Orosdy Dániel blogja

Nagyjából a meglehetősen egyoldalú „főzelék-vita” idején kezdtem neki Rubin Szilárd művének, és be kell vallanom, eleinte igen erősen élt bennem a gyanú, hogy ez a mindenhol kultikusnak, újra- és újrafelfedezettnek titulált könyv sem több egy ilyen-olyan okok miatt különleges „főzeléknél”, magyarán túl sokat hordoz magában abból, ami miatt a kanonizált magyar irodalmat csak fokozott óvatossággal merem megközelíteni. Valószínűleg az sem segített, hogy a Megvető Esterházyval és Szentkuthyval próbálta eladni, vö. „Ölesse meg magát Tóth Józsival, Hasfelmetsző Jack is őt ajánlja!” (Szegény Esterházy, már megint őt cinkelem, pedig nincs is vele különösebb bajom. Sebaj, azért ráfér.)

Meg az ajánlás módja is, ugye... A marslakó még hagyján, de Werther emlegetése a magamfajta bunkó proli számára komoly aggályokat vet fel, ugyanis éppen ez a mű képviseli a legjobban az iskolai tananyagból mindazt a – jobb szó híján nevezzük így – szenvelgést, ami számomra a kortárs hazai irodalmat is nehezen befogadhatóvá teszi, és ezzel vissza is tértünk a főzelékhez, az ún. szövegközpontú, de leginkább csak a lírát a prózával következetesen (valamint feleslegesen és nagyon idegesítően) keverő, öntetszelgő, túlzottan szubjektív, az elvontságot önértéknek beállítani próbáló, a pontos és éles mondatoktól szó szerint irtózó irodalmi hagyományhoz. Száz szónak is egy vége: bár mindig teljesen elfogulatlanul próbálom befogadni a (nekem) új műveket, előérzetem azért van, és ez eleinte nem volt pozitív a Csirkejátékot illetően. A regény első harmada csak erősítette ezt az érzést, úgyhogy összességében sajnos nem tudok mást mondani:

tévedtem. Ez egy jó könyv.

Hogy becsaptalak, ugye, Kedves Olvasó! Hihi. Azt hitted, nem tetszett a Csirkejáték, pedig mégis.

Tény ami tény: a regény első fejezetei nem varázsoltak el különösebben, leginkább csak abban leltem örömet, hogy Rubin számomra ismerős helyeket választott helyszínnek, különös tekintettel Pécs gyönyörű városára. Ami azért még kevés az irodalmi élményhez, na. De aztán a szépelgő Goethe/Werther kicsit visszavett magából, vagy legalábbis – nagyon helyesen! – engedte, hogy betársuljon mellé krónikásnak egy nagyon szentimentális hangulatban lévő Karinthy Cini, és ezzel szinte minden a helyére került, beleértve a nem túl rokonszenves kezdést is. Rubin kapcsán a legtöbb értő kötelező jelleggel felmondja, hogy költőként indult, ami hatással volt a prózájára, és ez nyilvánvalóan igaz is, de azért én szeretném azt hinni (illetve megelőlegezem ezt neki), hogy az E/1-ben elbeszélt történet eleje azért annyira... hervatag? kórosan túlérzékeny? töketlen?... szóval olyan, amilyen, mert a szerző tudatosan emelkedetté tette a leépüléstörténet elejét, hogy annál hatásosabb legyen a vége, illetve maga a folyamat. Mindenesetre amikor a 9. fejezet híres "pofonos" kezdőmondatát elolvastam, már érteni véltem a kultusz okait. Arról még mindig nem vagyok meggyőződve, hogy minden szuperlatívusz jogos, de arról már igen, hogy érdemes volt próbát tenni a Csirkejátékkal.

Végül, de legutolsósorban pár szó a női főszereplőről, a vágy titokzatos tárgyáról, Carletter Orsolyáról, pontosabban az ő hátteréről. A regény ebbe nem megy bele mélyebben (nem is baj), de azért érdemes megemlíteni, hogy Carletterékkel egy nagy, jelenleg is érdekes témát kerülgetünk, a magyar polgárság biedermeier (ön)hazugságát. Hogy ez alatt mit értek, kedves Dani? Csak mert elég hülyén hangzik... Nos, kérném tisztelettel, azt értem ez alatt, hogy miközben a „polgár” kifejezés már kapott mindenféle előjelet a politikától, egyaránt volt szitokszó, evidencia és vezérgondolat, gyakorlatilag egy üres halmazról beszélünk, méghozzá jó ideje. Azzal a kijelentéssel, hogy Magyarországon ténylegesen nincs ún. középosztály, nem mondok nagy újdonságot, az viszont sokaknak nem tűnt fel, hogy a magyar polgárság meleg színárnyalatokban úszó eszménye is inkább illúzió, mint rögvaló. (A régi partizánok jelmondata igaz erre is: „Kevesen voltunk, sokan maradtunk.”)

A nyugati értelemben vett polgárság érdemben alig létezett kis hazánkban, mégis kialakult valamiféle torz emléke – egy sosemvolt aranykor jórészt képzelt hagyománygyűjteménye, amelynek jobb esetben Márai, a konzervatív gondolkodás és a hit a kulcsszavai, rosszabb esetben a képmutatás, antiszemitizmus, bigottság és törtetés (konkrétan a kisebbrendűségi érzést elfedő, cím- és plecsnihajhászó nagyképűség). A regényben Carletteréké sváb patikuscsalád, talán némi nemesi beütéssel, amitől minden figura hanyatt vágja magát (a főszereplő konkrétan szenved a nagy osztálykülönbségtől), és mintha szerintük, Carletterék szerint is ez lenne a legtermészetesebb.

„Jó család”, „úri gyökerek”... Hátnemtom. Talán én tévedek (és már megint csak a szalonpunk beszél belőlem), de a valóságban Orsolyával először azt kellett volna tisztázni, hogy egy magánvállalkozás, némi földtulajdon (...távoli emléke vagy képzete...), meg néhány sznob tanti belőle nem csinál „jobb embert”, akármit is gondol, vagy gondolnak mások. (Mondjuk ez akkor, a második véhá után még máshogy tűnhetett, de azért ugyanígy igaz volt.) Ráadásul: felkapaszkodott kispolgárokról, lesüllyedt arisztokratákról beszélünk (nagy)polgár címszó alatt – egyszerre, egyazon személy vonatkozásában?! Éseztígyhogy? Abszuridsztánban nyilván evidens a szegényebbek számára, hogy a gyógyszerész valaki, főleg ha telt a családjának birtokra is, de a magasan hordható orrhoz ez még akkor is kevés lenne, ha a két kategória (polgár, nemes) nem lenne eleve összeegyeztethetetlen (Nyugaton inkább annak van szép hagyománya, hogy a kékvérűek lenézik a felkapaszkodott burzsoákat, akik pénzzel próbálnak bekerülni a köreikbe).

Szóval itt valami erősen nem stimmel, legalábbis szerintem. Rubin persze nem fejti ki ezt a témát (talán nem is akarta, sőt kikérné magának, hogy megkérdőjelezem az imádott Orsolya pedigréjét), de remélem, egyszer valaki megteszi helyette. Ez a valaki bátran fordulhat hozzám is, én is magyar polgár volnék családi alapon, meg báró, meg paraszti származék, meg minden egyszerre, szóval biztosan értek hozzá! (vagy nem, de okoskodni szabad)

Kép:

wiki

moly.hu