Boldogok a lelki szegények! És ami azt illeti, tényleg azok.
"A ponyva akkor jó, ha rossz." -- mondta volt a kedvenc sznollom (sznoll = sznob troll), és ez úgy gyönyörű, ahogy van. Minek bonyolítsuk a dolgokat, ha lehet egyszerűen is, nem igaz? A boldogság receptje tehát: van a tartalmatlan ponyva, ami csak akkor okozhat némi (perverz) élvezetet, ha amúgy IGAZÁN szar, meg van (nyilván) a tartalmas, ún. szépirodalom, ami ugye alanyi jogon szép, ezért persze jó is, aztán legfeljebb egyik szépirodalmat jobban szeretjük a másiknál.
Azon kívül, hogy némi jogos és célszerű különbségtételtől eltekintve (ami kb. a sokaknak szóló, bevett módszerekkel operáló és a keveseknek szóló, kísérletezőbb irodalmat különbözteti meg egymástól minden előítélet nélkül) ez az egész nyilvánvaló hülyeség -- hiszen nincsenek objektív szempontjaink a különbségtételre, legfeljebb esztétának mondott, farkasfog-nyaklánccal és idegen kifejezésekkel operáló megmondóink --, az is komoly gondot jelent az irodalmi prekoncepciókkal összefüggésben, ha összeakadunk egy olyan alkotóval és könyvvel, mint amilyen Stieg Larsson és az ő Tetovált lány-trilógiája.
Szórakoztató irodalom? Mindenképpen. Tömegirodalom? Milliók olvassák, tehát az. Van üzenete? Nos, ezzel elvileg már lehet vitatkozni, csakhogy nem érdemes. Még egy sznollkirálynőnek is be kell látnia (legalábbis ha olvasta a műveket, és nem csak véleménye van, mint a sznolloknak általában), hogy Larsson a legrosszabb esetben is komoly társadalmi visszásságokra hívja fel a figyelmet a maga nem is olyan szerény eszközeivel, különös tekintettel a nők helyzetére (vagyis kizsákmányolására) és a mindenhol jelentkező kettős mércére, de ha teljesen félrehúzzuk a szemellenzőt, ennél komolyabb dolgokat is észrevehetünk. Olyanokat, amik elvileg nem egyeztethetők össze a ponyva, lektűr, szórakoztató irodalom stb. kategóriájával, hiszen ezek ELEVE tartalmatlanok, hivatalosan (höhöhöhöhö!) még annyi üzenetük se lehet, mint amit az előző mondatban megemlítettem.
Larsson ugyanis a nyilvánvaló politikai áthallásokon és jogvédő dühön túl, illetve ezek segítségével folyamatosan az olvasó igazságérzetét birizgálja, és nem csak az állami szervekre, hivatalosságokra, "jobb emberekre" jellemző képmutatást leplezi le, hanem azt is, ami mindenkiben megvan kisebb-nagyobb mértékben -- beleértve magát a tetovált lányt, aki pedig sok szempontból áldozat. Ami máshol "vörös farok", itt maga a lényeg, ezt szolgálja a választott műfaj is: az író kivételes meseszövési képessége, a gyors tempó, a fordulatosság, a viszonylag egyszerű fogalmazás garantálja, hogy a könyvek krimiként igazán olvasmányosak legyenek, ám ez csak az egyik célja volt a szerzőnek, legalább ennyire fontos (ha nem fontosabb) a hipokriták leleplezése (hipokritika?) és a társadalombírálat. (A tetovált lány-könyvek alapján nem nehéz megfejteni, miért és hogyan juthatott el odáig a sznollok sznollja Breivik, hogy lemészárolja a neki nem tetszőket, a mű ugyanis felfejti ennek hátterét is, így kis túlzással profetikusnak is nevezhető. Hány népszerű magyar szerző mondhat el magáról hasonlót mondjuk a romagyilkosságok vonatkozásában?)
És persze a legfontosabb próbát, a minőségi tesztet is kiállják ezek a művek, legalábbis szerény véleményem, és bizonyos Mario Vargas Llosa szerény véleménye szerint. Én és Mario Mario és én úgy gondoljuk, Larsson remek elbeszélő, akárcsak a régi korok nagy (kaland)regényírói, Dumas, Hugo vagy Dickens. Kivételesen magas szinten űzi a mesélés cseppet sem könnyű művészetét -- ennek belátásához elég összehasonlítani olyan riválisaival, mint pl. Dan Brown, akinek ugyan nem volt semmi fontos közlendője A Da Vinci-kóddal, viszont sikerült egy többé-kevésbé ismert összeesküvés-elméletet egyszerhasználatos olvasmányként előadnia a lehető legelcsépeltebb írói módszerek segítségével. Jó szórakozás arra a két órára, de semmi több. Ráadásul A tetovált lány-könyvekben nem csak a meseszövés elsőosztályú és az üzenet(ek) nemes(ek), de a karaktereket is árnyaltan ábrázolják, kezdve rögtön a címszereplővel, és beleértve a "rossz" oldalon állók egy részét is. Kevés kivételtől eltekintve ugyanis e regényekben nincsenek egydimenziós figurák még a negatív szereplők között sem, ami egy ilyen volumenű, ennyi szereplőt mozgató, ilyen igazságkereső indulattól fűtött műtől igazán különleges teljesítmény. Jómagam hasonló olvasmányélményt kortárs bűnügyi regénytől utoljára Thomas Harrisnek köszönhetően kaptam (Ellroy más káposzta, őt most hagyjuk), de még Harris sem mondhatja el magáról, hogy különösebb mondanivalója lenne a világról. A Lecter-sorozat első három része komoly teljesítmény, helyenként igen meggyőző lélekrajzokkal, de Harrisnek a valóság (pl. Albert Fish rémisztő esete) csak ugródeszka volt egy Furcsa Szörny megalkotásához, aki összességében annyira hiteles, mint Darth Vader a sarki pékségben. Hannibal Lecter nagyon izgalmas karaktere egy kiváló mesesorozatnak -- ennyit nyugodtan kijelenthetünk, és már ez sem kevés. Larsson továbblépett a régi korok rémeinek hibernációból való kiolvasztásánál, plusz a cselekményt sem (csak) az ujjából szopta. A világsiker megérdemelt volt, még ha jelen esetben az anyagi elismerés a lényeghez képest már csak "extra" is. A lényeg pedig: rohadt jók ezek a könyvek.
Száz szónak is egy a vége: Larsson korai halála óriási veszteség, és nem csak a svéd kriminek, hanem az irodalomnak is. Pont.
UPDATE: Szavaim időközben megerősítést nyertek Horace Engdahl, a Nobel-díjat odaítélő Svéd Akadémia tagja
Stieg Larsson Millennium-trilógiája az általános vélekedés szerint igazi remekmű. Nagy veszteség, hogy meghalt. De a könyvei, hát, elolvastam valamennyit, borzalmasan pocsékak. Ritkán találkozni ilyen gyenge minőségű szöveggel. A cselekmény is hagy némi kívánnivalót maga után, a szereplők pedig kifejezetten visszataszítóak. Fel nem foghatom, hogy ami ennyire szar, az hogyan lehet ekkora siker.
és a mostanában WhiteNoir néven kommentelő troll
gondolom mindenki olvasta a mancs-interjút a nobel-bizottság egyik tagjával...ennyit a krimiíró stieg larssonról
(megjegyzem: a tetovált lány mint regény, ill. az eredeti skandináv film mint műegész, katasztrófa.)
által is. Ha ők (is) ellenünk, az igazság nyilvánvalóan velünk, nemde?
