A Sorozatgyilkosok töménysége után joggal merülhet fel a kérdés: vajon nem lőtte el a szerzőpáros már az első könyvével az összes puskaport? Maradt még elég anyag egy újabb hosszú kötetre (sőt, többre)?
Nos, határozott válaszom erre az, hogy
igen és nem.
Igen, mert a folytatás távolról sem csak erőtlen utánlövés, van benne kraft és nem véletlenül 500 oldalas.
Nem, mert akárhány érdekes bűnesettel és gyilkossal/erőszaktevővel is akadt össze John Douglas (volt) FBI ügynök, a legizgalmasabbak már bekerültek az első könyvbe, ahogy Douglas következtetései is (és mivel a Sorozatgyilkosok gyakorlatilag az [ön]életrajza is, a szöveg jelentős részét csak úgy megismételni sem lehet, legfeljebb kiegészíteni).
Az Utazás a sötétség mélyére (korábbi címén: Sötétség) ennek megfelelően nem annyira ütős, mint az elődje – sőt, én még húztam is volna belőle, konkrétan Kék Sue esetének hosszadalmas leírása az unalmassá válás határán billeg és akadnak átfedések/önismétlések is –, de azért nem kevésbé nyomasztó, és összességében az élvezeti értéke (kicsit bizarr ezt írni egy molesztálókról és sorozatgyilkosokról szóló könyv kapcsán…) sem sokkal alacsonyabb. Mint egy jobbféle folytatás: ugyanabból még több, kicsit más hangsúlyokkal, korrekt, de a korábbit azért el nem érő színvonalon. És az az olvasó, aki eddig nem ügyelt rá eléggé, hogy a szerettei, különös tekintettel a gyerekekre, minél nagyobb biztonságban legyenek a mindennapokban, most garantáltan oda fog erre figyelni, és megtesz előzetesen mindent a tragédia elkerülése érdekében, amit csak lehet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.