Orosdy Dániel blogja

Másodközlök.

http://filmvilag.blog.hu/2013/07/10/scott_turow_artatlan_350

Hogy egy filmhez miért készítenek folytatást, nem nehéz kitalálni: az esetek túlnyomó többségében a pénz áll a háttérben. Egy könyv esetében már nem ennyire egyszerű a képlet, főleg ha olyan íróról beszélünk, mint Scott Turow. Egyrészt egy ilyen kaliberű alkotót valószínűleg más motivál, mint a producereket (ha gyorsan akarna nagyon sok pénzt keresni, hatékonyabb módszert is találhatna az irodalomnál), másrészt első könyve, a nagy sikert aratott Ártatlanságra ítélvevalamiféle folytatásait már régen elkészítette (hiszen minden egyes regénye a kitalált Kindle megyében játszódik, és ugyanazon személyek tűnnek fel bennük fő- és mellékszereplőként).

Az alapvető kérdés tehát: miért várt a szerző bő 20 évig azzal, hogy nyomdába adja első műve „igazi” folytatását?

Az első kellemes meglepetés, hogy nem kell találgatnunk a válasszal, még a könyvet sem kell hozzá végigolvasni – Turow rögtön a bevezetőben leírja, mit gondol a folytatásokról és miért döntött az Ártatlan megírása mellett. Őszintének tűnő, szerény szöveg, és az elolvasása után (illetve az első regény ismeretében, ld. Ártatlanságra ítélve-kritika) már tényleg csak annak a kérdésnek marad létjogosultsága, hogy minden nemes szándék ellenére érdemes volt-e az írónak energiát ölnie Rusty Sabich újabb nagy perének megírásába.

A rövid válasz: igen.

A hosszabb válasz:

Ha pusztán a cselekményből indulunk ki, az Ártatlan nem tesz hozzá különösebben sokat az Ártatlanságra ítélvéhez. A sztori SPOILER MINDAZOKNAK, AKIK NEM OLVASTÁK AZ ELSŐ RÉSZT! – vagyis a felmentése óta nagyhatalmú bíróvá avanzsált Sabich újabb félrelépésének, illetve annak a pernek a története, amelyet Tommy Molto indít ellene a felesége meggyilkolásának vádjával – SPOILER VÉGE! rímel a korábbira: kellően csavaros és izgalmas, másolatnak sem nevezhető, de önmagában sok újdonságot nem hoz.

Alapvetően a stílus is azonos, bár Turow ezúttal több nézőpontból mesél, ami üdvözlendő újítás, nem utolsó sorban mert ez már a karakterek elmélyítésében is szerepet játszik. A lényeg, a könyv legnagyobb érdeme márpedig ez, hasonlóan az első részhez: a figurák bemutatása. Az író hihető és reális szereplőket mozgat, akik nem földre szállt angyalok, nem is patás ördögök, és bár egy fiktív univerzumban szembesülnek különféle – többnyire nagyon is valószerű – problémákkal, nem nehéz beleélnünk magunkat a helyzetükbe, és közben elgondolkodni akár a saját életünkön, kapcsolatainkon, környezetünkön is. Turow a jogi eljárást és a perek igencsak színpadias világát használja keretként, amiről a tudása finoman szólva is számottevő, mesélni azonban nem ezekről akar. Hanem az ugyanabba a folyóba másodszor is belelépő Sabich-ről; a különféle démonaikkal küzdő családtagjairól; a szeretőjéről, aki jószándéka ellenére sem képes mindig jó döntéseket hozni; a nemeziséről, akivel tulajdonképpen egész jól megértik egymást; és még egy tucatnyi jól árnyalt epizodistáról. Az Ártatlan semmilyen értelemben sem múlja felül az előzményt, de nem is önismétlés. Méltó, a saját jogán is értékes folytatás – ami a belőle készült filmről sajnos nem mondható el.

Persze, egy tévés produkcióhoz érdemes eleve más (ha nem is feltétlenül alacsonyabb) elvárásokkal közelíteni, csakhogy a TNT számára készült Innocent nem csak Alan J. Pakula mesteri Ártatlanságra ítélve-adaptációjához képest középszerű, a jobb tévéfilmek színvonalát sem éri el. Az okok egyértelműek. Mike Robe író-rendező ugyan megnyerte konzultánsnak Turow-t, és remek színészeknek adta a főbb szerepeket (Bill Pullman, Marcia Gay Harden, Richard Schiff, Alfred Molina), ráadásul már korábban is dolgozott Turow regényei alapján (ő rendezte a Terhelő bizonyíték és Ártatlan bűnös című adaptációkat), de a tehetsége nem mérhető Pakuláéhoz, és a sűrítést is sokkal gyengébben oldotta meg Frank Piersonnál. Igaz, a feladat már önmagában sem volt csekély, egy 500 oldalas, meglehetősen összetett történetből kellett 90 perces tévéfilmet készíteni. Robe az Innocent jobb pillanataiban megidézi a neo-noirok világát, de többnyire csak lökdösi előre a cselekményt, minimális lehetőséget adva a kiváló előadóknak, hogy megcsillogtassák a tehetségüket, ami különösen a főszerepet alakító Pullman esetében szomorú, ő ugyanis nem először kényszerül Harrison Ford nyomdokain járni, és annak ellenére nem becsülik túl sokra, hogy egészen eltérő szerepekben nyújtott már erőteljes alakítást, Mel Brooks-paródiától ütős bűnfilmeken át az Útvesztőben Lynch-őrületéig.

Javítana az összképen, ha Robe a környezet ábrázolásában ragaszkodott volna a regényben írtakhoz, vagy legalább jól választja ki a mellékszereplőket, de sajnos ezeken a területeken sem jeleskedett. A könyvben még hangsúlyozottan lepusztult középületeket (amelyek már az első könyvben is így voltak leírva, és jól megalapozták Pakula szöveghű filmjének hangulatát) színes, világos, újszerű bútorokkal telezsúfolt és felújítottnak tűnő belsőkre cserélték, amitől a történet is sokat veszített a súlyából. Nem sikerült túl jól Sabich magába forduló fiának és – különösen – a vágy titokzatos tárgyának castingja sem. Anna Vostick életre keltője ugyan valóban vonzó jelenség, de nem úgy és távolról sem annyira, mint amit Turow leír vagy a történet megkövetel, ráadásul a szerző ezúttal több nézőpontból is jellemezte a karaktert, vagyis nehéz volt félreérteni, milyen színész illene a szerepbe (Pakula a „femme fatale-problémát” sokkal ügyesebben megoldotta Greta Scacchi segítségével egy sokkal kevésbé egyértelmű helyzetben).

Akármit is gondolunk azonban a mozgóképes változatról, az Ártatlan figyelemreméltó, erős, értékes és szórakoztató könyv, az Agave kiadványa pedig méltó a belbecshez. A borító viszonylag egyszerű, de ízléses és hatásos, dizájnban is passzol az első kötethez. Huszár András fordítása és a tördelés szintén jól sikerült, legfeljebb 1-2 döcögősebb megoldás vagy elütés található a sokszáz oldalon, ráadásul „valaki” még Stephen King ajánlóját is gondosan kihúzta vastag filccel a szerző neve feletti részről, ami nem csak poénként értékelhető, annál valamivel többet fejez ki. Azt, hogy Scott Turow nem szorul rá híresebb kollégája méltatására – megérdemli, de ez már egészen más kérdés.

Agave Könyvek, 2013. 512 oldal.