"... egy érzés a teraszra vitte őket..." - mondja a költő, és én is majdnem ugyanezt mondom. A különbségek elenyészőek: engem nem a teraszra vitt az érzés, nem voltam többen, és egészen konkrétan Lucio Fulci Beatrice Cenci című remekművének megtekintésekor rohant meg, nem csak úgy l'art pour l'art (átúszik a folyón, elviszi a fényképét stb.).
Szóval annál pontosabban nem tudok rámutatni a dologra, ahogy azt a könyvben is tettem, hiszen ez csak egy érzés, most mégis szentelek egy posztot annak, hogy mintha a Roman Polanski-féle Macbeth (1971) és a Beatrice Cenci (1969) között több lenne futó, esetleges hasonlóságnál. Oké, mindkét film ősi legendán alapuló kosztümös dráma jó adag szexszel és erőszakkal, de összességében mindez azért még kevés egy jóféle déjà vu-höz, többek között mert a különbségek sem csekélyek (rendezősztár XI. században játszódó drága koprodukciója vs. majdnem ismeretlen vígjáték-specialista XVI. században játszódó olcsó kis olasz mozija).
Nem tudom, na, mert ez nem is tudás, csak egy (meg)érzés, de azért megosztom, gifekkel alátámasztva. A belsők, a külsők, a látvány, a hangulat... és akkor a nem gif-esített gyilkosságjelenetek (Francesco Cenci az egyik oldalon [43. perc], Duncan király a másikon) hasonlóságáról még egy szót sem ejtettem. Aki teheti, nézzen utána (főleg ha még nem ismeri ezeket a filmeket). Még akkor is nagyon érdekesek a párhuzamok, ha tényleg csak vakvéletlen az egész -- nem utolsósorban mert valószínűsítenek egy olyan lelki rokonságot a két rendező között, amire egyébként is találunk bizonyítékot a két életműben, de pl. azért is, mert ezúttal Fulci nem követő, hanem ő "mutatja az irányt".
Irány a terasz:
