Mély fókusz!
Mert az arcokat (különös tekintettel a kamera felé néző és attól elforduló arcokra) bizony sokféleképpen filmre lehet venni, és legkésőbb az Aranypolgár óta népszerű móka a rendezők körében éles előtérhez jó távoli, de ugyancsak éles hátteret passzintani. Ez igényel(t) némi felkészültséget, viszont ez a bizonyos mély fókusz (deep focus) technika jó rendező kezében (izgalmas arcokkal, szögekkel, beállításokkal, mozgásokkal, vagy éppen élesítéssel kombinálva) nagyon hatásos képeket-jeleneteket eredményez. Fulci se maradt le a nagyok mögött, úgyhogy mai adásunkat ennek szenteljük.
Arcok, profilok, mélységek, élesség stb. Jack Clayton, Hitchcock, Fulci, De Palma...: legeltessük valamennyi szemeinket.
Pár korai példa (Victor Sjöström: ...és add meg a mi mindennapi kenyerünket, 1913; F. W. Murnau: Az utolsó ember, 1924):
Az állandó hivatkozási alap (Orson Welles: Aranypolgár, 1942):
Gregg Toland, az Aranypolgár zseniális operatőre és a mély fókusz:
Egy film, aminek még Fulci is elismeri a hatását (Jack Clayton: Az ártatlanok, 1961)
Egy rendező, akinek hatását nem is tagadhatná: Alfred Hitchcock (A Paradine-ügy, 1947; A gyanú árnyékában, 1943; Forgószél, 1946):
A Mester fókuszál (One on Top of the Other, 1969; Beatrice Cenci, 1969; Four of the Apocalypse, 1975; A pokol hét kapuja, 1981):
A kortárs, aki továbbviszi a lángot: Brian De Palma (Gyilkos vágyak, 2012):
Végül, de nem utolsó sorban: Bergman és Hitchcock (Welles stb.) szerelemgyerekei, avagy Fulci mélységből élesít profilra/portréra:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.