Már megint és újfent egy jeles ítészkolléga véleményét teszem magamévá, méghozzá ezúttal olyannyira, hogy idézni is fogok Huber Zoltán örökérvényű gondolataiból:
az amerikai újságíró eredetileg 1990-ben megjelent kötete kifejezetten érdekfeszítő olvasmány. Nehéz pontosan meghatározni, mi is Rebello írásának műfaja, hisz hollywoodi kordokumentumként, rendhagyó Hitchcock-portréként és izgalmas kritikai kísérletként is forgatható. A Psycho elkészültének körülményeit egy nyomozó alaposságával rekonstruáló író lehengerlő részletgazdagsággal mutatja be egy film létrejöttének összes fázisát, eközben bemutatja a legendás művész hírhedt munkamódszerét, közelebb hozva az olvasóhoz Hitchcock személyiségét. A legérdekesebb azonban a könyv univerzálisabb, filozofikusabb olvasta, hisz Rebello egy remekmű nyomába eredve végeredményben arra az ősi titokra keresi a választ, mitől lesz egy műalkotás zseniális. Az író kész válaszokkal szerencsére nem szolgál, ám ezek a kérdések, a vizsgálat módszere már önmagukban is gondolatébresztőek és izgalmasak.
Zoli mindössze egyetlen, ám fontos körülményt nem említ, de ezt tudjuk be annak, hogy hangsúlyozottan csak villámkritikát írt a kötetről.
MIRE GONDOLOK?
Nyilván a fiatal Christy Canyonra, mint oly gyakran, de ezt most hagyjuk.
A szerzőség örök kérdésére gondolok, ami a Psycho esetében különösen izgalmas. Mert hát ugye, ki az auteur a Psycho című film mögött? Nyilván Alfred Hitchcock, mondják Önök, és mondom én is, ráadásul mindkettőnknek igaza van.
Azaz neki köszönhető minden szép és jó, amit a vásznon látunk és a hangfalakból hallunk?
Lóf*szt. Már elnézést, főleg a lovaktól. Tehát: f*szt.
Hitch zseniális rendező volt, és – ahogy ez a könyvből is kiderül – a Psychót pontosan úgy készíthette el, ahogy akarta. Amit nem személyesen ő instruált, azt is ő hagyta jóvá, satöbbi. De akármennyire is igyekezett kisebbíteni a többi közreműködő érdemeit (nem csak a Psycho kapcsán, úgy általában is), Sir Alfred sok minden nem volt, többek között író sem. Se regényé, se novelláé, se forgatókönyvé, se táncdalé stb. Más szerzői rendezőkkel persze más lehet a helyzet, de Alfie bácsi konkrétan egy szellentést se tudott volna (zseniálisan vagy máshogy) megrendezni, ha nincs „mellette” (munkatársként) vagy „előtte” (a feldolgozandó mű szerzőjeként) egy jó író: R. Chandler (mellette), E. Lehman (m.), T. Wilder (m.), P. Highsmith (előtte), S. Maugham (e.) D. du Maurier (e.) usw. Ötletei akadtak bőséggel, de már azokat is egy kész – általában irodalmi művön alapuló –sztori kidolgozásakor dobta be, méghozzá a vele dolgozó és a „piszkos munkát” ténylegesen elvégző író(k)nak. Többek között ezért annyira gáz, ahogy a vitathatatlan érdemei ellenére menthetetlenül sznob Truffaut-val kokettál Robert Bloch regényéről, TGM-i lenézéssel, már-már BZA-i megvetéssel. Szeretünk, Alfred, és senki sem vitatja, hogy a te filmed a Psycho – de nem csak a tiéd. Hol lennél Bloch, Joseph Stefano és a többiek nélkül? Még az utolsó segédasszisztens is hozzátesz valamit a filmhez, és ez pontosan kiderül Rebello könyvéből, ami különösen fontos olvasmánnyá teszi. A rendező nagyságából és érdemeiből semmit sem von le az, ha tudatosítjuk: valójában és a legtöbb esetben ő is „csak” egy az alkotók közül, még ha a jellemzően legfontosabb is. Aki nem hisz nekem, vonja ki a Psychóból Bloch hozzájárulását, aztán nézze meg alaposan, ami maradt. (Mikroszkópot nem otthonhagyni!)
És ezzel már rá is térhetünk második témánkra.
(Mint arra Vékony Gábor kommentelő is felhívta a figyelmet, az első kiadás borítóján "egy japán kísértetasszony randevúzik Andy Warhollal", ami szerintem furcsamód nem árt az élménynek, sőt.)
Másik hősünk, Bloch, kérném szépen, nem széklettel gurigázik. A hőse talán még tenne ilyet alkoholos befolyás alatt, ő azonban semmiképpen. És amikor azt mondom, hogy író uram nem szarozik, akkor azt úgy értem, hogy sitty-sutty berántja olvasóját a mű világába, ami nem csekély részben egy beteg ember elméje. Rossz hely lenne? Hát, a tapétát éppen le lehetne cserélni, de amit látunk, tapasztalunk, kimondottan érdekes és – néha – felkavaró. Látszólag nem sok minden történik a Psychóban (a film inkább bővített a cselekményen, semmint szűkítette volna), amihez képest soknak tűnhet még az a bő 200 oldal is, pedig nincsenek itt fölösleges mondatok, még szavak se nagyon, bármennyiszer is teszünk akciómentes(?) kirándulást Norman Bates és a többiek gondolatai közé. „Lean and mean.” – mondja a francia, ha beszél angolul. És jól mondja!
Bloch műve nem okoz majd sok meglepetést mindazoknak, akik ismerik Hitchcock filmjét, ám ez távolról sem jelenti azt, hogy a jelentősége kimerül az „ihletadásban” (jóval többet is adott ihletnél, ld. fent). Az írott Psycho – szemben pl. az írott A [fehér] cápával – saját jogán is emlékezetes alkotás, műfajának egyik klasszikusa és csúcspéldánya, sőt, bizonyos értelemben még (al)műfajteremtőnek is nevezhetnők. Talán nem annyira egyedi, különleges és jelentős, mint vásznon riogató fiacskája, de még ebben sem marad el sokkal. Aki azért nem olvasta/-sa el Bloch művét, mert ő „már tudja, mi van a Psychóban”, és egyébként is, „az filmen az igazi”, és „a regény csak valami gyenge kis ponyva”, nyugodtan gondolja át ezt a dolgot újra (meg hogy mi értelme van ennek az egész ponyva-szépirodalom különválasztásnak, de ebbe most kivételesen ne menjünk bele).
FIGYELMEZTETÉS! EZ A KÖNYV NEM ÉJJELI OLVASNIVALÓ. FŐKÉNT AKKOR NEM, HA EGYEDÜL VAN. ÉS LEGFŐKÉNT ÉJSZAKA NEM!
– állítja az első kiadás fülszövegének egyik hatásvadász, de tulajdonképpen pontos bekezdése. Szűk 60 év ide vagy oda, nem hülyeség komolyan venni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Huber Zoltán 2016.12.19. 17:00:27
Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2016.12.20. 15:51:31
Huber Zoltán 2016.12.21. 14:35:03