Orosdy Dániel blogja

Kézbe vesszük a könyvet ésvagy egy pillantást vetünk a borítóra, és (potenciálisan) két gondolat fogalmazódik meg bennünk, amolyan elvárás-féleként:

1) Biztosan megtudjuk majd, miért „Dübörög a basszus” a cím, és miért az elmélyülten basszusgitározó Németh Alajos látható rajta a szerző helyett (ugyanis ő az, nem Wilpert, bár ez a szerzőről amúgy számtalan képet tartalmazó belső oldalak alapján hamar kiderül), szóval fény derül rá, miért tűnik az egész kötet egy „Így legyél menő basszusgitáros”-oktatókönyvnek „Egy popmenedszer emlékiratai” helyett, ami az alcím.

2) Wilpert kitér majd a nevéhez kapcsolódó érdekesebb sztorikra, különös tekintettel arra, mely szerint „a rendszerváltozás után Wilpert Imre (már az EMI-Quint embereként) szeretett volna kiadni egy Betiltott dalok című lemezt, többek között Kontroll-számokkal, de mivel Müller Péter Iván csak akkor járult volna ehhez hozzá, ha a borítóra ráírják, hogy 'betiltotta és engedélyezte Wilpert Imre', ebből sem lett semmi” (Artpool - M.U.Z.I.K. / MAGASPINCE, Szőnyei Tamás: Kontroll Csoport)

Hogy végül hogyan és mennyire teljesülnek ezek az elvárások?

1 -  Nem, nem tudjuk mert, miért „Dübörög a basszus” a cím, és miért az amúgy kiváló zenész Lojzi látható a borítón (a basszushoz persze neki van köze -- de eleve hogyan került a basszus azt asztalra, ugye?!?!?!?).

2 - Nem, Wilpert mindenről ír, ami csak eszébe jut, de speciel ez a híres sztori utalás szintjén sem kerül elő. Ami szóba kerül, bőven problémás, ugyanis

- Wilpert nem valami jó író. Teljesen nyilvánvalóan nincs vele tisztában, a személye hogyan és miért tarthat számot a közönség érdeklődésére, sőt, azzal sem, mire számíthat tőle az olvasó. A folyton (ál)szerénykedő szerző egyértelműen meg van győződve róla, hogy ő egy végtelenül szellemes, művelt, tájékozott és izgalmasan gondolkodó valaki -- ami ebben a formában azért még nagy jóakarattal sem nevezhető igaznak. Vagy ahogy ő írná: „igaznak”, ugyanis a (szerkesztőt láthatóan és érezhetően sosem látott) szövegben imádja halmozni az „idézőjeleket”, minél több, annál „jobb”, és ez még csak egy formai „modorosság”. Kínosak a humorosnak szánt fordulatok (pl. itten, ottan használata), de többnyire az intimpistáskodó, név nélküli vagy sejtetett szereplőkkel teli, esetleg „Ha én egyszer kinyitom a számat!”- ésvagy „Bezzeg régen, akkor még...”-típusú történetek is, amikben felbukkannak. A problémák nagyját tömören és lényegretörően Bálint Csaba foglalta össze, már linkelem is az írását:

https://beatkorszak.blog.hu/2022/06/19/wilpert_imre-duborog_a_basszus

- Külön érdemes kitérni arra is, mi és mennyire igaz mindabból, amit Wilpert leír. Nem azzal vádolom, hogy hazudik, sőt, szerintem alapvetően igyekszik hiteles krónikása lenni az általa átélteknek, de sokszor mintha megcsalná a memóriája, és miután szerkesztő nem nézte át a kéziratot (ld. fent), az állítások valóságtartalmát sem ellenőrizte senki (biztos, hogy Pilinszkyt kellett kiirtani a Vadászat duplalemezről, akinek még a neve és a versének címe is többször szerepel a borítón, nem pedig Petőfit, ahogy arra amúgy maga Hobo is szeret emlékezni és emlékeztetni?), és ugyanez igaz a belső ellentmondásokra is (pl. a zenei újságírókról kialakított lesújtó vélemény mintha a pályáját zenei újságíróként kezdő Galla Miklósra nem lenne igaz, talán mert ő utóbb zenész lett -- igaz, Wilpertnek épp az a fő baja a rockzsurnalisztákkal, hogy szerinte nem értenek a zenéhez... na akkor most ismerje ki magát itt valaki), az olyan esetekről nem beszélve, amikor ugyanazt az anekdotát másodszor (vagy harmadszor) is előadja, és még csak nem is teljesen ugyanúgy (ismét Galla és az ő állítólagos kutyafóbiája juthat eszünkbe).

Persze kínos volt már a nagy mumus, dr. Erdős Péter lírai önvallomása, a gyakran sokkolóan (vagy inkább röhejesen?) manipulatív Hogyan készül a popmenedzser? is, csakhogy Erdős minden (nagyszámú és nem éppen elenyésző súlyú) hibája ellenére önazonos és a maga módján fajsúlyos figura volt -- persze elsősorban nem úgy és nem abban fajsúlyos, ahogy és amiben lenni akart (azaz politikai tényezőként), de ez más kérdés. Munkaszolgálat Borban, Radnóti Miklós oldalán, aztán koncentrációs tábor, Kistarcsa, Rákosi börtöne, 56, közben költői ambíciók, újságírás, oktatás a Színművészetin... Innen jutunk el a Szerelem második vérig önmagát fiatal énekesnőkre ráerőszakolni próbáló „Sörös elvtárs”-áig, ami önmagában kész regény. Wilpert egész egyszerűen más kategória, és elsősorban nem azért, mert ő annak látja magát (aki belülről tett jót stb.; ami azt illeti, tényleges működése alapján valóban több jót mondhatunk el Wilpertről, mint Erdősről, de ez a téma meglehetősen összetett és külön kifejtést érdemel).

NASZÓVAL! (és HOVATOVÁBB!)

A Dübörög a basszus igazán tanulságos és a téma iránt érdeklődő számára kimondottan érdekes kötet, de nem azért, mert színvonalasan dolgozza fel szerzője életét (ez lehetett az egyik cél), vagy mert remekül összefoglalja a szerző működését a magyar popszakmában (ez lehetett a másik cél). Ez a szöveg elsősorban egy magát kurva okosnak gondoló, de alapvetően modoros és nagyképű figura különösebb tehetséget nem mutató, nagy kihagyásokkal és sejtetésekkel teli, igazán se riportként, se memoárként nem működő anekdota- és cikkgyűjteménye. (Apropó cikkek: a fejezetek jó része annyira darabos, hogy korábban megjelent cikkek összeollózásának tűnik, de elvileg nem erről van szó, a Wilpert-cikkek ugyanis külön is helyet kaptak a könyvben.)

Wilpert annyira csapong, hogy aki nem ismeri a kort, a(z amúgy gyakran izgalmas) sztorik nagy részét sem tudja dekódolni, a hibák és furcsaságok pedig egy külön könyvet megtöltenének. Pár feltűnő példa:

- a magát állandó jelleggel szakemberként pozícionáló WI tudni véli, hogy egyes Beatles- (azaz hivatalosan Lennon-McCartney) dalokat bizony Paul egymaga írt -- NO SHIT???? :DDDD [mint azt a Kedves Olvasó bizonyára tudja, Lennon és McCartney a Beatles fennállása alatt relatíve rövid ideig és ritkán írt effektíve közösen dalokat, a nevük alatt kijövő szerzemények elsősorban, tipikusan és már jó ideje határozottan beazonosíthatóan valamelyikük művei -- ld. itt a második bekezdést: WIKI];

- ahogy Müllernek van egy jó lemezes-wilpertes sztorija, Wahornnak is van egy majdnem olyan jó -- na, ez ugyancsak nem kerül szóba [WA: „Tehát fekszem az ágyban, és azt hallom a rádióban, hogy Wilpert Imre azt mondja egy faggatózó újságírónak, hogy különben is már tárgyalok a Wahornnal {mármint a Bizottság első lemezéről - OD}. Na, velem sosem beszéltek, valószínű ezzel csak le akarta szerelni az újságírót. Abban a percben felkeltem az ágyból, felültem a HÉV-re Pomázon, és bekopogtam, hogy én vagyok a Wahorn András, most hallottam a rádióban, hogy mi van. És akkor elkezdődött egy óriási küzdelem, mert az alapállás az volt, hogy nem akartak semmit, aztán úgy volt, hogy talán lesz egy kazetta, én pedig hát nagylemezt akartam. És lett.”];

- Wilpert ugye rendszeresen cseszteti az újságírókat, de közben büszke rá, hogy maga is írt lapokba, ráadásul a csesztetés oka többnyire az, hogy az újságírók szerinte nem eléggé felkészültek, ehhez képest ő szintén nem (illetve még annyira sem) az (ld. Beatles-sztori és egyebek, de az se semmi, hogy egy 2008-as könyvben valaki még mindig azon a vonalon mozog, miszerint a Spions és a CPg vállalhatatlan, és a Neurotic[!] szövegei rosszak...);

- akárcsak a nagyságrendekkel jobban író Moldova, Wilpert sem tudja elkerülni, hogy a könyve ne váljon időről-időre kádertörténeti fejtegetéssé. Ami tanulságos, de azért ijesztő is.

Viszont rávilágít egy fájó hiányosságra! Boros Lajos, sokak Lalikirálya tudtommal még nem írta meg popmenedzseri emlékeit, ez még megérne egy mesét, ahogy Erdőshöz hasonlóan (de kb. minden másban eltérve) az ő élettörténete is regény után kiált -- addig is, jobb híján itt van nekünk Wilpert fura sztorikollekciója és a Hogyan készül a popmenedzser? Ez van, ezt kell szeretni...

Kép: moly.hu (köszi)