Orosdy Dániel blogja

Igazi (és kellemes) meglepetés Karinthy Ferenc – nem mellesleg első – regénye, és nem csak a Kőművesekhez képest.

A Don Juan éjszakája a későbbi (ismertebb) művek felől szemlélve (is) különleges, többek között a „Krúdy-light” kifejezés is eszembe jutott róla, amivel persze csak két gond van: nem ismerem eléggé – sajnos – Krúdy munkásságát ahhoz, hogy alapom legyen ilyen kijelentésekre, illetve maga a fogalmazás is félrevezető, mert a regény ugyan (engem legalábbis) emlékeztet a Szindbád-történetek világára, de amúgy semmilyen értelemben sem „light” (vagy max. annyiban, hogy olvasmányos). Szóval kicsit Krúdy, kicsit light, és (részben ezek miatt) nem igazán hasonlít a későbbi művekre, de nem ez a lényeg. Hogy mi? Talán az alábbi idézet közelebb visz minket a válaszhoz (és a könyvet természetesen ajánlom mindenkinek, aki bármilyen alacsony szinten is, de fogékonynak érzi magát erre a világra, sőt, akár még a nyitott gondolkodású fantasy-rajongókat sem zárnám ki a célcsoportból):

Többször is ledobott magáról ez a könyv, pont, mint a Harmonia Caelestis (asszem egyszerre nyúltam le mindkettőt mutertól), de most sikerült elkapnom a flow-t. Félre tudtam tenni, hogy folyton változik az alany (ti. én/mi/ők beszélnek egyetlen mondatom belül is akár, viszont nincsenek hagyományos értelemben vett párbeszédek), és szinte már olvastatta is magát. Azt nem merném állítani, hogy végig 100%-osan meg tudtam különböztetni egymástól a szereplőket (sok van, hasonló nevűek, plusz ez az alany-mizéria…), de mintha nem is ez lenne a lényeg. Ez a mi történetünk, 40-es évekbeli magyaroké, akik lehetnek és lesznek is svábból magyarok/németek, zsidóból halottak, kommunisták vagy túlélők, erdélyiből budapestiek stb. stb. „Idegen testünk” – elvben nem lehet idegen, hiszen a miénk, de közben mégis, tett róla a történelem.

… ez az ember tizenkilencben, az orosz fogságban beszélt Lenin elvtárssal. Nem irigyli?

Ilyen és ehhez hasonló bonmot-kkal sajnos(?) nincs tele a kötet, ifjabb Karinthy még bolsi korszakában is túl jó író volt ahhoz (erről majd később!), hogy nettó hülyeségekkel szórja tele a kéziratát, és mégis: cseppben a tenger. Ebben a regényben tényleg az a legkevesebb, hogy a rendes kommunista (értsd: ember; amilyen mindenki lenni szeretne, akár tudja magáról, akár nem) szeretne orosz fogságban lenni, és ott lehetőleg beszélni Kun Bélával Lenin elvtárssal! (Hátha meglapogatja a vállát – miközben főbe is lövethetné, ahogy a derék Uljanov későbbi korszakáról tartja a vicc.)

Igen, ez a könyv végig ilyen, vagy még ilyenebb, de nem (csak) ettől annyira olvasmányos, hanem mert

Nagyjából a meglehetősen egyoldalú „főzelék-vita” idején kezdtem neki Rubin Szilárd művének, és be kell vallanom, eleinte igen erősen élt bennem a gyanú, hogy ez a mindenhol kultikusnak, újra- és újrafelfedezettnek titulált könyv sem több egy ilyen-olyan okok miatt különleges „főzeléknél”, magyarán túl sokat hordoz magában abból, ami miatt a kanonizált magyar irodalmat csak fokozott óvatossággal merem megközelíteni. Valószínűleg az sem segített, hogy a Megvető Esterházyval és Szentkuthyval próbálta eladni, vö. „Ölesse meg magát Tóth Józsival, Hasfelmetsző Jack is őt ajánlja!” (Szegény Esterházy, már megint őt cinkelem, pedig nincs is vele különösebb bajom. Sebaj, azért ráfér.)

Meg az ajánlás módja is, ugye... A marslakó még hagyján, de Werther emlegetése a magamfajta bunkó proli számára komoly aggályokat vet fel, ugyanis éppen ez a mű képviseli a legjobban az iskolai tananyagból mindazt a – jobb szó híján nevezzük így – szenvelgést, ami számomra a kortárs hazai irodalmat is nehezen befogadhatóvá teszi, és ezzel vissza is tértünk a főzelékhez, az ún. szövegközpontú, de leginkább csak a lírát a prózával következetesen (valamint feleslegesen és nagyon idegesítően) keverő, öntetszelgő, túlzottan szubjektív, az elvontságot önértéknek beállítani próbáló, a pontos és éles mondatoktól szó szerint irtózó irodalmi hagyományhoz. Száz szónak is egy vége: bár mindig teljesen elfogulatlanul próbálom befogadni a (nekem) új műveket, előérzetem azért van, és ez eleinte nem volt pozitív a Csirkejátékot illetően. A regény első harmada csak erősítette ezt az érzést, úgyhogy összességében sajnos nem tudok mást mondani: