Orosdy Dániel blogja

Avagy itt mindenki hülye, csak én gyártok tankot, mondhatnám gonoszul és előreszaladva. Kezdjük inkább az elején.

Publicistákkal és köteteikkel foglalkozó alrovatunk feltámadt poraiból! Uj Péterrel és Tóta W. Árpáddal ellentétben Seres László viszonylag kevés olyan írást jegyez, ami nagyon szíven/agyon/nevetőizmon ütött volna, de azért nincs miért szégyenkeznie. Szégyenkezem inkább én, amiért némely cikkéről az alábbi dolgok jutottak eszembe:

- Woody Allen zseniális, de a magyar közélet és a nemzetközi politika szempontjából kevés relevanciával bíró főműve.

- Egy régi vicc, amit a "Hogy-hogy mit gyártunk?! Vegye tudomásul, hogy kabátautomatákat gyártunk Észak-Koreába!" mellékpoén beépítésével a Markos-Nádas-Boncz-Katona-kvartett is elsütött a rendszerváltás táján.

Adná magát, hogy Woody a "zsidó-vonal", a vicc pedig Észak-Korea miatt vág ide, hiszen Izrael, a világszintű folyamatok és a mindenféle diktatúrák visszatérő témái Seresnek, de nem erről van szó. Hanem arról, hogy

A politikát unjuk és kerüljük, de a könyv ak-kor is könyv, ha polgárpukkasztásra hajlamos publicista írta, vékony, és tele van képekkel - tehát naplózni kell. Tóta W. Árpád megosztó médiaszereplő, és ahogy elnézem, a visszajelzések alapján a műve is megosztó volt. Micsinájjak, nekem tetszett. Vicces és kíméletlen, viszont kikacsint a geekekre ("Palpatiné" -- éérted!) és nem hiányzik belőle az önkritika sem. Bármilyen indulatokat is keltenek Tóta írásai, szerény megfigyeléseim szerint ha lehántjuk róluk a provokatív felszínt, kiderül, hogy jelentős részük viszonylag egyszerű, jelenségspecifikus véleményt fogalmaz meg egy nagyon logikusan felépített érvrendszer alapján (hogy egyetértünk-e a véleménnyel, más kérdés). Ugyanez a helyzet az Eljövetellel: mindenki megkapja a magáét, a stílusparódiák többnyire remekül működnek, de aránytévesztést csak ritkán lehet kiszúrni, ráadásul "ők" és "mi" összefüggésében sem könnyű értelmezni, mert a fő célpont nem az ún. másik oldal (akármelyik is az), hanem a hülyeség (ami viszont pártfüggetlen). Ezzel együtt kicsit sajnálom, hogy Tóta nem hosszabb szöveggel próbálkozott, és néha cserbenhagyta az arányérzéke. Az Eljövetel nagyon mókás, minden oldalán lehet hangosan röhögni, de elsősorban azokhoz szól, akiket érdekel a közélet, és csak azoknak fog tetszeni, akik nem különösebben elfogultak egyetlen párttal, személlyel vagy orgánummal sem. Élnek még itt belgák?

avagy a "gyökérok" a megmondók szerint (bár "már a szó is rémes, elnézését érte")

A „könyvnek látszó tárgyakat” az ún. komolyabb médiák is könyvnek tekintik. (...). A liberális középosztály megroskadt médiabástyája, a Klubrádió a legalantasabb ponyvát népszerűsíti „könyvrovatában”, kulturális interjúiban az egymástól megkülönböztethetetlen alanyi költők, popzenészek, „regényírók”, áltudósok és blogoló anyukák versengenek lazaságban és az „anything goes” gondosan ártalmatlanított és méregtelenített, hányaveti változataiban. De kár volna a 67%-os zeneszolgáltatással sújtott, pénztelen dumarádiót nyüstölni, miközben a mobilinternetes csipcsiripnek köszönhetően a jófejség és a kúlság újabb s újabb csimborasszóira hág, az eredetiségnek az az alfaja ez, amelyben az arcélek tök egyformák.

Sőt:

"De legalább olvasnak" - szoktuk hallani a védekezést, ha valaki egy-egy, időlegesen népszerű, ámde nem éppen minőségi könyv sikerét szóvá teszi. A keserű kultúrpesszimistákkal és a színvonal alászállása fölött dohogókkal szemben ilyenkor rendre felhozzák, hogy a nem túl nívós kötetek olvasása is olvasás. Ezzel szemben a valóság az, hogy a könyvtúltermelés által kibocsátott silány minőségű kötetek valójában lejáratják és kiüresítik a könyvkultúrát. A könyvplázák, a könyvek eme hamis templomai arra szolgálnak, hogy bennük celebrálják a kultúra fekete miséit. "

Legalantasabb ponyva, idézőjeles regényírók, blogoló anyukák, hamis templom, fekete mise (avagy a nekünk nem tetsző beazonosítása a sátánistával), silány minőség, tök egyforma jófejek...

Miközben maga az olvasás kezd kimenni a divatból, és ezt a fenti idézetek szerzői is jól tudják.

Azért nemes dühvel tomboló véleményalkotó és tényelemző nagyjaink helyében én elgondolkodnék rajta, hogy vajon nem az ő elitizmusuk-e az egyik ok, ami visszatartja a fiatalokat és nem annyira fiatalokat az olvasástól. El lehet verni a port A szürke 50 árnyalatán (Harry Potteren, Rejtőn, az e-bookon [!] stb.), lehet az ilyen műveket és íróikat aljairodalomnak, értéktelen ponyvának, szennynek, "könyvnek látszó tárgynak" minősíteni, csak éppen akkor azokat támadjuk, amik/akik visszatartják a még/már olvasókat az irodalomról való teljes lemondástól, illetve amik/akik még egyáltalán esélyt adnak rá, hogy valaki elkezdjen élvezetet lelni az olvasásban, és továbblépjen abba az irányba, ami "nagyjaink" szerint üdvös ("igényes irodalom", hogy verje ki a ragya a sznob fejeteket).

Hogy miről is van szó? Erről:

A: Olvasol?
B: Igen!
A: Mit? Ezt a szart?!
B: ...

A nézete szerint "Szégyellje magát, nem azt olvassa, amit szerintem kéne! Rossz kutya!"

És B már nem is olvas, hoppá. Így harcolunk mi a funkcionális analfabétizmus ellen. Döglődik a tehenem? Akkor ne csak a szomszédé dögöljön meg, hanem az ÖSSZES! (Mellesleg valami azt súgja nekem, hogy TGM se Heidegger műveiből tanult meg olvasni, de természetesen tévedhetek.)

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy egy könyv nem-könyvnek minősítése nem sokban különbözik attól, ahogy a nácik pl. a zsidókat nem-embernek minősítettek, hogy aztán elvigyék őket a haláltáborokba. Számíthatunk rá, hogy az ún. igényes irodalom felkent vitézei is egyszer csak könyveket fognak égetni, védendő a szellemileg kiszolgáltatottakat saját butaságuktól?

Aztán van itt még valami, kedves elitisták: a történelem. Ti. az a rövid korszak, amikor a köldökszösz elemzése nemzeti sport lehetett, véget ért, méghozzá normális országokban kb. 40 éve, ahogy talán az a max. pár évszázados szakasz is lecsengőben van, amikor magát az irodalmat tömegek fogyasztották (én sem örülök neki, de ez van). Úgyhogy az irodalom már a legkevésbé sem a bölcsészek magánügye, még ha Magyarországon (hála pl. a képzési anomáliáknak) ez úgy is tűnik. Lehet gyalázni azt, amit szarnak gondolunk, lehet joggal és okkal kritizálni a magyar "irodalmi életet" (sajnos a halálhoz több köze van) és a kiadói-terjesztői gyakorlatot (én is tudnék mesélni), de akit a nem-olvasásban csak az zavar, hogy azt nem olvassák, ami NEKI tetszik, az megérett a golyóra (csak hogy én is "fekete mise-kompatibilisen" fogalmazzak).

Mondom mindezt úgy, hogy nem olvasom se E.L. James-t, se J.K. Rowlingot, és azt se várom el, hogy bárki támogassa őket, ha elvei ellen való. Éppen csak ezeket az elveket kéne már kicsit rendbe rakni a morál és ráció alapvető szabályai szerint.

Ui. Az hogy van, hogy valaki a szavak szintjén a tömegek felemeléséért küzd, de közben masszívan le is nézi őket, ráadásul mindenféle mondvacsinált szempont alapján? A tömegekkel együtt jár az ő kultúrájuk is, teccik tudni, a tömegkultúra. Nehéz lesz úgy szót érteni az "egyszerű emberrel", hogy közben az arcunkat már a térképeken is feltüntetik, hátha akkor kényelmesen ki tudják kerülni a repülőgépek...

Ui. 2. Bradbury vajon megúszná, megmondók?

U P D A T E !

Sokadszorra is bebizonyosodik: van, amiben teljesen egy hullámhosszon van a hvg.hu és a Mandiner. Részletek egy ún. korrekt, okos írásból:

Olcsó, ám kétségtelenül szórakoztató tevékenység az önjelölt, kóros feltűnési viszketegségben szenvedő magyar Paulo Coelho-hasonmások álbölcsesség gyűjteményein, a propaganda- és a pénzcsináló gépezetet olajozó értéktelen celebkönyveken, ábrándos lelkű tinilányok és az unatkozó háziasszonyok szexuális kíváncsiságát kielégítő vadromantikus puha fedeles irományokon, és más, szépirodalomnak csúfolt végtermékeken élcelődni.

(...) Dosztojevszkij a barátom után a második férfi az életemben (...)

A többi szerencsétlen analfabétával ellentétben – akik egy viszonylag jól fogyó irodalomnak csúfolt nyomdai hulladék után minimum az irodalom felkent papjának érzik magukat (...)

Végtermék, dosztojevszkijezés, analfabéták, nyomdai hulladék...

Most komolyan: ettől jobb? Mert a kritika, ha jól látom, abszolút jogos pl. Oravecz Nóra apropóján is, de a lényeg a szemét szapulása mögött mintha mégiscsak az lenne, hogy "itt mindenki hülye, csak én vagyok helikopter". Ami persze még igaz is lehet, csak éppen a levezetés nem túl meggyőző.

Miután elolvastam Uj Péter nem túl új, ám annál szórakoztatóbb könyvét, két tanulságos megállapításra jutottam:

1) Bárki bármit mond, a publicisztika nem csak az adott pillanatnak szól. Legalábbis, ha igazán hiteles és nyelvileg jól megformált, szellemes írásról beszélünk. (Nemrég egy másik jeles szerző életművét is átpörgettem a neten, méghozzá évekre visszamenőleg, úgyhogy van mire alapoznom ezt a magvas gondolatot.) Ujnak nincs miért szégyellnie magát az (akár 10 évvel ezelőtti!) írásai kapcsán, másrészt még csak az időközben jól eltűnt politikai szereplőkre se kell konkrétan emlékeznünk ahhoz, hogy 1-1 szöveg működjön. Nem kis bravúr ez, de a jelek szerint megoldható.

2) Létezik az a közeg, amelyben Esterházy Péter alkotói módszereinek van létjogosultsága. Most bizonyára fennakad néhány kedves olvasó szeme, soraimat olvasva elsőnek talán éppen az imént fényezett publicisták esnének át egy gyors lefolyású szívrohamon, de be kell vallanom (vagy ha úgy tetszik, be merem vallani): főszabály szerint képtelen vagyok elolvasni A Kortárs Magyar Író műveit, bármennyire is szimpatizálok vele és elismerem a nyelvi zsenijét. (Egyszer talán majd elmélázok azon is, mi a különbség a nyelv zsenije és egy jó író között, de ez nem az az alkalom.) Szóval Esterházy nekem nem bejövős, ami az ún. szépirodalmi munkásságát illeti, viszont amint van valami témája azon túl, hogy ő igazán posztmodern és nagyon tud játszani a szavakkal, rögtön érdekessé válik számomra. Ilyen pl. a "kékharisnyaként", kvázi-újságíróként kifejtett tevékenysége (ha éppen nem bicskanyitogatóan sznob, amire sajnos akad példa), vagyis a nem túl bő kézzel mért publicisztikai munkássága, de ide sorolhatnám akár a Javított kiadás című könyvét is, ami igazi felüdülés a magamfajta primitív álla egyszerű olvasónak a Harmonia Caelestis sokadik félrerakása után. (Egyszer talán majd elmélázok azon is, mi a különbség az APÁról szóló könyv és az apáról szóló könyv között, de ez nem az az alkalom. Egyébként nem kevés.) Uj Péter és más jeles közéleti szerzők tehát Esterházyn nevelkedtek, bevallottan nagy rajongók, ami nyomot hagyott a stílusukon, de szerencsére epigonizmusról nincs szó, így összességében bátran kijelenthetjük: ez így helyes. Egy lépéssel közelebb került a publicisztika az ún. szépirodalomhoz, az egyszerű újságolvasó pedig Esterházyhoz. Aztán hogy a Hatalmas álkérész kiadása (2005) óta eltelt idő terméséből is össze lehet-e állítani egy hasonlóan jó könyvet, majd kiderül. Bizakodjunk, van rá ok.