Többször is ledobott magáról ez a könyv, pont, mint a Harmonia Caelestis (asszem egyszerre nyúltam le mindkettőt mutertól), de most sikerült elkapnom a flow-t. Félre tudtam tenni, hogy folyton változik az alany (ti. én/mi/ők beszélnek egyetlen mondatom belül is akár, viszont nincsenek hagyományos értelemben vett párbeszédek), és szinte már olvastatta is magát. Azt nem merném állítani, hogy végig 100%-osan meg tudtam különböztetni egymástól a szereplőket (sok van, hasonló nevűek, plusz ez az alany-mizéria…), de mintha nem is ez lenne a lényeg. Ez a mi történetünk, 40-es évekbeli magyaroké, akik lehetnek és lesznek is svábból magyarok/németek, zsidóból halottak, kommunisták vagy túlélők, erdélyiből budapestiek stb. stb. „Idegen testünk” – elvben nem lehet idegen, hiszen a miénk, de közben mégis, tett róla a történelem.
Pikánssá tette az élményt, hogy ezt a könyvet éppen a részben azonos korban, részben azonos kérdésekkel foglalkozó, de minden szempontból nagyon különböző Kőművesek után olvastam el. Karinthy Ferenc megélte és látta nagy részét annak, amiből regényt írt, mégis hiteltelen a munkája, kisszámú érdemei mellett/ellenére is méretes művészi kudarc. Závada talán nem írt remekművet (a Jadvigát olvastam még tőle, az inkább rémlik remekműnek), de regénye a távolból visszatekintő történész/szociológus nézőpontja ellenére is magas színvonalú, fontos kérdéseket izgalmasan boncolgató szöveg, ami akár megélt életanyag feldolgozása is lehetne. Poén, következtetés nincs, az én szívemben továbbra is jut hely mindkét szerzőnek, és maga módján mindkét könyvet tudom ajánlani, de ez a távoli rokonság talán megért egy bekezdést.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.