadásul még a filmváltozata is jól sikerült, merem ajánlani.
Kép: moly.hu (köszi)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2014.09.29. 10:17:59
Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2014.09.29. 12:49:43
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2014.09.30. 09:41:45
Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2014.09.30. 12:11:53
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2014.09.30. 14:20:15
Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2014.09.30. 15:53:58
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2014.10.03. 10:44:18