Történetünk van egymással, Péternek és nekem. Ő persze erről nem tud (most már különösen nem, béke poraira), mindenesetre a történet hosszú, összetett és nem ment a szélsőséges érzelmektől.

Oké, és nem mellesleg nagy kár érted is, Gene.

Szóval sokáig azt gondoltam, Péter a nyelv óriási, utánozhatatlan és utolérhetetlen zsenije... de ettől még nem feltétlenül jó író. Talán az, talán nem, de inkább nem – ezt gondoltam akkor. Szkeptikus (ifjú) olvasó, egyben nímandnál is senkibb (leendő, önjelölt) író állt szemben A ZSENIVEL, akit szeretni KELL, pedig.

És ez egy nyomatékos pedig.

DISCLAIMER: Magáról a Harmonia Caelestis-ről a továbbiakban sem esik majd sok szó, de ne bánkódjon a Kedves Olvasó*, írtak már róla éppen eleget, és még fognak is bőven.

Ami valójában már a következtetés volt, ugyanis hosszú ideig és meglehetősen fiatalon kezdtem el foglalkozni a kérdéssel, hogy végül is mit esznek az emberek ezen az Esterházyn. (Akkoriban még hatott rám a hype, persze negatív előjellel, mára már kialakultak a szükséges védekező mechanizmusaim.) Csakhogy bármennyire is fárasztónak, nehéz(kes)nek és – leginkább – olvashatatlannak találtam MINDENT, ami élő klasszikussá avatta emberünket**, már akkor sem tudtam nem észrevenni, hogy rohadt jó publicista. Gyakran hányingerkeltően sznob és sokkolóan elitista, igaz, mégis, amit az Egy kékharisnya följegyzéseiből és Az elefántcsonttoronyból tanúsága szerint közíróként (nem mindig, de gyakran) összehozott, az előtt le a kalappal. Tartalom és forma egysége, mint a mesében + végre!: volt tartalom!!

Mert ha agyonvernek, akkor se tudom, mi akart lenni a Termelési-regény (kisssregény)nek az a nem túl nagy része, amin erőszakkal átrágtam magam, pedig hívtak engem már nem egyszer elvont gyereknek (fordítok: életképtelen kis pöcs, tornából felmentett, „te se voltál katona” stb.).

Ugorgyunk. Kicsit elragadtak azok a bizonyos szélsőséges érzelmek.

Szóval amennyire idegesített az Egy nő (regény, vers, sok pénz kevés betűért, mi ez????...), annyira bejött a Javított kiadás. Igen, a Harmonia előtt olvastam el, és nem bánom. A téma egyébként is érdekel, és Esterházy kiválóan dolgozta fel, ismét csak le a kalappal. Alapvetően nem zavar, ha egy szövegben nincsen nagy cselekmény, széles történések, az viszont igen, ha emberek sincsenek benne, legfeljebb a szerző, egymagában, lila ködön át szűrve, stroboszkóppal megvilágítva, Schubert dalokkal kísérve. Na, a Javított kiadás nem ilyen könyv, hálistennek, azt viszont nem hittem volna, hogy a Harmonia (vagy éppen bármelyik másik „nagy” Esterházy-mű) is valaha bekerül a könyvnaplómba.

Erre:

na tessék.

Nem volt egyszerű menet, tegyük hozzá. Háromszor álltam neki a HC-nek, és tudtam, hogy a harmadik lesz az utolsó nagy próba. Vagy megkedveljük egymást, vagy rokonszenvvel szívünkben, egyszersmind szomorúan válnak el útjaink, valószínűleg örökre.

Megkedveltük egymást.

Azok után, hogy az első két alkalommal pár oldal után félretettem EP magnum opusát, én voltam a legjobban meglepve, hogy ezúttal (…valamiért, okát nem tudom…***) működik a kapcsolat. Nem szerelem első látásra, harmadikra se, valami mégis elindult, kezünk lassan összeér, lap lapot követ. Némi türelemmel, a megfelelő hangulatban elkezdve nekem is tudott adni valami a Harmonia Caelestis, pedig erre korábban nem tettem volna nagy téteket. Az igazi meglepetés azonban a könyv 2. felének (neve: 2. könyv) elkezdésekor ért.

Annak befogadásához ugyanis még különösebb türelem sem szükségeltetik.

Miért, Péter?

Értem én, hogy nem kell megkönnyíteni az olvasó dolgát, hadd küzdjön, egyetértett ezzel még a nagy Umberto Eco is (na, az ő életművével nekem nem volt nehéz szerelembe esni, tisztelet a kivételnek – rád nézek, Baudolino fiam, veled még van egy lezáratlan ügyem), aki kb. 100 oldalon át kínozta az olvasóit az egyébként zseniális A rózsa neve elején, és még a csodálatos A Foucault-inga kezdését is a lehető legnehézkesebbre vette, nehogy túl hamar kiderüljön, mennyire be tudja szippantani a szöveg a kicsit is fogékony olvasót (egyik kedvenc könyvem, vallom be szemérmesen, pedig annak is nekifutottam párszor). Szóval ha egy irodalmi élményért küzdeni kell, kicsit vagy nagyon (btw, a Sátántangót olvasva sem lettek másodfokú égési sérüléseim a lapozástól, pedig remekmű), az nem baj, azt viszont nem tudom mire vélni, ha valaki két, egymáshoz eleve lazán kapcsolódó nagy témáról egyetlen rohadt hosszú könyvet ír, aminek az első fele (legalábbis számomra) némi túlzással csak a megfelelő hangulatban vehető kézbe, míg a második fele (legalábbis számomra) némi túlzással letehetetlen. (Igen, ismerem EP híres tanácsát, miszerint a HC nem is "lineárisan" olvasandó, csak lapozgatni kell benne, mindig 1-1 random fejezeT elolvasva, de ezt hadd ne kelljen komolyan vennem, öreg vagyok én már kékharisnyát húzni, főleg a fejemre.)

Natehátkérem! Ezt a dolgot én nem értem, soha nem is fogom megérteni, de sebaj, sok fontosabb dolgot sem értek. A Harmonia Caelestis ellenben kifejezetten jó könyv. Nem tehetem meg, hogy csak a második felét ajánlom, mert az első is jó, abban is vannak remek dolgok, de olvasmányosság szempontjából jelentős a különbség. Ezt azért még vedd figyelembe Te, Drága Olvasó, ki figyelsz még az én szavamra – ha létezel egyáltalán.

Kép: moly.hu (köszi)

* Vers!

** Bevezetés a szépirodalomba, bazmeg! Hogy lehet ilyen címet adni egy könyvnek?! Ettől még most is felmegy bennem a pumpa: a szerénység, gróf úr, hol maradt, melyik kastélyban felejtette a szolgabíró?? Ha irónia volt, akkor nem értettem, bocs, pedig amúgy hajlamos vagyok rá. Arról nem is beszélve, hogy az ún. szépirodalom mint kifejezés, mint fogalom, mint akármi, főleg a saját művünkre alkalmazva… Meg aztán objektív ismérvek alapján még definiálni sem tudjuk, de Herr Graf már térképet is gyártott hozzá, a saját kis birodalmához! TGM-szagot hoz a szél, abba is hagyom ezt az egészet, mielőtt elpattan valami az agyamban.

*** Talán hogy apa lettem? Nem hinném, de nem kizárt.