Kellemes meglepetés volt Presser könyve, a Presser könyve, mivel azzal ugyan tisztában voltam, hogy a jeles zeneszerző és előadó jó ízlésű, olvasott, értelmes és érzékeny figura, ami remek alap a (memoár)íráshoz, ámde azzal is, hogy számomra egyértelműen ő volt az LGT leggyengébb dalszövegírója (Adamis Anna – a szerző által nagyon helyesen „gyerekmesésnek” titulált, amúgy pszichedéliát célzó – szövegei nálam ezüstöt érnek, az aranyat pedig Sztevanovity Dusán kapja mindig profi, ezzel együtt néha kifejezetten emlékezetes megfejtéseiért). Amit talán újra kell értékelnem, ezek után nem kizárt, hogy igazságtalan vagyok a librettista Presserrel, de mindegy is, volt már olyan a világtörténelem során, hogy valaki verset tudott írni, regényt meg nem, és fordítva. Lapozzunk.
John Cleese-re bukkanunk! Meglepő módon a Monty Python élő legendája jutott eszembe, ugyanis ő bizonyult nem is olyan régen hasonlóan kiváló írónak. A különbségek ezen túl viszont számottevőek, kezdve azzal, hogy Presser nem hisz a kronologikus megközelítésben – és milyen jól teszi! Szabadon ugrál a témák (a legkülönfélébb műfajokban, módokon és stílusokban elbeszélt sztorik, anekdoták, akármik) között, ám aminek ki kell derülnie (pl.) a gyerekkoráról, így is kiderül. A szabadság (nyilván nem véletlenül) amúgy is fontos a könyvben, nem csak a forma megválasztásakor, hanem tartalmilag is, ugyanis jobbára a szocializmus éveiben járunk, ami nem arról volt híres, hogy túl sok lehetőséget biztosított volna az egyén (pláne művész) kibontakozásának. Szóval sorompók, gátak, tilalmak és társaik szegélyezik hősünk útját, izgalmasan megzenésítve az egykorvolt Kis Magyar Abszurdot, ami nem is annyira kicsi, nem is mindig magyar, és persze a legkevésbé sem egykorvolt (random hír a mai napról: a kétharmaddal rendelkező kormány szerint az inflációkövető bérezés „jogszabályilag lehetetlen”; mellesleg a kétharmadot adó képviselők esetén ilyen nehézségek nem állnak fenn, ők kaphatnak fizetést az előző évi átlagkereset alapján).
Jó volt ez, na! (Mármint Presser könyve, nem a Kis Magyar Abszurd, utóbbi azért nem olyan szórakoztató a mindennapokban, magyarként.) És még azon sem kell búsonganom, hogy mennyi minden kimaradt, évek, lemezek, emberek, hiszen ott van még a Presser könyve 2., ami minden bizonnyal elintézi majd a hiányérzetemet, de ha nem, hát akkor is remek olvasmánynak ígérkezik. Úgyhogy szinte garantáltan FOLYTKÖV.!
Kép: moly.hu (köszi)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.