Orosdy Dániel blogja

Wakond - Fekete humor és magyar rögvalóság

A Halott ügyek vidéki szatírája után második regényében Orosdy Dániel műfajt vált. Ugyan a sárványhahotai látképet egy Budapestre kísértetiesen hasonlító nagyvárosi helyszínre cserélte, a wannabe rendőröket pedig igaziakra, a hangulatot továbbra is a fekete humor és a magyar rögvalóság uralja. Orosdy Dániel és Merényi Dániel második közös munkája, a Wakond színesebb és szagosabb elődjénél, de nem akar annál nagyobbat vállalni. Szereplői hétköznapi figurák, hétköznapi motivációkkal, cselekménye egy akciófilmbe oltott krimi, burleszkelemekkel jócskán megtűzdelve.

A történet egy jobb napokat is látott rendőrségi osztályon kuszálódik. A felderítési osztály munkatársai felett Damoklész kardjaként lebeg a leépítés, Woiczek Dávid, történetünk egyik főhőse pedig pont jókor szerez tudomást a bizonyos nagy fogásról, egy kábítószerügylet pontos helyszínéről és időpontjáról, ami kihúzhatja őket a csávából. Na persze nem úgy, ahogy először gondolnánk, az osztályt már úgyis temetik, és az önérzetes osztályvezető, történetünk másik főhőse, Sréder Pál mindent egy lapra tesz fel, hogy megmentse dolgozóit, meg persze önmagát attól a kegyetlenségtől, hogy örökre elfelejtsék.

Magócs Dávid maximális elismerésemet kiváltó recenziója a Geekz blogról.

Sárványhahota. Pandur Ákos. Rezső, a traktorvezetőből lett portás, aki leszázalékolása után nem lévén más, rászokott a krimikre, és most rendőrnek képzeli magát. A mikszáthi kör még csak most kezdődik, közben Örkény egypercesei villognak a retinánkon, a kép mégis fordítva keletkezik a fejünkben, mint kellene, nem, nem az Ön látásával van gond, kérem szépen. A proletár szatíra neonoirba nyúlik, fantazmagória az egész, mondod te, közben ez már megtörtént egyszer, és most megtörténik megint. És nem csak Orosdy Dániel fejében.  

A pécsi illetőségű, civilben jogászként dolgozó filmkritikus első regénye igazi sziporka a magyar kortárs krimi fel-felcsillanó egén. A Kádár rendszert már kiröhögtük egyszer Hofival, most kinevethetjük magunkat még egyszer, az idő ismét alkalmasnak találtatott rá. Az elszigetelt kisváros legalábbis ezt a látszatot kelti, bár a végére semmi hahota nem marad, happy end ide vagy oda. Az első pár fejezet alapján egy furcsa tabló rajzolódik ki előttünk, sajátos tragikomédiákkal, beszélő nevekkel. A második fejezetben megkapjuk a beígért gyilkosságot is; kezdődik, visongat a bennünk élő kisgyerek.

A zöldfülű hivatalnokból avanzsált nyomozó megkezdi az ügy felgöngyölítését, én pedig azt veszem észre, hogy egyre több popkult utalás talál be. A szerző le sem tagadhatná filmkritikusi múltját, jelenét, ismeri Hollywood minden bugyrát kívülről befelé, és nem csak annak halhatatlan karaktereit, hanem eszközeit is parádésan használja. A vágások remek elhelyezése teszi filmszerűvé a cselekményt, a beállításoknál sokszor volt olyan érzésem, mintha egy forgatókönyvet olvasnék. A regény sajnos itt feneklik meg kissé, pont abban, ami miatt egy geek igazán élvezné. A rétegzettség sok helyen már túlzás, a poénok sem ülnek úgy a végére, a szatíra műfajának kereteit az író itt-ott túllépi.

Sebaj, a filozófiai körömrágás gyönyörködtet helyette, a modern, minden ízében fiatalos látásmód azonosulásra biztat, a hallucinogén ámokfutás pedig nem enged szabadulni a végéig. Nyugi, nem hosszú, röpke kétszáz oldal az egész, és közben igazi kincsekre is bukkanhat az ember. Egyes oldalakon ugyanis a Grafitember rajzaival találjuk magunkat szembe, nem is ugrik be hirtelen más, mint a napirajz.hu megalkotója, aki képes munkáinak kegyetlen egyszerűségével és humorával a regényt még jobban feldobni.

A Halott ügyek így egy csiszolatlan gyémánt, ami elsőkönyves hibái ellenére is teljesíti a célt, amit az író látszólag kitűzött. Fekete komédia egy filmkritikus tollából, kabaré hollywoodi eszközökkel, ami szórakoztat, rávilágít a rendszerben lévő hibákra, de okosan nem foglal állást, nehogy önmaga paródiájává váljon.